Hetek óta az ünnepségsorozatra készülünk, leginkább anya és nagyi, dédi inkább a szentély ügyes-bajos dolgait vette át. Senki sem gondolná, hogy majdnem száz évesen még mindig helyén van az esze, noha már annyit nem szeret mászkálni.
Anyát kedvenc teájával keltettem, még jóval a nap felkelte előtt, hogy időben elkészüljünk. Egész éjjel kint voltam, ott pihentem, hogy kellő erőt gyűjtsek a mai naphoz.
A táncosok ruhái már múlt héten megérkeztek, és sikerült befejezni a festését a körbevezetésre szánt szentélyeknek és a maszkokat is megkaptuk.
Az álmom, hogy egyszer majd anyával táncolhassak, sosem fog megvalósulni, hiszen az álmom, hogy mako táncot táncolhassak vele. Pedig nagyon szeretnék vele. Helyette, miután felöltöztem, a körbehordozni kívánt ereklyéket szenteltem meg. Életemben először. Nagybácsikám még megérte, hogy hivatalosan is pap lehettem, otthon képeztek ki, s büszke volt rám. S így már nyugodtan ment el, hiszen fia után én leszek a szentély papja, ha átadja majd a stafétabotot, ami … a nagybácsikám megsúgta odaátról, hogy hamarosan csatlakozni fog hozzá a fia, akit gyerekkorom óta bácsikámnak hívok. De nem mondom el neki, szeretném, ha úgy élné életét, mintha az az idő nem létezne, s amikor itt az  ideje, hiszen … egészen másképpen állunk ezekhez a dolgokhoz, mint itt. Helyette szorgalmasan segédkezek mellette.
Szeretem az ünnepeket. Most főként azon fáradoztak, hogy a szentélyhez vezető útnál lévő kisebb pavilont kényelmessé alakítsák a táncokhoz, ahol a kagura táncosok fognak fellépni, minden évben máshonnan érkeznek hozzánk, amit megtiszteltetésnek vesznek.
Segédként a menetet indítom útjára, amit bácsikám fog vezetni.  
A szentélyben maradok, egy felvezető táncra öltözök be, fehér maszkkal, hosszú, fekete parókával s négyesben adunk elő egy táncot, bánatomra, anyámék tánca utánunk következik, majd a szertartásuk.
A maszk alatt nem nagyon kapok levegőt, s a fekete ruházatra is eléggé süt a Nap, mégis, minden mozdulatra figyelek, minden fejtartást pontosan úgy mutatok be, ahogy évek óta tanulom, s gyakorlom.
Most nem fogok majd a zenészekhez kapcsolódni, azt mindig a tavaszi ünnepek alatt teszem, így lesz majd lehetőségem anya és nagyi táncát nézni és a szertartást is.
De előbb víz! A tánctérről lelépve, fogadva az üdvözléseket, a forrásvízhez lépek és egy kortyot a tenyerembe öntök, hogy az arcom frissítsem, miután felhúztam a fejem tetejére a maszkot, s utána igyak is. Már most hiányzik a sós óceán...

Minden iróniától mentesen, határozottan őszintén állíthatom, hogy nincs is jobb, mint egy szabadnapot arra használni, hogy hagyományos japán fesztiválra látogassak el egymagam. Lehet, hogy a szakterületem főként az angol irodalomra koncentrálódik, de ettől még kifejezetten érdekelnek az egzotikusabb, távolabbi kultúrák, más népek szokásai, Japán pedig igazán gazdag ebből a szempontból. Az már más kérdés, hogy talán még jobb lehetett volna, ha nem egyedül jövök, de hát nem tudtam senkit sem elrángatni magammal. A legtöbb ismerősöm, beleértve a húgomat is, jobban szereti kanapén dögléssel elütni a szabadidejét. Pedig csak úgy éri meg igazán leélni ezt a rövid időt, ami adatott, hogy minél többféle színnel festjük tele tapasztalatunk fehér vásznát....
Kifejezetten napos, meleg idő van. A tömeg nagyobb, mint amire számítottam, ami megnyugtat, mert így kevésbé érzem magam kíváncsiskodó amerikainak, könnyebb elvegyülni és tisztes távból figyelni, magamba szívni a szentély és a környezete hangulatát. Mire odaérek, már megy egy előadás, valamiféle tánc, ha jól látom, így némileg hátrébb állok meg és elmerülök a precíz, szertartásos mozdulatokban, a finomra szabott ruhák esésében, a messziről is érdekesnek ható maszkokban. Lenyűgöz az egész bemutató hangulata, csak a tapsra eszmélek fel és lelkesen becsatlakozom én is. A kezemben szorongatott brossurára esik a pillantásom, próbálom betájolni, mennyi lehet az idő és mi lehet a következő program az ünnepségsorozaton, aztán úgy ítélem, van egy kis időm körbenézni a következő tánc előtt, így hát elindulok jobban felmérni a szentélyt. A látogatók előtt megnyitott ösvényt járom körbe, elgyönyörködve a japán szentélyépítészet elemeiben, amikor nem is olyan messze tőlem megpillantom az egyik táncost. Egészen a feje tetejére tolta a maszkot, ha kicsit közelebb megyek, jobban meg tudom figyelni - ezért hát így teszek, közelebb settenkedve, a nyakam nyújtogatva hunyorgok rá a szobormerev, színpadias vonásokra, és csak akkor esik le, hogy túl közel lehetek és túlságosan feltűnő a leskelődésem, mikor a maszk mimikája elmozdul és helyette egy ismeretlen szempárral találom szemben magam.
- Ah, bocsánat... - Egyből hátralököm a testsúlyom és hátrálok egy udvariasnak vélt másfél métert, a kezemben szorongatott szórólappal a fiú fején lévő maszkra bökve. - Csak... Kíváncsi voltam, milyenek a vonásai a maszknak, meg hogy festett-e. Messziről nem nagyon látni, és hát gyönyörű. Ahogy a tánc is az volt! - Őszinte csodálattal magyarázkodom, egészen belelkesülve attól, hogy itt lehetek és ennyi új impulzusban lehet részem ezen a gyönyörű napon. Kell ennél több?

Anyáék felöltözése sokáig tart, s mivel előtte ők is segédkeztek, a köztes időt ezzel a tánccal töltjük ki. Nagyi és dédi még emlékzett erre a táncra, amit az erdő kisebb kamijai tiszteletére adtak elő otthon, férfiak. S úgy döntöttek, beleteszik ezt az ünnepségbe, hogy kitöltsük vele az időt. Mégis, anyával vágytam táncolni, gyönyörűszép mozdulatai és tartása van, s könyörtelenül a helyére teszi nagyival együtt az enyémet is, ha esetleg nem úgy lépek, mozdulok, vagy tartom magam. Karakterem a kivétel, mivel a szentély védőszellemét, egy kitsunét játszom.
De most szokatlanul jó idő van és a fekete most kíméletlenül melegít, s hiába a speciális papírmaszk, amiről senki sem mondaná meg, hogy az, kimelegszek. A paróka sem segít, valódi haj és olyan finom, szinte éteri, hogy attól félek, kárt teszek benne.
A víz felfrissít, de az mindig, legfőképpen a sós víz. Most még nem mehetek a partra, van itt sok tennivaló, ami voltaképpen csak annyi, hogy legyek jelen. És az így csak annyiban esik jól, hogy láthatom anya és nagyi táncát.
- Valaki nagyon figyel téged – mindig elfelejtem, hogy a víz segít teljesen tisztán hallani, s Halloween után némileg látni is őket. Felpillogok az előttem álló szellemre, aki szintén legyezgeti magát, neki is melege van. - A maszkodat akarja megnézni, azt hiszem.
Kíváncsian fordulok meg. Szerintem még sosem voltam mérges, vagy ideges, az valahogy nem én vagyok.
Zavarba jövök a szavaitól, s ennek látható jelei is biztosan vannak, mert a most már hátam mögött álló szellem kuncogását hallom. Erre még pirosabb lesz arcom zavaromban.
- Nem történt semmi olyasmi. Nagyon köszönjük a dícséretet, van még mit gyakorolni, hogy igazán szép legyen – döntöm meg magam automatikusan, használva a szokásos formulát, majd kiegyenesedek.
- Jó napot! - döntöm meg magam még egyszer. Annyira idegen más nyelven ez az egész! Mégis, nyelek egyet és kíváncsian a fejemre mutatok, majd óvatosan leveszem a maszkot, hogy a parókám a helyén maradjon. Drága holmi mind a kettő, vigyázok rá.
- Papírmaszk, sok hét munkájával készítik. Kitsune maszk. Nem ismeri a kitsunéket? - Érdeklődöm, hiszen nem sérthetem meg, hogy esetleg mégsem járatos ebben.
Két kézbe fogva a maszkot, nyújtom át neki, megdöntve kicsit magam, tiszteletem jeléül, s hogy átvehesse. Ha átvette, kiegyenesedem.
- Ő a jinja.... a szentélyek védője, az ártó szellemekkel szemben.
- Kérlek, tudod, hogy ez részben egy hülyeség – cicceg a szellem, tovább legyezgetve magát, hallom a legyező ütemes kattogását. S részben igaza van, hiszen a shinto ezt a nézetet, hogy védje a jinját, egy jóval későbbi fejlemény. De hát minden változik, s ez így nagyon tetszetős számomra.

Ennél nagyobb turistának akkor sem érezhetném magam, ha a ruháját is letaperoltam volna, pedig annál udvariatlanabb húzást elképzelni sem tudnék. Mégis, ahogy ott állok tőle pár lépésre a programfüzetem szorongatva a két kezemben, és gyermeki lelkesedéssel próbálok minél többet kivenni a maszkjából, nem érzem úgy, hogy túl sok választ el az udvariatlanságtól. Szerencsére a fiú, férfi (a paróka miatt nehéz megállapítani, meg hát az ázsiaiak arcberendezése valahogy eleve fiatalosabb - ugye ez nem hangzott rasszistának? Egyáltalán nem szántam annak!) nem tűnik mérgesnek, inkább mintha zavarba hoztam volna, ami talán még jobban is bűntudatot kelt bennem, mert egyáltalán nem akartam megzavarni.
- Pedig így is gyönyörű volt, tényleg. Persze én nem sokat értek a japán színházhoz, egyszer voltam nó előadáson, de... - szabadkozom sietve, és ahogy meghajol, kissé sután én is megdöntöm a törzsem. - Olyan gazdag a szimbolikavilága, nehezen érteni. A kabuki egy kicsit könnyedebb, ezen túl viszont fogalmam sincs, milyen más műfajok vannak még. - Ellenben nagyon lelkes és nyitott vagyok minden új iránt, amit tanulni lehet.
- Jó napot! - Széles mosollyal viszonzom a köszönést, és mivel megint meghajol, én is úgy teszek, ismételten kissé sután, túlságosan amerikain, de legalább próbálkozom. Ahogy a maszkjára bök, felcsillan a szemem és picit közelebb lépek, hogy jobban lássam, de meg nem fognám semmiért, nem akarok kárt tenni benne. Már kisdiákként sikerült ránevelni a "mindent a szemnek, semmit a kéznek" szabályra.
- Rókaszellemek, ugye? Ha jól tudom, maga a kitsune rókát jelent. Szentélyeket szoktak védelmezni, meg talán erdőket... - Itt egy picit elbizonytalanodom, mert hát a tudásom tényleg elég behatárolt és nem szeretnék ostobaságot mondani egy szakértő előtt.
- Dzsindzsa... - Az a fránya amerikai akcentus! - Ó, ezek a díszek, a papírszalagok és ilyesmik is az ártó szellemek ellen vannak, ugye? - mutogatok el a szentély felé, és ahogy felém nyújtja a maszkot, sietve feltartom mindkét kezem.
- Jaj, nem, köszönöm, nagyon kedves, elég, ha csak messziről nézem, nehogy kárt tegyek benne.... A tanári fizetésemből nem tudnám rendesen megtéríteni a kárt - mosolygok, kissé szabadkozón a visszautasítás miatt.
- Bocsásson meg, remélem, nem tartom fel. Nem akartam udvariatlan lenni, sem megzavarni. Annyi itt a látnivaló, kicsit el vagyok veszve, hol is kezdjem - Olyan sok részlet van, apró építészeti elem, dísz, vallási dolog, amit nem értek, ami egy egész történetet mesél el és amiket olyan jó lenne végighallgatni, de persze ettől még nem áll szándékomban kéretlenül ráakaszkodni az egyik táncosra.

Zavarba kerülök még inkább, hiszen a szabadkozás nálunk nagyon fontos dolog, elvégre eléggé egoistának tűnnék, ha egyenesen kijelenteném: köszönöm. Szerintünk mindig van mit javítani. Bármin és mindenen. Így zavaromban szélesen mosolygok és némi nevetés is elhagy. Leplezve zavarom.
- A nyugati darabok is gazdagok szimbo... - megbicsaklik a nyelvem, az angol azért nem megy olyan jól. - Gazdag. Talán, egy kicsikét más – mentem őt mindezzel, hiszen nagyon kedvesen hárította tudatlanságát és illik arcot menteni. És mert szerintem igaz. Ültem már be kíváncsian színházba, és egészen más. A táncaik is. Maradinak nem vallom magam, sokkal inkább az, hogy nem értettem sok mindent belőle és nem a nyelv volt az akadály.
Újabb kuncogás, ezúttal az amerikai hajlongására. Szám sarkának rezdülése mutatja a szellemnek, hogy nem illik kinevetni azt, aki próbálkozik. Mire egy ciccenéssel kinyitja újfent legyezőjét és csak a surrogást hallom, ahogy legyezgetni magát.
Először azt várom, hogy elveszi, jól összetaperolja, mint ahogy a nyugatiak szokták, esetleg fel is próbálja. Ám olyan tisztelettel vegyesen nézi meg, s nem veszi el, hogy önkéntelenül elismeréssel pillantok rá. A nyugatiak mindent felmarkolnak, zsebükbe tesznek és kirakják a nappalijukba. Ő pedig, aki itt van előttem, áhítattal szemléli. A surrogás is abbamarad, ebből tudom, hogy a szellemet is megakasztotta ez a nemes gesztus.
- Hai, igen – döntöm meg magam, széles mosollyal. - Igen, nagyon jól tudja, ez csodálatos! - boldogan mosolygok rá, kétszer aprókat bólintva, az egyikben aprót döntök ismét. Megszokás.
Elmosolyodom, ezúttal a kiejtés miatt, hiszen a jinja kiejtése más, de eddig is annyira igyekezett! Halk nevetést hallok, s most a szemem sarkának rándulása jelzi a szellem felé, hogy már megint nem értek vele egyet.
- Igen – nem egészen, de nem illik arcot veszíteni hagyni senkit sem. - Ezek jelölik ki a szent területet. Azon belül minden szent és így az ártó .... - keresem a szót. - szerremek – az l betű. Az nem. Megy. - nem tudnak bejutni, igen – biccentek, nyomatékosítva szavaim. - Sokat tud a shintoról – álllapítom meg. - Érdekli? - ó jaj, azt hiszem, rosszul kérdeztem rá! Hogyan tudnám korrigálni? Zavaromban elmosolyodom, nem merem beszippantani meglepetten az alsó ajkam.
- Hogyne, természetesen – bólintok. Fogalmam sincs, hogyan illene itt az elutasítását fogadni, így azt remélem, ez megteszi.
- Szeretne.. - már megint nem találom a szót, pedig szoktam mondani a turistáknak. Kérdezni. Á, megvan! - körbenézni? - közben a kezemben tartom egy kicsit feljebb, majd a szentély irányába a maszkot.
- A mikok tánca után szétnéz.. megmutathatom – nem, nem jó szó. - körbevezethetem. Húsz perc... a tánc – még mielőtt a körbevezetésre gondolna.

Nagy érdeklődéssel hallgatom, mosolyom töretlen és egyáltalán nem szélesedik, ahogy a szavakkal küszköd. Igazán tiszteletre méltó, ha valaki az anyanyelvén túl egy másikat is megtanul, eszemben sincs elbátortalanítani. Épp ellenkezőleg. Noha a hajlongással felhagyok, elbizonytalanodom, nekem mennyire szabad és illendő viszonoznom ezeket a magam suta módján, úgyhogy csak a fejem hajtom meg kissé, felelve a gesztusaira.
- Dehogy, dehogy... Csak könyvek, kevés valódi tapasztalat - szabadkozom tovább, mert hát tényleg nem tartom magam a keleti kultúrák ismerőjének, épp csak szerencsém volt bele-belekóstolni egy-egy aspektusukba.
Értőn bólogatok a magyarázata hallatán, hogy aztán a kérdésre zavartan felnevessek.
- Azt nem mondanám, hogy sokat tudok... Irodalmat tanítok Washingtonban és szeretem a színházat, ezekből ragadt rám valami. De nagyon érdekel, igen. Csodálatos örökségük van. - Bármennyire is szeretem az angol irodalmat, az óangol kort, azért az a világ közel sem olyan gazdag vagy egzotikus. Az amerikairól ne is beszéljünk... Azt jobb szeretném elfelejteni, nem hogy még büszke legyek rá, hogy a részese vagyok.
- Oh, biztos van jobb dolga az én pesztrálásomnál. Csak ha tényleg nem bánja és nem tartom fel semmiben... - Itt tartok egy várakozásnyi szünetet, hogy szólhasson, ha mégsem férek bele az idejébe, vagy ha ki akarna bújni az ajánlata alól. - ...akkor nagy örömmel és hálával elfogadnám a körbevezetést, igazán lekötelez. - Lelkes mosollyal hálálkodom neki, aztán eljut a tudatomig, hogy a táncot említette és a karórámhoz kapok, hogy ellenőrizzem az időt.
- A tánc! Most fog valamikor kezdődni, ugye? - Enyhe pánikolásom annak köszönhető, hogy nem szeretném lekésni. Ha már ennyit utaztam egy ünnepség miatt, ki akarom használni minden egyes percét és annyit tanulni belőle, amennyit csak lehet.
- Jobb lesz, ha lassan visszamegyek, hogy jó helyről nézhessem végig. - Tekintetem kérdőn emelkedik vissza a fiúra, hogy ő mit tervez, esetleg ő is fellép-e, velem jön-e megnézni az előadást, vagy egészen más kötelességei vannak. Egyáltalán nem áll szándékomban leláncolni, de csak úgy faképnél sem hagynám a tánc miatt, ha már ilyen nagylelkűen a szárnyai alá vett. Egy pillanatra a vízre összpontosul a figyelmem és elszorul kissé a torkom. Túl régóta vagyok a szárazföldön, a tenger egyre hangosabban hív...

Tovább mosolygok. Ha olvas erről, akkor biztosan érdeklődik iránta.
- Sokat jelent, hogy olvas erről. Megtisztelő – picit döntöm meg magam ismét. Kevés olyan amerikai van, aki egyáltalán kivülebbre tekint, mint a saját... burka, azt hiszem, ez a jó szó erre. S éppen ezért jó hallani, hogy vannak közöttük érdeklődő, nyitott emberek.
- Ó! - önkéntelenül adom ki meglepettségemet. A tanároknak nálunk nagyon nagy tisztelete van, így önkéntelenül még nagyobb tiszteletemet fejezem ki testtartásomban. - Óh, köszönjük! Igyekszünk, nagyon. S az Önök kultúrája is gazdag – hallottam egyszer európaiakat és olvastam talán, hogy állítólag az amerikai kultúra nem olyan sokszínű. Ebben nem hiszek. Szerintem mindegyik egyedi és olvastam nagyon érdekes verseket, láttam pár előadást és bár nem nézek filmeket, sorozatokat, néha-néha megteszem és zenét is hallgatok tőlük. Vannak benne értékesek.
Zavartan mosolygok. Mi az a peszü... paszu rárás?
- Ugyan-ugyan! - Integetek a kezemmel. Akkor nem ajánlottam volna fel és hogy ennyire érdekli, szeretek körbevezetni olyanokat, akik érdeklődnek. És nagyon megfog azzal, hogy úgy használja mindezt, hogy nem veszítek arcot és nyugodtan mondhatok igen, bánom.
- Érdemes körbenézni – és egy tanár mindig fontos a számunkra. Hiszen ő adja át a tudást a következő generációnak. S minél több tapasztalata van, annál többet tud átadni. Ez nagyon-nagyon fontos.
- Igen. Szeretné nézni... látni? - Felcsippentem a kimonót, nem akarom végighúzni az anyagot a földön, ahogy megyek vissza. A tánchoz szükséges, hogy hosszabb legyen, közlekedni nehezebb benne.
- Tudok mutatni egy nagyon jó helyet – döntöm meg magam, majd integetek magam felé. - Jöjjön, jöjjön! - Anyáék nagyon fognak örülni, ha megtudják, tanár érdeklődik a tánc iránt. A belső, zárt rész felé tartunk, s jelzem, hogy kísérőm velem van, így őt is átengedi a többi miko, mosollyal.
Nem kerülte el figyelmem, ahogy a vízre figyel, s hallottam is egy halk kattanást, ahogy szellem kísérőm mormogja. - Hasonló a hasonlóval....
A színpadra vezető egyik bejárat csak a táncosoké, s onnan megyünk be. Még nem érkeztek meg anyáék, így figyelmesen, hajlonga mutatok egy párnára, hogy ott nyugodtan helyet foglalhat, s mellé ülök én is, térdeplő ülésben, elsimítva az anyagot. Szeretem nézni, ahogy a családom táncol. Előveszem a legyezőt a hosszú ujjból és legyezni kezdem magam, s már a tánc felénél tartunk, amikor észreveszem, hogy mocorog valami a tanár hátánál. Egy pillanatra megpillantom szellem kísérőmet. Valami nagyon érdekli a tanárnál. De nem illik zavarni figyelés közben, így óvatosan hátrébb csusszanok és a legyező mögé rejtve arcom egy hess arcot vágok rá. Még szokatlan, hogy néha látom őket. Valahogy sokkal jobb volt, hogy csak hallottam őket.
Aztán elmerülök megint a táncban. Anya és nagyi ma nagyon formában vannak, s ez nagyinál szerintem köszönhető a jó időnek is. Nehezen bírja már a dereka és mégis úgy táncol, mint egy ifjú leány.
A tapsra rezzenek össze, meglepetten csapva össze a legyezőt. Levonulnak, látom anyám tekintetét felém villanni kérdőn. De tudja, hogy ok nélkül senkit sem hozok be, s a körbevezetés is fontos dolog.
- Ha szeretne felfrissülni, van egy kis … büfé, a saroknál, s utána körbemehetünk. Nem gond-e, ha pár perc múlva találkozunk? - le kell vennem a tánc ruhát, drága holmi és nem szeretném összekoszolni.

Felüdülés kiszakadni Washington tömött betondzsungeléből a természet közelébe, egy teljesen más közegbe. A japán szellemiség annyival másabb az amerikainál, jól esik kicsit elmerülni ebben a visszafogottságban, udvariasságban, kölcsönös tiszteletben, amit olyan kevéssé értenek és értékelnek odahaza. Tényleg örülök, hogy eljöttem, még a hosszú út ellenére is..
- Nagyon köszönöm! - hálálkodom tovább, ahogy belemegy, hogy kicsit foglalkozzon majd velem a következő előadás után. Jól esik, hogy hajlandó erre és nem ráz le egyből, pedig megtehetné, akkor sem háborodnék fel, sőt, teljességgel megérteném.
- Igen, nagyon érdekel - Persze a körbevezetés is, de hát sétát tenni a szentély körül igazából bármikor tudok, tánc azonban nincs mindig. Ezért is izgat annyira, hogy időben visszaérjek és jó helyről láthassam az előadást. Ahogy a fiatalember maga felé integet, először kettőt pislogok, aztán lelkesen utána eredek. Nem csak "jó" hely, egyenesen "nagyon jó"? Borzasztó szerencsésnek érzem magam, amiért a fiatal táncos felkarolt. Persze aztán egyre jobban megilletődöm, ahogy bevisz a papnők közé, nem győzök jobbra-balra hajlongani és pironkodni attól, miféle kiváltságot kaphattam. És pont ilyen lelkesen nézelődök is, egyáltalán nem a hölgyeket, hanem a ruhákat, a szentély díszítettségét és az ünnepi alkalommal felruházott elemeket. Minden leköt, miközben próbálok lépést tartani.
- Nem gond, hogy itt vagyok? Nem kéne inkább odakint...? - súgom előre a kísérőmnek, igyekezvén elkerülni a felesleges zajongást, és ahogy hellyel kínál egy párnán, engedelmesen letérdelek rá. Seizába ülök én is, ahogy tőle látom, habár biztosra veszem, hogy tíz percen belül az összes vér ki fog préselődni a lábamból, de nem baj. Az élmény része a fájdalom is! Meg aztán minden annyira autentikus körülöttem, képtelen vagyok betelni vele, lelkes gyerekként nézelődöm, míg el nem kezdődik a tánc. Utána teljes figyelmem a papnőkre tapad, ámulattal tátom a szám.
Lelkesen tapsolok az előadás végén, még mindig az átszellemült gondolatokból, élményekből, katarzisból ocsúdva, így aztán kísérőm kérdése is csak lassan jut el hozzám. Egyből felé fordulok, kissé fájdalmas grimasszal helyezve át a testsúlyom a párnára, hogy kinyújthassam elgémberedett lábaim.
- Nem, dehogy. Nagyon köszönöm, hogy innen nézhettem végig! Különleges élmény volt. - hálálkodva hajtok fejet széles, fülig érő mosollyal, ami csak akkor torzul picit, mikor a lábamon mozdítok valamerre.
- Akkor néhány perc múlva, a büfé környékén leszek. De csak ha tényleg nem baj... - Még egy esélyt adok neki, ha szabadkozna, ám ha nem teszi, akkor újabb mosollyal illetem és feltápászkodom a párnáról. A járás kissé nehezen megy, ám annál lelkesebben cserkészem be az említett büfét. Felfrissítem a vízkészletem és veszek két üveggel, meg két nagyobb onigirit is és félrehúzódom egy árnyékosabb helyre, ahol felbonthatom az egyiket. A másikat a fiúnak vettem, hátha elfogadja tőlem, hálából a körbevezetésért. Míg eleszegetem a magamét, gyorsan hazatelefonálok a húgomnak, minden rendben van-e vele, majd ismét átfutom a szórólapot, lesz-e valami program még a délután folyamán, és persze néha fel-fellesek, hátha megpillantom a kedves idegenvezetőmet. Ha kiszúrnám esetleg közeledni, szerényen odaintegetek neki.

A mai ünnepségsorozatban még vannak feladataim, de azok jóval később kerülnek sorra, akkor már papi minősítésben, vagyis inkább papsegédi. Igaz, olyan, mint pap, nálunk nem létezik, egészen máshogy tekintünk a pozícióra.
Addig pedig segítek azoknak, akik betérnek. Nagyon kedvelem azt a hozzáállást, hogy itt nem az ideológia dönt, hanem a tett. S így jöhetnek bármilyen nézetűek, vallásúak, ez itt lényegtelen, ha azért jött, mert szeretne valamit tenni az önmagához, a világhoz vezető úton. Tiszteletet kifejezni. Szerintem az egyik legfontosabb tett, tisztelni a másikat és egyben önmagunkat is.
- Ugyan-ugyan, nem tesz semmit! - legyezgetem magam előtt a kezem élével a levegőt, kifejezve, hogy nem szükséges megtennie.
Hagyok a számára időt, hogy nézelődjön, a mikok pedig szájuk elé helyezett tenyérrel fedik el zavarukat. Korántsem abból, hogy idevezettem egy küldföldit. Hanem mert tudom, nagyon is tetszik nekik. Magas, jó termetű. Minden lány álma. Ezen muszáj vagyok mosolyogni.
- Nem gond – hajolok felé. - Mindig vannak üres helyek – éppen a vendéglátás miatt, illetve ha látunk olyan idős személyt, akinek esetleg nem jutott már rendes ülőhely. Nagyon tiszteletben tartjuk az időseket és ezt nagyon helyénvalónak tartom.
Nagymamát magasztalni fogom, ha már átöltözött. Még mindig elő tudja az ifjú lányt, kacér mozgásával, méltóságteljes, nemesi mozdulataival.
Taps. Finoman ráhelyezem összecsukott legyezőmet a kezeire, s mosolyogva tekintek rá, s a szám elé helyezem mutató ujjam. Másképp fejezzük ki tetszésünket, majd megmutatom neki. A taps a nyugatiak kifejezése, személy szerint szeretem, mert egy olyan, beszéd nélküli jelzése a kedvelésnek, amit mi is átvehetnénk. A színházban a vastaps annyira tetszik! Erőteljes és mégis lágy, körbelölelve dübörgő! Bármire képes lennék, ha hallom!
- Nagyon örülünk, hogy elnyerte tetszését! Oh... - elgémberedett a lába. - Hagyjon a lábának kis időt, míg a vér visszajut. Addig pihenünk.
Nyugodtan ülök, megvárva, míg a lába felett visszanyeri az uralmát. Igazán kellemetlen tud lenni, ha nehéz felállni ülésből.
- Tökéletesen megfelel – hajolok meg felé, mosolyogva. S már várom a beszélgetést is, legalább tudom gyakorolni a nyelvet. Nem nagyon szoktam használni a nyelvet részletesebben, a turisták közül csak kevesen érdeklődnek.
Sokkal kényelmesebb ez a kimono, mint a táncban viselt és hiába fekete, a szövet éppen jó erre az időre. A papucsot meg kifejezetten szeretem, nem engedi, hogy por és kavics menjen a lábujjaim közé. Hiányzik már az óceán, lehet, a délutáni szertartás előtt megint megmártózom az óceánban.
A szabad kezemmel integet, a másikban legyező van, nem érinthetünk nagyon másokat és a legyező tökéletes segítő. Széles mosoly ül ki arcomra, üdvözléssel együtt adott rövid bólintással. Útközben csoportok jönnek és üdvözléseiket viszonzom. Tudják, hogy itt teljesítek szolgálatot és a szokás amúgy is erős: ha üdvözölnek, meg kell hajolni.  
- Elnézést kérek a megvárakoztatásért, remélem, nem történt hosszan – döntöm meg magam ismét, ahogy megérkezem a látogatóhoz. Mindez formaság, a szavakkal együtt. Holott szerintem nagyon is illő. Az idő fontos dolog és más megvárakoztatása nem udvarias tett.
- Van valami, amit szeretne megnézni? - a válaszát meghallgatom, majd ismét megdöntöm magamam.
- Meg tudom még mutatni a kertet, és a nagyobb szentélyt -a kisebb rejtett, azt csak a papok, vagyis most már én is látogathatom. Ezen kívül a mikok néha és a szakemberek, akik karban tartják a kicsiny épületet.
- Volt már hasonló rendezvényen? - Érdeklődöm, miközben megmutatom az irányt is, a legyezővel a megfelelő irányba mutatva – Menjünk fel előbb azon a lépcsőn. Van ott pár nagyon szép fa. Még az első csoport hozta magával csemeteként. Nagyon szép ilyenkor a színe.

Még mindig nehezen hiszem el, micsoda megtiszteltetésben van részem azáltal, hogy betekintést nyerhettem a kulisszák mögé. Ekkor kezd tudatosulni bennem, hogy nem tudom még a körbevezetőm nevét. Az előadást semmiképpen sem zavarnám meg ilyesmivel, meg hát egyébként is teljesen lefoglal a műsor, annyira magával ragad, képtelen vagyok másra figyelni. A katarzis elemi erővel sújt le, teljesen megszűnik számomra a külvilág. Csak akkor eszmélek, mikor megérzem a legyező érintését. Egyből leteszem a kezem és bocsánatkérőn mosolygok rá a fiúra. Most is tanultam valamit!
Fogalmam sincs, a kultúrájával és az ünnepséggel jár-e ez a fajta előzékenység és kedvesség, vagy alapjában ilyen jellem, de nagyon jól esik a figyelmessége. Ezért is veszek a büfénél duplát mindenből, hogy megpróbáljam meghálálni a vendégszeretetét, az idejét és a türelmét. Bár igyekszem nem fejfájást okozni neki, tapasztalatlanságomnál fogva akaratlanul is nehéz eset lehetek a számára.
- Dehogy, a legkevésbé sem. Csodálatos előadás volt, bőven volt mit megemésztenem és átgondolnom. Az idő pedig egyszerűen tökéletes, ahogy az egész hely hangulata is. - Gond nélkül el tudnám itt tölteni az egész napot, csak pihennék és olvasnék, a külvilág sosem találna meg. De hát előbb-utóbb haza kell majd indulnom, az út hosszú sajnos és még odahaza is sok teendő vár.
- Nem is tudom... Ön mit ajánl? Örömmel megnézek bármit - De tényleg, ha a raktárépületet mutatná, vagy csak a parkolót, már annak is örülnék. Így aztán a kert és a nagyszentély hallatán egészen felderül az arcom.
- A szentélyt nagyon szívesen megnézném. Persze, a kertet is, de nem akarom rabolni az idejét azzal, hogy mindkettőt megmutassa. - szabadkozom, majd eszembe jut, amin az imént gondolkodtam. - Egyébként Alec vagyok, Alexander Clark. Eddig valahogy nem volt lehetőségem bemutatkozni. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy körbevezet! - Sután megdöntöm a törzsem, fogalmam sincs, mennyire precíz, de igyekszem. A kezemben fogott szatyrot pedig, benne a bontatlan vízzel és az onigirivel, odakínálom neki.
- Kérem, fogadja el hálám jeléül. Elég meleg van, és ha már így feltartom... Nehogy kiszáradjon nekem - A mosolyom szélesedik egy pillanatra és kérlelőn pislogok rá, remélve, elfogadja a kis semmiséget. Akárhogy is, amikor megmutatja az irányt, lelkesen követem bármerre.
- Kisebb rendezvényeken igen. Washingtonban szoktak rendezni néha felvonulásokat, de elég ritkán jutok el sajnos. Ez az első, ami ennyire autentikus. - Kezdve ott, hogy már a környezet is sokkal szebb és zöldebb, mint odaát. Felpillantok a lépcsősorra, majd helyeslőn biccentek az ötletre.
- Jól hangzik. Gyönyörű egyébként a kimonója - A szemem sarkából pillantok végig rajta, nem akarom udvariatlanul megbámulni. - Nem nehéz benne lépcsőzni? - Habár az öltözet legnagyobb kihívását számomra a papucs jelentené. Elcsodálkozom azon, ő milyen könnyedén és otthonosan mozog benne.
- Sokat készülnek egy ilyen ünnepségre? Gondolom, a táncokban nem kis munka van - Abból ítélve, milyen magas szintű precizitást és koncentrációt követel meg egy-egy mozdulat, valószínűleg rengeteg gyakorlásra van szükség, hogy tökéletesítsék. Minden tiszteletem az övék.