Hetek óta az ünnepségsorozatra készülünk, leginkább anya és nagyi, dédi inkább a szentély ügyes-bajos dolgait vette át. Senki sem gondolná, hogy majdnem száz évesen még mindig helyén van az esze, noha már annyit nem szeret mászkálni.
Anyát kedvenc teájával keltettem, még jóval a nap felkelte előtt, hogy időben elkészüljünk. Egész éjjel kint voltam, ott pihentem, hogy kellő erőt gyűjtsek a mai naphoz.
A táncosok ruhái már múlt héten megérkeztek, és sikerült befejezni a festését a körbevezetésre szánt szentélyeknek és a maszkokat is megkaptuk.
Az álmom, hogy egyszer majd anyával táncolhassak, sosem fog megvalósulni, hiszen az álmom, hogy mako táncot táncolhassak vele. Pedig nagyon szeretnék vele. Helyette, miután felöltöztem, a körbehordozni kívánt ereklyéket szenteltem meg. Életemben először. Nagybácsikám még megérte, hogy hivatalosan is pap lehettem, otthon képeztek ki, s büszke volt rám. S így már nyugodtan ment el, hiszen fia után én leszek a szentély papja, ha átadja majd a stafétabotot, ami … a nagybácsikám megsúgta odaátról, hogy hamarosan csatlakozni fog hozzá a fia, akit gyerekkorom óta bácsikámnak hívok. De nem mondom el neki, szeretném, ha úgy élné életét, mintha az az idő nem létezne, s amikor itt az  ideje, hiszen … egészen másképpen állunk ezekhez a dolgokhoz, mint itt. Helyette szorgalmasan segédkezek mellette.
Szeretem az ünnepeket. Most főként azon fáradoztak, hogy a szentélyhez vezető útnál lévő kisebb pavilont kényelmessé alakítsák a táncokhoz, ahol a kagura táncosok fognak fellépni, minden évben máshonnan érkeznek hozzánk, amit megtiszteltetésnek vesznek.
Segédként a menetet indítom útjára, amit bácsikám fog vezetni.  
A szentélyben maradok, egy felvezető táncra öltözök be, fehér maszkkal, hosszú, fekete parókával s négyesben adunk elő egy táncot, bánatomra, anyámék tánca utánunk következik, majd a szertartásuk.
A maszk alatt nem nagyon kapok levegőt, s a fekete ruházatra is eléggé süt a Nap, mégis, minden mozdulatra figyelek, minden fejtartást pontosan úgy mutatok be, ahogy évek óta tanulom, s gyakorlom.
Most nem fogok majd a zenészekhez kapcsolódni, azt mindig a tavaszi ünnepek alatt teszem, így lesz majd lehetőségem anya és nagyi táncát nézni és a szertartást is.
De előbb víz! A tánctérről lelépve, fogadva az üdvözléseket, a forrásvízhez lépek és egy kortyot a tenyerembe öntök, hogy az arcom frissítsem, miután felhúztam a fejem tetejére a maszkot, s utána igyak is. Már most hiányzik a sós óceán...

Kedves a mosolya, s a bocsánatkérése. Viszonzásul még örömtelibb a mosolyobb, s állcsúcsomhoz érintem a legyező hegyét és finoman biccentek, tiszteletem és köszönetem jeléül. Becsülendő jellemre vall, hogy felháborodás nélkül elfogadta, itt mások a szokások. S szokatlan is lehet neki, így megértéssel fordulunk ebben felé.
- Örülök, hogy kedvedre volt az előadás – biccentek felé, mosollyal. - És mi volt az, amit emésztett? - kérdezem érdeklődéssel, s újfent biccentek az időjárásra adott szavaival. - Igen, a kamik kegyesek a jelenlévőkre. Bár esőben is nagyon szép a hely – elvégre úgy lett elkészítve, hogy a nedves, sötét járórészeken az élénk, citromsárga, cinóbervörös levelek gyönyörű kontrasztot adjanak.
A standról elveszek négy, zamatos barackot, s az összeget az árus kezébe helyezem, megköszönve a finom gyümölcsöt. Kosárkát is ad hozzá, majd visszahozom.
- Mehetünk a tó közepén lévő kis pavilonhoz, híd vezet oda, a tavon keresztül. A kerten keresztül pedig ezekkel a sétákkal tulajdonképpen mindent meg tud nézni a kertből – érdekes, hogy az ő kultúrájuk ugyanúgy ismeri azt a fogalmat, arc vesztése és mentése. S milyen kedvesen teszi a mentést!
- Ah! - Megállok a bemutatkozáshoz és felé fordulok. A meghajlására mélyebben hajolok meg, hiszen nem csak rangban, de korban is felettem van.
- Örvendek a találkozásnak Alexander Clark úr. Sakamoto Keisuke vagyok – szeretem azt, amit mi teszünk utána és szomorú voltam, mikor itt nem találtam hozzá megfelelő kifejezést hozzá.
Meglepetten pislogok a kezére és az ajándékokra, amit felajánl számomra.
- Nagyon kedves és figyelmes, köszönöm szépen! - elfogadom, így illik. - Cserébe, kérem válasszon egy barackot – tartom felé a kis kosarat, ahol pihennek az illatozó gyümölcsök.
- Ó, Washington – a főváros. Aki néni onnan hozza a szép szőttes anyagokat, a jelmezekhez. Nagyon szépek.  Óten... fogalmam sincs, mit jelenthet, ezért szélesen elmosolyodom, ez most a zavar jele, más szemlélő viszont örömnek venné. Itt legalábbis ezt tapasztaltam. S bólogatok is.
- Ó, ez az ünnepi kimonóm, szerény anyagból készült – teszem megint jelentéktelenné magamat.
Először nem értem a kérdést, aztán a nadrágjára nézek. Értem!
- Igen, nem nehéz benne lépcsőzni – s ekkor tűnik fel, hogy tagadólag kérdezett, mint ahogy mi szoktunk. - Gyerekkorunktól kezdve viseljük a kimonot, megtanulunk benne járni. Mint ahogy a nadrág viselését is tanulni kell – nem mindenki tud ma már kimonot hordani. Ahhoz egyenes hát, kicsit leszegett fej, és behúzott csípő kell, s így lehet szép, egyenesen állni, járni benne.
Elindulunk felelé a lépcsőn. S mivel ez egyben közeledés a kamik felé, lassabban is haladunk,  mintha rendes lépcsőn járnánk.
- Sokat készülünk. S vannak közöttünk hivatásos táncosok is. Például az út melletti pavilonban hivatásos táncosok érkeztek Japánból, hogy itt mutathassák be a táncot. Nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy eljöttek – felelem komolyan.
- A táncmozdulatok, egyes történet mesélések generációról generációra öröklődnek. S vannak benne változó elemek is. Mint ahogy Önöknél is máshogy táncolják a... - keresem a szót. - a couboi táncot – megvan. Nem biztos, hogy így hívják, s nem tudom, mi lehet az igazi neve. - Vannak lépések, amik alaplépések és vannak kombinációk is. És a jelmezek is nagyon aprolékosan készülnek el, a maszkokkal együtt. Vannak helyek, ahol külön erre növesztenek fákat.
Arrébb állok, egy idősebb házaspár tart éppen lefelé, s mélyen meghajolok feléjük. A férfi mellett sétál valaki más is, a vállára támaszkodva. Jövőre a néni már egyedül fog feljönni ide. De nem lesz szomorú. Elmosolyodom. Érdekes az élet.
- Önöknél van ilyenkor hasonló ünnepség? Vagy hagyomány? Azt olvastam, hogy ősszel, a szüretek után vannak ünnepség sorozatok – kíváncsi vagyok más kultúrákra, s mivel itt is voltaképpen elszigetelten élek, s hiába érkeznek mindenhonnan emberek, s a medence mellé is, az a világ továbbra is távoli tőlem.

- Otthoni dolgok, a hétköznap problémái, az élettel kapcsolatos kérdések... Nem is igazán tudom. Csak hagytam, hogy a gondolataim szabadon szárnyaljanak. Ez a környezet nagyon hangulatos az elmélkedéshez. - Nem véletlenül vonultak el régebben a szerzetesek is hasonlóan szép helyekre, hogy aztán kódexeket másoljanak és az életről, a múltról, a létezésről filozofáljanak egész nap. Ezt a fajta életvitelt, ha néhány száz évvel korábban születek, én is nagyon éltem volna, ami a korombeliek számára biztosan borzasztó unalmasnak tűnik, számomra azonban különlegesnek, lelassultnak, kiegyensúlyozottnak, békésnek. Egész biztosan rossz helyre és rossz időben születtem.
- Ah, csak Alec, kérem - A formaságával zavarba hoz, mert hát nem vagyok én úr, meg igazán nem is érdemlem meg ezt a nagy hajlongást. Ezen a terepen határozottan ő van otthon és ő az, akit meg kéne tisztelnem. Szerintem. A japánok tiszteletadási protokollja sokszor elég bonyolultak egy kívülálló számára. Mosolyogva könyvelem el a nevét, emlékeztetve magam, hogy náluk a sorrend fordítva van, mint nálunk.
- Ugyan, inkább én köszönöm a körbevezetést - Az a legkevesebb, hogy megpróbálom meghálálni valahogyan. A felém kínált barack láttán felderül az arcom és elveszek egy szemet. - Köszönöm! Jól néz ki. - Nem akarom menet közben megenni, inkább elteszem későbbre ügyelve rá, hogy ne nyomódjon össze. Washington nincs valami közel, de egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem. Vannak rendezvények és programok, amik megérik rááldozni a szabadidőt, ez is ilyen.
- Járt már Washingtonban? - érdeklődöm. Fogalmam sincs, mennyit utazik, van-e más munkája a szentély mellett, ezért őszintén érdekel. Meg hát arra is kíváncsi vagyok, mi a véleménye Los Angeles után a fővárosról. Nem mintha el kéne dönteni, jobb-e az egyik a másiknál, egyszerűen csak érdekelnek a meglátásai.
- Nagyon szép! - Elismerőn bólogatok. Ha ez szerény anyagnak számít, milyen lehet egy drágának, gazdagabbnak nevezett? Az én szememnek már az is gyönyörű és elegáns, amit visel. - Jó látni, hogy megmaradtak bizonyos hagyományok. - Ez sajnos sok országra nem jellemző ma már, nem ennyire az életük része a tradíciójuk. Japán ilyen szempontból is különleges. Úgy érzem, ha egy hetet itt töltenék, akkor sem tudnék betelni ezzel a rengeteg ingerrel és élménnyel, pedig ez csak egy Los Angeles-i szelet.
Miközben fölfelé haladunk a lépcsőn, érdeklődve hallgatom a válaszát. Elsőre nem igazán értem, milyen couboi táncunkra gondol, de aztán leesik és elfojtok egy mosolyt. Az akcentusa aranyos, a szavai viszont annál érdekesebbek, minthogy fennakadjak ezen.
- Ez nagyon érdekesen hangzik. Órákig el tudnám hallgatni, ahogy erről mesél. Szóljon ám, ha túlságosan fárasztom a kérdezősködéssel, vagy... - Nem fejezem be, félrehúzódom én is a házaspár elől, aprót biccentve nekik. Van abban valami megható, ahogy egymást támogatják. Még csak távolról sem emlékeztet a szüleim házasságára; amit ők éreztek egymás iránt, az nem arról szólt, hogy együtt öregedjenek meg. Pedig mi értelme kimondani az igent valaki mellett, ha a végcél utána nem a sír? Elkalandozom néhány pillanatra, a gondolataimból Kei kérdése ránt ki. Elszakítom a pillantásom a házaspárról és visszafordulok felé, magamra öltve a mosolyom.
- Vannak ünnepségeink, de egészen más jellegűek. Egyik sem ennyire spirituális. A legismertebbek úgy tudom, Japánban is elterjedtek, mint a Valentin-nap, a halloween vagy a karácsony, de ott a hálaadásunk, amire gondol. Eredetileg az őszi betakarítás után tartották, hálát adtak Istennek a termésért. - Közben lassan tovább indulok, ha ő is, és hol a lépcsőket figyelem, hogy ne essek orra, hol őt magam mellett. - Manapság inkább a családról és az evésről szól, meg az egyéni dolgokról, amikért hálásak vagyunk. Nem mondom, hogy a történelmével teljesen egyet tudok érteni... - De nem is vagyok szakértő a témában. Lucasszal sokat beszélgettünk, beszélgetünk a mai napig erről, nyilván történelemtanárként ő teljesen másként látja a dolgokat.
- De maga a gesztus szép, úgy hiszem. Legalábbis ami ma lett belőle. Meg aztán vannak kisebb ünnepek, ahol egy-egy személyről emlékezünk meg, mint ahogy önöknél is a császár születésnapja. Bár talán nem akkora kaliberű - Habár szívesen mesélek erről, annyira nem lelkesedem a saját kultúránkért, ismerve annak történelmét. Persze nem cipelhetjük örökké a vállunkon a felmenőink terhét, ám attól még abban sem hiszek, hogy feltétlenül büszkének kellene lennünk rá, hogyan lettünk azok, akik.

Tisztelettel tekintek rá, hogy mindezt kimondja.
- Helyet adva ezeknek a szabadon áramlásoknak, a megnyugvás is megérkezik. És megoldás is – bólintok. Míg mások átokként és teherként beszélnek otthoni dolgokról, gondokról, áldásnak veszem. Hiszen csak itt és most van lehetőségünk ezeket átélni, megélni. És mindez megismerés. S azt figyeltem meg, szeretünk … hogy is mondják? Takarni, igen. Minden szép és jó. Otthon nagyon értenek hozzá. Még az itt élőket is tökéletesen megtévesztjük. És valahol jó és helyes. Hiszen azok nekem vannak, és akiket érint, ezért csak én tudom megoldani.
- Természetesen! - Hajolok meg ismét kicsit. Kedvesen cseng nevének ez a formája.
- Örömmel teszem – szélesebben elmosolyodom, ahogy felragyognak a szemei a barack láttán. Szerintem a barack az egyik legfinomabb gyümölcs, ám nem ezért választottam.
- Egészségére – bólintok.
- Igen – bólintok.
- Washingtonban vannak, akik segítenek a rendezvények előkészítésében, s van közösség is, így időnként oda is elutazok.
Mosollyal bólintok, kissé zavartan, mosolyommal leplezve. Jól esik az őszinte dicsérete.
- Itt munkahelyi előírás és .... - gondolkodom.
- Önöknek is vannak megszokott ruháik és ünnepi ruháik, amelyek jelzik, melyik néphez tartoznak. És nagyon szép öltözeteik vannak.
Érdeklődéssel pillantok rá.
- Érdeklődik komolyan irántuk? Bár nem feladata a szentélyeknek a tanítás, a táncok tanításával, tárgyak készítésével és a szertartásokkal gyakran tanítunk felnőtteket is – a közösségünk nagyon zárt, ám itt már legalább elértünk annyit, hogy engedjék részt venni azokat, akik nem bírnak japán vérrel. Hiszen érdeklődnek és a shinto éppen erről a nyitottságról híres. Nem azt nézzük ki vagy, hanem mit teszel.
- Mint jelent, spirituálisnak lenni? Mi adja meg? - érdeklődöm.
- Érdekes ünnepeik vannak – bólintok.
- Valentin nálunk is van, és fordítva tartjuk, a lányok készítenek csokoládét és ajándékozzák oda.. nem csak a szerelmüknek. Sokan nem szeretik, mert nagyon sokba kerül és figyelembe. A Halloween nagyon kedves ünnep. A Karácsonyban az énekeket és a játékokat szeretem. Szoktam ilyenkor beülni templomba is, és végignézem, hallgatom a játékokat.
- Régebben az együtt étkezéssel tudták megoldani azt, hogy elosszák az ételt egymás között. Túlélés volt. Legalábbis az ünnepeink erről szóltak eredetileg, s ezt hálaként fejeztük ki valamelyik istenség felé. A család és az együtt étkezés nagyon fontos. Olvastam, hogy … rómáán... római, igen, római korban.. nem.. görögöknél, az egyik tartományban kötelező volt az együtt étkezés a felnőtt férfiaknak. Ezzel erősítették az egymás közötti kötelékeket.
Bólintva értek vele egyet és jelzem, megértem, hogy miért tartja szép gesztusnak.
- Az uralkodó számít. Ez alapján számítjuk a naptárunkat is, az Önök naptárja mellett. Az uralkodásától kezdve.
Megállunk egy kisebb oltár előtt, miután meghajolva átléptünk a felső kapu alatt.
- Van, hogy a saját kultúránkat nem tartjuk annyira értékesnek, mint másokét. Értelmesnek – nem értem, miért mondom ezt, csak jött, megérzésként. Felé fordulok a barackokkal.
- Kérem, vegyen ki egyet, s tegye a házikó elé – mutatok a helyre.
- S mondjon ki magában egy kívánságot.
Én is kiveszek egyet, a maradékból a legszebbet és elhelyezem, majd karomra teszem a kosárkát, s összetartom két tenyeremet, miután tapsoltam hármat, majd arcom elé emelem összetartott kezeimet.
- Ez az istenség egyik kedvence a barack, így egyik jelképünkké vált a baracklevél és a barack – magyarázom neki.

Érdeklődve hallgatom, milyen kötődése van Washingtonhoz, és habozás nélkül felajánlom:
- Ha legközelebb arra jár és van kedve, szívesen körbevezetem. A népszerű turistalátványosságok tévútra tudják csalni az embert. A legérdekesebb helyeket általában nem tüntetik fel sehol - Habár még nem cseréltünk elérhetőséget, meg semmi ilyesmi, de az ajánlatom őszinte, tényleg örömmel segítek neki eligazodni a városban, megismerni a legszebb részeit, meg ilyenek.
- Köszönjük, bár úgy érzem, túlságosan udvarias - nevetek. Az amerikaiakról összefoglalóan nem sok jót tudnék mondani, szirénként viszont tényleg elég gazdag kultúrával rendelkezünk, habár ünnepi öltözékre nálunk nem nagyon van szükség. A víz alatt, sellőuszonnyal nem igazán van értelme.
- Tényleg érdekel - biccentek komolyan. - Bár attól félek, nem tudnám kellő elhivatottsággal csinálni. A távolságból és a szabadidőmből adódóan - teszem hozzá egy fokkal csalódottabban. Persze felhagyhatnék a tanítással, hogy csak kutatásra szenteljem az időmet, de az valahogy sosem vonzott annyira. Szeretek fiatalokkal foglalkozni, ezt nem hagynám ott semmiért.
- Spirituális... Nincs mögötte ennyire mély lelki, szellemi tartalom. Inkább a külsőségeken van a hangsúly, nem a bensőnkön - A mellkasomra teszem a kezem magyarázat közben. Ilyen értelemben a szirének is meglehetősen felszínesek. Érdeklődve hallgatom, mit mesél az ünnepekről, a görögök említésekor pedig kíváncsian felé fordulok menet közben.
- Tényleg? Ezt nem is tudtam. Nagyon érdekesen hangzik. Legközelebb, ha a húgom veszekszik velem, hogy a szobájában akar enni, majd az orra alá dörgölöm - somolygok. Nem mintha legtöbbször nem én lennék az, aki túlórázik és nem ér időben haza a közös vacsikra, de mostanság sokszor kivágta magát alóluk ő is.
- Igaza lehet - Ha külsős lennék, talán jobban érdekelne a kultúra és a közeg, ami körbevesz. Így, hogy ebben nőttem fel nagyrészt, mióta a szárazföldre jöttem, főként csak a rossz oldalát látom. Az oltárt figyelem közben érdeklődve, igyekszem megfigyelni az aprólékos kidolgozását, a részleteket.
A kérését hallva kíváncsian sandítok rá, de nem kérdezem meg, mit csinálunk, hanem szófogadón kiveszek egy barackot a kosárból és odateszem, ahova mondta. Figyelem, mit csinál és leutánzom a mozdulatait, a tapsot és a szemlehunyást is. Kívánság... Igen, határozottan van valami a fejemben, ami jó lenne, ha valóra válna.
Széles mosollyal pillantok fel rá.
- Tudja, nagyon szerencsés. Jó lehet itt élni, istenségek oltalmában. - Lassan leengedem a tenyerem és a barackokra pillantok. - Előző életemben biztos közel állt hozzám ez a kultúra, azért vonz most is ennyire - Kíváncsi vagyok, vajon ő mit kívánt, de nem tartozik rám, így eszembe sem jut megkérdezni.
- Csak ez az egy istenség él itt, vagy több is? - érdeklődöm elbizonytalanodva. Nem igazán tudom, hogy működik az ilyesmi, megférnek-e többen egy szentélynél, vagy mik a szokások. Ha valaha megunom Washingtont és a munkámat, biztos, hogy szerzetesnek állok.

Kellemes meglepetéssel tekintek rá, s nem, mert nem vártam volna el tőle. Hanem, mert kedvelem a kedves gesztusokat, még akkor is, ha nálunk ez formaiság és a nyugatiak nem értik, hogy ez egy üres kifejezés. S mivel ez nyugat, a meghívás lehet, valós, eléggé valós. De azért igyekszem kimenteni a kötelezettség alól.
- Köszönöm a meghívást s bizonyára elfoglalt lehet ott az élete, nem szeretném, zavarni, s feltartani – biccentem meg kicsit magamat, mosolyogva.
- Igen? - Lepődök meg. - Ezek olyan... - keresem a szót. - védettek? Hogy kevesen járjanak oda?
Itt is vannak helyek, ahová nem léphet be mindenki, s én is csak az után, hogy visszatértem a képzésről. Érdekes élmény volt először belépni a szentélybe.
- Nem kívántam megbántani – pillantok rá bocsánatkérőn. - Mindenben van szép és jó és például... az a tánc, amit kalapban meg farmerban táncolnak, az nagyon tetszik – sokan közönségesnek tartják. Csakhogy az emberek boldogak, amikor táncolják és nem csak, mert kötelező.
- Kedves öntől az aggodalom – a folytatásra megértem. - Igaz. Washington kicsit messze van – bólintok. Ha szükséges, hogy rátaláljon ez, előbb-utóbb megérkezik a megoldás.
Megfog a mozdulata, ahogy válaszadás közben mellkasára helyezi kezét. A lélek igazi lakhelye számomra.
- Értem... - elgondolkodom szavain. - Ha úgy veszem, a tánc, amit látott, csupa külsőség. A jelmezek, a mozgás, a hangos zene. Mégis, van benne szellemi, hiszen akik készítik, gyakorolják, ezeken keresztül értelmezik aaa.. magyarázatokat – nagyon nehéz ezen a nyelven kifejezni azt, amit jelezni akarok az úttal és a megtapasztalással.
- Szeretné, ha több lelki tartalom lenne a világban? Vagy az életben? - Sokan ezért jönnek ide. Igaz, néha nagyon is sokan. Főleg ősszel és tavasszal.
- Érdekel az európai kultúra is – pirulok el zavart mosollyal. Nem akartam rávilágítani szándékosan arra, hogy nem tudna valamit. Ezért vagyok zavarban.
A magyarázatra elnevetem magamat, ezúttal zavarban is, meg nem is. Kedves, hogy magánéletéről mesél nekem, megtiszteltetésnek veszem.
- Valószínűleg most erre van igénye. És nem tudom, milyen lehet több száz emberrel minduntalan együtt étkezni. Vagy ezerrel. Azt nem tudom, hányan voltak egy étkezésnél – felelem bizonytalanul. - S azt hiszem, most nem is számít – mosolygok rá.
Bíztatóan mosolygok rá, a tálkát felé tartva.
Elküldöm a kívánságom, s kinyítva a szemem, figyelem, ahogy a rámnéz, majd a barackokra.
- A kamik önmagukért léteznek. A barackokat azért adjuk mert... - finom mosoly és némi huncutság jelenik meg ajkaim szélén. - ezzel vesszük rá őket, hogy megtegyék azt, amit kérünk tőlük. Ezt azt hiszem úgy nevezik itt, hogy megvesztegetés. De senki sem mondja ki hangosan – tartom az ujjamat a szám elé mosollyal.
- Meglehet – bólintok komolyan arra, hogy talán előző életében japán kultúrában élt. Minden lehetséges.
Elveszem a másik barackot, s leteszem a tálkát.
- Ezt pedig, most megesszük – a tálkán szalvéta is van, egyet kiveszek és felé nyújtom. Noha ezt a barackot elég könnyű elfogyasztani.
- Csak ő van itt, úgy döntött, ideköltözik. Megtetszett neki a hely és a környék. Főként a fákat kedveli, ezért is őrizzük nagyon, és figyelünk nagyon az erdőre.
Kettéválasztom a barackot, s mielőtt beleharapnék, egy itadakimasu kíséretében, a kis házikó felé tartom a gyümölcsöt.
Az ízét mindig is szerettem a baracknak, s talán azért, mert gyerekkoromtól fogva sokat ehettem belőle.
- Nagyon kellemes az íze. Ha gondolja, visszafelé mehetünk a kis tó mellett. Gyönyörű fák vannak arra is – nem kívánom feltartani, ha máshová tervezne menni.