territorial dispute - Flo & Lia

Melyik kislány ne álmodozna arról a napról, amikor végre összeköltözhet élete szerelmével, a vőlegényével, hogy együtt készüljenek fel a közös esküvőjükre? Egy emelettel odébb... Borzasztó romantikus csak a közös ebédeknél találkozni azzal a férfival, akinek rövid élete végéig hűséget akarok fogadni úgy, hogy még a fogkeféink is külön poharakban vannak és a nagytata már üvölt, ha este tíz után a folyosón kódorogva talál rám. Éljen a vámpírok több évszázados régimódisága! Ettől persze még senki sem tudta megakadályozni, hogy ne surranjak ki az éjszaka közepén, ne dobáljam kövekkel Lucas ablakát és ne kelljen hajnalban visszasurranom a saját szobámba, mint valami bűnöző... De igen, a beköltözés gördülékenyen ment, az életem pedig valódi tündérmese!
Azért egy-két aprócska óvintézkedést sosem árt tenni, mielőtt belefulladnék a nagy boldogságba. Épp ezért nem álltam meg a negyediken, hogy bekukkantsak a vendégszobából átalakított vőlegény-lakba (Lucas úgyis az egyetemen volt még), hanem tovább koptattam a fokokat, fel egyenesen az óratoronyba. Régen hányszor megmásztam ezeket a lépcsőket, csak hogy eredménytelenül dörömböljek egy ajtón, amely sosem akart kinyílni, hogy meggyógyítsak egy sebzett lelket, mely nem vágyott törődésre, vagy csak megvédjem őt Dimtől és az egész világtól! Most egészen más céllal kopogtam be az öcsém szobájának ajtaján, igaz, a nosztalgia néhány pillanatra magával ragadott, meg kellett acéloznom magam.
- Flo, itt vagy? - duruzsoltam barátságosan. Negyed órába telt rábeszélnem magam, hogy rögtön üvöltözéssel kezdeni nem biztos, hogy olyan hatékony, mintha az ész érvek felől közelítenék elsőnek. A választól függetlenül benyitottam az ajtón és a farmerem zsebébe dugott kezekkel beljebb lépkedtem, pillantásom az öcsémet kereste.
- Szeretnék beszélni veled pár dologról. Szabály, úgy is mondhatjuk, az elkövetkezendő néhány hétre, hónapra... Csak néhány formaság az esküvőig, mindenki nyugalma érdekében. - Ártatlanul megvontam a vállam, mintha tényleg csak azt akarnám beosztani, ki mikor hozzon fel vendégeket és hányan használhatjuk egyszerre a nappalit. De hát valahogy fel kellett vezetnem azt az igencsak kínos témát, hogy ha öt méteren belül megközelíti a vőlegényemet, kikanalazom a két szép szemgolyóját a helyéről, míg alszik... Talán pont így?
Bárhol is tartózkodott éppen a szobán belül, megálltam tőle néhány lépésre és várakozón fürkésztem. Ha elfoglalt is volt, vagy nem volt hajlandó erről beszélgetni, az sem igazán tartott vissza attól, hogy a nyakába ömlesszem a mondandóm.

Azt hiszem, nekem már megadatott a magam boldogsága, és nem kellene ezért senkire sem irigynek lennem, vagy gyűlölnöm ezért. Röpke négy év volt csupán, Darius oldalán, 317 évem mellett egy szemvillanás volt. És nem voltam boldog. Hiába álltatom magam, azóta is, az nem volt boldogság, még csak szerelem sem igazán. Én szerelmes voltam, ő pedig örömét lelte a kínomban. Ahogyan azóta is, minden nap. Képtelen vagyok megszabadulni tőle, ha nem is látom, mindig itt van. Befészkelte magát szívembe, lelkembe, egész bensőmbe, és nem tudok szabadulni tőle. Nekem már megadatott a magam boldogsága. Most Dahlian volt a sor.
Mégsem volt kellemes hallgatni éjszakánként a turbékolásukat, mikor aludni próbáltam. Mert muszáj voltam, ha jutni akartam valamire az egyetemen, ami szégyen szemre nappal volt. Nem volt jó, mert egyértelműen éreztem valamit én is leendő sógorom iránt. Valami szörnyen illetlent. Ezért esett olyan jól megölelni őt, mert egy pillanatra biztonságban éreztem magam. Mintha a kísértet is eltűnt volna. De Eden lenyugtatott, mintha egy dézsa hideg vizet öntöttek volna a fejemre. Ő a nővérem vőlegénye, nem akarok családi balhét. De jó volt, ahogy átölelt. De Dahliát fogja feleségül venni. Ergo hetero. Ergo, mit akarna tőlem?
Nehezemre esett a beadandóra koncentrálni, hiszen gondolataim minduntalan visszaforogtak hozzá. És a másik férfihoz. Ahhoz, aki tönkre tett. Ahhoz, akinek köszönhetően ilyen nyomorúságos lettem. Mikor haza jöttem, látszott rajtam, hogy fáradt, és sebzett vagyok. Hogy egyedül akarok lenni, összegubózni, elbújni a világ elől. Talán meghalni. Dahlia olyan sokszor volt itt mégis. Kopogtatott az ajtómon, de nem válaszoltam soha. Segíteni akart. Enyhíteni a fájdalmamon, de én ellöktem. Hiszen, hogyan látott volna, ha elmondom, mi történt? Az én hibám volt, senki másé. Az is, amit ő tett velem, és az is, hogy ellöktem magamtól a nővéremet. Az egyetlent, aki segíteni próbált. Iszonyatos, hálátlan kis görcs vagyok. Jobb lenne nekik, ha Darius agyonvert volna aznap…ha már nem lennék.
Összerezzentem a gép előtt, mint mindig, ha elbambultam, és valaki megszólított. Beszari!
- Hmm…persze, gyere csak be! -szóltam ki szórakozottan, de azonnal bepánikoltam. Meg fog ölni, ki fogja tépni minden szál hajamat. Pedig csak megöleltem szegény Lucast. Megfordultam az íróasztaltól, felhúztam a lábaimat benne. Összementem kicsire, úgy vártam, hogy mit szeretne mondani.
Szabályok…hát persze. A professzor asszony és a szabályai. Mit tegyél, mit ne tegyél, mikor hova menj, mit csinálj ott, mit mondj. Dahlia szerette a rendet az életében és maga körül is. És én átléptem egy határt, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. Mert valami vonzott Lucashoz, aki soha nem lehet az enyém, akibe belemélyesztette minden karmát, és nem fogja elengedni.
- Persze…persze mondd csak! – mosolyogtam szórakozottan, felnézve rá a székből.
Elnéztem az arcát, sötét haját, vakító kék szemét. Olyan gyönyörű volt, talán gyönyörűbb, mint valaha. A boldogság jól állt neki. Én soha nem voltam, és soha nem is leszek ilyen szép.
Szemem sarkából láttam a magas alakot, ahogy mellettem támaszkodik az íróasztalomnak, gúnyosan méregetett. Dahlia nem láthatta. Soha senki sem látta, csak nekem mutatta meg magát. Éreztem, hogy ez nem lesz egy kellemes beszélgetés, és tudtam, hogy Darius is csak rá fog tenni egy lapáttal. Eszembe jutott emberi életem utolsó napfelkeltéje. Talán újra meg kéne nézzem…valamikor.

Ott ült a székében, olyan kicsire összehúzva magát, mintha azt próbálta volna elhitetni a világgal, nem is létezik. Nem értettem, nagytata miért őt szerette a legjobban. Dim is és én is igazi Dracók voltunk, kemények, kegyetlenek, törhetetlenek. Florian volt a legemberibb, a legszárnyaszegettebb mindannyiunk közül. Talán pont ez volt a kulcs. De ha a szeretethez sebezhetőség kellett, miért neveltek minket úgy, hogy elbírjunk bármekkora fájdalmat és ne törjünk össze senki előtt? Mintha arra tanítottak volna, hogy ne legyünk szerethetők, ne feleljünk meg a tata által állított kritériumoknak. Csak ő, csak az egyetlen... Nem értettem, hogy vagyok képes ennyire megvetni, és közben mindennél jobban szeretni őt.
Beljebb lépkedtem a szobába és leültem az ágya szélére, vagy ha mást jelölt ki, oda. Mielőtt belekezdtem volna a monológomba, előbb alaposan körbenéztem. Rég jártam a szobájában, kíváncsi voltam, mi minden változott a legutóbbi látogatásom óta, milyen apró részletek ragadhatják meg a figyelmem és árulhatnak el még több apró részletet az öcsémről, aki sokszor olyan távolinak, elérhetetlenül idegennek tűnt.
- Az esküvő szervezése nagyon sok időmet elveszi az egyetem mellett, főleg, hogy most a tanszékkel is folyamatos szervezésben vagyunk egy irodalmi konferencia miatt. Tehát nem lesz túl sok időm arra, hogy itthon gubbasszak és Lucast szórakoztassam. - Kíváncsi lennék, vajon magától szerveződött ennyi dolog, vagy öntudatlanul is én ástam bele magam egyre több és több mindenbe, hogy addig se kelljen a magánéletemmel foglalkoznom. Azzal nyugtattam magam, hogy csak szeretek mindent a saját magam csinálni, mert akkor biztosan úgy alakul, ahogy én akarom.
- Mivel Dim is alig van itthon, minden bizonnyal tata mondja majd neked, hogy figyelj oda rá, hogy Lucas otthon érezze magát és ne vesszen el ebben a nagy házban, ésatöbbi... - megforgattam a szemem, csak ennyivel jelezve, mi a véleményem a tata gondoskodásáról. - Nos, ne tedd. Lucas tökéletesen feltalálja magát egyedül is, nagyfiú már. Együtt reggeliztek? Szuper! Meg akartok nézni este egy filmet? Remek! De ha lehet, itt húzzuk is meg a határt. Te meg a Hibbant úgyis folyton odakint csavarogtok, nem kell, hogy ebbe őt is belerángassátok. - Pedig aztán mindkettejüknek elég nagy meggyőzőereje volt: Florian a szomorú őzike szemével, Pietro meg... Nos, ő Pietro, nem nagyon érdekelte sosem az emberek véleménye vagy szabad akarata, vele ezért sem lett volna különösebb értelme leülnöm beszélgetni.
- A lényeg, hogy ne mássz rá Lucas nyakára. Van elég bajunk így is... - A végét már csak félhangosan morogtam az orrom alatt. Nem akartam hárpiának tűnni és megbántani az öcsémet, de tudtam, milyen, és nem is tudom... Láttam, hogyan ölelték meg egymást, és persze, nem kellett aggódnom és nem is aggódtam Lucas miatt, mégis... Nem tudom. A nők egyszerűen megérzik az ilyesmit, külön receptoraik éleződnek ki az egészen váratlan helyeken rejtőzködő veszély iránt. Nem akartam potenciális vetélytársként tekinteni az öcsémre, de azt fontosnak láttam már az elején letisztázni, hogy igenis aggasztott az elképzelés, hogy az lehet belőle, vagy hogy túl sok időt töltenek együtt, míg én dolgozom.

Annyira el akartam abban a pillanatban tűnni a Föld színéről, mint még soha. Megint azt éreztem, amit Dahlia vagy Dim jelenlétében általában. Hogy én vagyok a Kicsi, aki embernek született, aki később lett vámpír, aki kevesebb, mint ők, aki miatt meghalt az édesapánk. Semminek éreztem magam mellettük. Ők ketten fenségesek és tökéletesek voltak, valódi vámpírok, míg engem emberi pubertásom közepén ölelt magához az éjszaka. Nem volt más lehetőség, akkor és ott kellett megtörténnie, de fejletlen maradtam emiatt. Apró kezeim, vékony karjaim és lábaim, keskeny csípőm akár egy nőé is lehettek volna, miközben arcom arról árulkodott, hogy lehettem volna ennél jóval férfiasabb is. És a testvéreim ezt kihasználták. Hogy elnyomják a hangomat, hogy taknyos kölyöknek bélyegezzenek, hogy a Nagytatán és Orion bácsin kívül senki se vegyen komolyan, ahogyan Pietrot sem. És most megint ezt éreztem, ahogy Dahlia belépett a szobámba és leült szépen bevetett ágyam szélére.
A szoba maga hatalmas, rendezett káosz volt szinte mindent a nyitott tankönyvek, szétdobált jegyzetek, térképek és történelmi atlaszok terítettek be. A fekete falak, és az egyszerű fekete bútorok melankóliát és valamelyes misztikusságot kölcsönöztek a térnek. Könyveim a polcon sorakoztak, ruháim a zárt szekrényekben, mégis kupi volt. Mint a fejemben.  Az íróasztalon hevert egy árva vértasak, félig kivégezve…három nappal ezelőttről. Mióta Lucas a házban volt, képtelen voltam enni, olyan hatással volt rám már csak a tudat is. Mindent beterített az illata, én pedig folyamatosan csatároztam magammal. Erős akartam maradni. Erősnek kellett maradnom.
- Aha….hát igen, elhiszem, mennyi időbe telik megszervezni egy esküvőt…-dünnyögtem szórakozottan, a térdemen összefont kezeimre támasztott állal. Lucas egyedül van, sokat van egyedül. Beszélgethetnék vele...kipuhatolhatnám, miért fordult felém olyan figyelmes bizalommal a vacsorán. Rájöhetnék, hogy miért vonzódom úgy hozzá, mintha egy másik életben már egy párt alkottunk volna. Tudnom kellett, miért akarom ennyire. Mert lassan megőrültem.
-Aaaaaaaazt hiszem Nagytata már körbe vezette…térképet is kapott…ja…tegnap este. -piszkálom a nadrágom térdén lévő lukből kilógó apró farmer szálakat. – Össze futottam velük a könyvtárban…
Az, hogy így el akarja tiltani tőlem a leendő sógoromat, viszont nem kicsit idegesített fel. Még jobban összegubóztam, de már igyekeztem felfújni magam, mint valami béka, hogy nagyobbnak tűnjek. Minek néz ez engem? Holmi olcsó cafkának, aki bárkire rámászik? Egyetlen ölelésért?
- Amúgy is, pont olyan unalmas és poros, mint Te! -szusszantam egy nagyot, hogy csattanjak fel, de így is élesebbre sikerült a megszólalás, mint terveztem. – Nem hiszem, hogy bármi ilyesmiben benne lenne.
Morogva engedtem le a lábaimat a székből, hirtelen minden kisebbségi érzésem elpárolgott és csak megbántva éreztem magam. Nagyon. Ne másszak a nyakára. Mintha ő is akart volna engem...ohh egy nagy frászt akart, csak udvarias volt. Mert angol. De hát jegyben járnak, Dahlia mégis mi a fenére gondolt, mikor megöleltem? Tetszett, igen, jobban is, mint szerettem volna, de ha én is tetszettem volna neki, azt a tudomásomra hozza már akkor este.
- Ha éppen tudni akarod, én se nagyon vagyok itthon, vagy ha itthon is vagyok, tanulok, mint a mellékelt ábra mutatja! -mutattam körbe az anyagaim között. Az előző félévben is sikerült évfolyamelsőnek lennem, nem akartam alább adni belőle. – Nyakamon vannak a vizsgák, örülök, hogy élek. De azt remélem megengeded, hogy az órájára bejárjak, ugyanis Ő az egyik tanárom!
A mondat végét jobban megnyomtam, nyomatékosítva ezzel, hogy nem fogom levegőnek nézni a jóképű angolt, akkor sem, ha ő nagyon szeretné. A kis monológja csak felpaprikázott. Mert igen, nagyon tetszett Lucas, de jólnevelt akartam lenni. Csakhogy, ez kezdett elmúlni.

Nem lett volna különösebb gondom az esküvőszervezéssel, ha nem éreztem volna úgy, hogy teljesen egyedül kellett csinálnom. Csak aztán Lucas bármikor próbált beleszólni, a végén mindig lehurrogtam... Ördögi kör. Néha úgy éreztem, túlságosan elszánt vagyok a tökéletes álomesküvő kergetésében, máskor meg szerettem volna lekiabálni a vőlegényem haját a fejéről, amiért ő - legalábbis én úgy éreztem - nem vette elég komolyan. Kicsit úgy éreztem, az esküvőnk egyúttal a kapcsolatunkat szimbolizálja, és ha az tökéletesre sikerül, az a mi összes problémánkat is megoldja majd.
És akkor jött az öcsém, és jött a felborult hormonháztartásom, meg a nők nagyon is ijesztő hatodik érzéke.
A felcsattanásra egyáltalán nem számítottam tőle, a szemöldököm egyből a magasba is szaladt. Unalmas? Én? Könnyen beszélt valaki, akit piedesztálra emeltek, valahányszor a Hibbanttal végigmulattak egy éjszakát, én viszont számonkérést és megvetést kaptam, ha egyszer-egyszer éjfél után estem haza egy barátnős estéről. Mert nyilván egy menyasszonynak nem illik. Egy nőnek nem illik. Nekem nem illett.
- Nem kell rögtön leharapnod a fejem! Nem tartottam karót a mellkasodhoz, csak kértem valamit. - csattantam fel én is. Alapjáraton is eléggé heves természet voltam, és így, hogy Flo megadta az alaphangot, esélytelen volt, hogy nyugodt maradjak. - Nem azt mondtam, hogy ne állj szóba vele, vagy nézd levegőnek, tőlem pátyolgathatod, míg itthon van. Csak azt kértem, ne adj okot, hogy aggódnom kelljen. - Florian tűnt a leggyengébbnek, a legártatlanabbnak közülünk, ezért szerette őt a családban mindenki. Lucas egyszerű és jószívű lélek, pontosan sejtettem, hogy őt is elvarázsolná ez a kisfiús ártatlanság valami számomra megmagyarázhatatlan bátyós-védelmezős szinten. Hiszen Alec volt a legjobb barátja. Mindig felkarolta azokat, akik gyámoltalannak tűntek. Nem akartam, hogy az öcsém ezzel visszaéljen.
- De hogyan is érthetnéd? - álltam fel végül az ágyról, ahogy a harag engem is elöntött végül. - Téged tata imád. Nem érezteti veled napi szinten, hogy értéktelen vagy egy férfi nélkül az oldaladon. Nem szakít félbe a mondat közepén, mert nincs helyed az adott beszélgetésben. Nincsenek elvárásai feléd. Nem akarja több száz éves, elavult módi szerint megszabni az életed. - Idegesen tettem egy kört a szobában, a karjaimat összefonva magam előtt. Végül felé fordulva álltam meg, néhány lépés távolságból.
- Nem érdekel, ha én leszek a szemét nővér a szemedben, aki csak bántani akar. Lucas az egyetlen esélyem a szabadságra. A boldogságra. Háromszáz éve keresem őt, és nem fogom hagyni, hogy bármi is elvegye tőlem. Előbb égjek porrá a napon, minthogy feladjam őt. - Ennél komolyabban nem is gondolhattam volna. Lucas jelentette számomra az utolsó kiutat Nagytata fogságából, az egész fullasztó családból. Nem voltam hajlandó még több ezer évet sínylődni a reménytelenségben. Inkább a Nap. Inkább a halál...

Sosem éreztem magam igazán a családba valónak. Soha nem gondoltam magamra egyenrangúként két testvérem mögött, hiszen ők tökéletesek voltak. A Draco vér tisztábban csörgedezett az ő ereikben, mint az enyémben, hiszen ők vámpírnak születtek. És mindig is ehhez mérten voltak kezelve. Őket nem kellett egy apró széllökéstől is megóvni, védeni a betegségektől, kísérgetni az útján. Boldog voltam, mikor Nagytata elengedett, hogy menjek, éljek Dariussal, elég felnőtt vagyok már hozzá. És akkor az aranykalickát lecseréltem egy olyan ocsmány ketrecre, amiből csak úgy szabadulhattam, mint a vadállatok: hogy lerágtam a csapdába esett végtagot. Esetemben ez azt jelentette, hogy kitéptem fogságba esett szívemet a mellkasomból, és eltemettem, a ház kertjében, a férfi holtteste mellett, akit egykoron szerettem. Akit lényem része talán kicsit még ma is szeret. És önként tértem vissza az aranykalitkába, immáron törött szárnyú madárként, aki többé nem tudott, és nem is akart szárnyra kapni. De nővérem éppen most bontogatta a szárnyait.
Nem akartam így rádörrenni, de fájtak a szavai. Fájt a mögöttes tartalmuk, hogy kinézte belőlem, hogy belerondítanék az esküvőjébe. Nem mondom, hogy nem akartam. Valami abban a pillanatban megfogott Lucasban, ahogy megláttam. Talán az, hogy a karjaiban olyannyira otthon éreztem magam, amennyire ebben az ódon kastélyban soha. Hogy a közelsége elűzte az árnyakat, gyönyörű szemének egyetlen pillantása új életet csepegtetett belém. Mindezt félre tudtam volna tenni, ha nővérem nem ront be, és nem kezd el szabályokat puffogtatni, és parancsokat osztogatni.
- Te voltál az, aki bejött ide az új házirendjével, már megbocsáss! -morogtam, leszegve a fejemet a pulcsim ujjára meredtem. Nem akartam, hogy tetszen Lucas. Nem akartam így érezni, de már késő volt. – A fene pátyolgassa, nem én vagyok jegyese! Ne aggódj…nem kell attól félj, hogy hímringyóként fogok viselkedni vele…mintha érdekelném, legalábbis úgy aggódsz! Téged jegyzett el, ha nem tűnt volna fel!
Fortyogott bennem a düh, és a megbántottság. Nem tudtam, minek néz, hogy mire számít. Hogy majd rámászom? Hogy félreérthetetlenül fogom kelletni magam neki az egész család előtt? Képtelen lettem volna rá, mert tudom, hogy ha egyedül maradok, mit kaptam volna érte Dariustól. Mert a szavak jobban fájtak, mint az ütések.
- Tudod mit, nagyon szívesen cserélnék veled! De komolyan! Különben sem kértem, hogy a Nagytata kedvence legyek, nem akartam gyengének születni, mint apánk…ha már itt tartunk, nem kértem, egyáltalán, hogy megszülethessek! Úgyhogy, hidd el, odaadnám, amim van!
Figyeltem, ahogy tesz egy kört, én is kiemelkedtem a székemből, mielőtt úgy dönt, hogy egy értékesebb berendezési tárgynak feltétlenül a padlón kell landolnia.
- Az van hogy, valamikor én is ezt hittem. Hogy a család a legrosszabb közeg, amiben csak lehetek, és alig vártam, hogy kiszabadulhassak belőle, bele is ugrottam az első kapcsolatba, ami szembe jött. És el is csesztem az életemet. És nem kaptam az egész szerelmes maszlagtól semmi mást, csak sebeket, fájdalmat, és rémálmokat! Úgyhogy ne aggódj…kinőttem a tündérmesékből, Darius egy életre kiölte belőlem, minden mással együtt! – mire befejeztem a mondókámat, tűnt fel, hogy miről is beszélek. Elkerekedett szemekkel kaptam a szám elé mindkét kezemet, éppen most csúszott ki a számon életem legnagyobb titka. Amit nem osztottam meg Dahliával akkor, amikor segíteni akart. Ami most már csak önsajnáltatásnak hangzik a számból. Istenem, hogy vehették ki magukat ezek a szavak…

Ha nem lettem volna ízig-vérig Draco, ami a szememben azt jelentette, "az érzelmei hamarabb elragadják, minthogy gondolkodna", valószínűleg igazat adtam volna Floriannak. Ez az egész nem róla szólt, ő inkább egyfajta villámhárítóként szorult kettőnk közé, hiszen ha teljesen biztos lettem volna az érzéseimben, vagy Lucas érzéseiben, eszembe sem jutott volna féltékenységi jelenetet rendezni az öcsém előtt. Megbíztam volna magunkban annyira, hogy tudjam, bárki is akarna közénk állni, esélye sem lenne. Ehelyett láttam az esélyt és a két kezemmel próbáltam nullára redukálni. Mennyire lelkes kezdése ez egy közös életnek?
- Miért kell ennyire túlreagálni? - Látványosan forgattam a szemem, mintha azt kértem volna, porszívózzon ki és emiatt kicsapta volna a hisztit. De hát nem neveztem hímringyónak! Annyit kértem, ne akaszkodjon rá a vőlegényemre. Ha a húgom lett volna, ugyanúgy megkértem volna. Az pedig, hogy a kérésem inkább parancsnak tűnt... Ismételten a Draco-létem okoltam miatta. Ők teremtettek ilyenné, miattuk kellett a legszelídebb kérést is toporzékolva előadnom, hogy meghallják a hangom, és most számon kértek miatta?
Felhorkantam, ahogy hozzám vágta, hogy cserélt volna velem. Persze, mert annyira nagy élvezet Dahlia Draconak lenni. Kissé kezdtünk eltérni az eredeti témától, de a vita hevében nem foglalkoztam vele, meg sem próbáltam visszaterelni a rendes mederbe a beszélgetést.
- Egyikünk sem kérte, ha nem tűnt volna fel! Szerinted nekem ez volt minden vágyam? - Jelzésértékkel végigmutattam magamon. Egy test, ami hosszú évezredekre kárhoztatott. Egy lélek, ami már a születése pillanatában halott. Mindig is irigyeltem a kortársaimat, azokat az egyszerű emberlányokat, akik bármilyen sanyarú elnyomásban is éltek, legalább valódi élet volt az övék, nem kellett parazitaként másokon élősködniük. Legalább ő bele tudott kóstolni, milyen érzés (igen, ennek hátulütőjébe nem igazán gondoltam bele).
Felkészültem rá, hogy itt és most félbehagyjam ezt a nonszensz vitát, amikor a szerelmi életével jött, ám aztán a szavai olyan fordulatot vettek, amire nem igazán készültem fel. A története Dariusszal az én fejemben egészen máshogy élt, mint amit most előadott, és ez rögtön bekapcsolt mindenféle vészvillogót a fejemben. Drámai fel-le járkálásom és grimaszolásom egyszeriben megszűnt, mintha méretes hazugságon kaptam volna, olyan hirtelen torpantam meg és szúrósan fürkészve, mély gyanakvással fordultam felé, mozdulatlanul. A reakciója láttán összeszűkült a szemem, és mikor már úgy tűnt, megint kiabálni fogok, megragadtam az ajtót és egy elegáns mozdulattal becsaptam. Bárki is hallgatta eddig a veszekedésünket, a kulcs könnyed fordításával kizártam. Aztán az öcsémhez fordultam teljes törzzsel, közelítve néhány lépést, vészjósló tartásom némileg enyhült, ahogy a tőlem megszokott, parancsoló szigorral az ágyára böktem.
- Leül. - Vitatkozhatott, ha akart, de felesleges volt. Amint megéreztem a titkolózás szagát, az öcsém rejtett sebeiből csöpögő vért, átkapcsoltam terminátor-kínvallató-nővér üzemmódba és semmi sem állíthatott meg. Ő maga meg pláne. Szerettem volna mellé ülni vagy leguggolni elé attól függően, mennyire kellett asszisztálnom az ágyra parancsolásában, és bár bennem volt a szándék, hogy megérintsem a kezét, valami visszatartott tőle. Akár a befagyott tavon lépkedve, a hangomból kikopott a düh és a vádaskodás, óvatos és gyengéd lett.
- Nem tudom, miken mentél keresztül és úgy érzem, hogy ha most rákérdeznék, ugyanazon a zárt ajtón dörömbölnék, mint évekkel ezelőtt. Úgyhogy nem fogom megkérdezni. - vettem egy mély levegőt, mintha még tudatosítanom kéne magamban is ezt, mintha próbálnám elfojtani a törekvéseket, amik másra ösztönöztek. Mintha még mindig azzal küzdöttem volna, megfogjam-e a kezét. - De nem vagyunk halottak. Sosem gondolhatsz magadra így, Flo. Soha. Tetszik vagy sem, te is Draco vagy. Mindegy, mi és mennyire tör össze, semmi nem ölhet meg minket teljesen. A vérünkben van. Ez, odabent... - megbököm a mellkasát ott, ahol a normálisak a szívüket hordják. - Talán nem dobog már, de még van benne szufla. Sose gondolj rá úgy, mintha teljesen kiszáradt volna. Nem szabad. - Mert akkor a következő évezredek elviselhetetlenek lesznek, akkor semmi sem tartja majd vissza attól, hogy tényleg kivesse magát a napra. Tudom, mert sokáig én is azt hittem, semmi sem pislákol már bennem, ami életben tarthatna; még ha a történetét nem is ismertem, az út, amire sodródott, ismerős volt. Ha szerinte hímringyónak tartottam, akkor is a nővére voltam, nekem kellett megállítanom.

Megértettem, mi volt az, ami idehozta őt ma. Teljesen értettem, mert én is így reagáltam volna. Családi örökség ez a forrófejűség, mind ilyenek vagyunk, ha olyasmiről van szó, ami fontos nekünk. És Lucas fontos volt Dahlianak. Valószínűleg a házasság ténye kicsit fontosabb volt, mint maga a férfi, aki hamarosan a családunk tagja lesz, és viselni fogja a nevünket. Én is így reagáltam volna, ha annak idején elhozom bemutatni Dariust (amit szerencsére nem tettem meg) és a nővérem úgy a nyakába vetette volna magát, ahogy én tettem azt a jövendőbelijével. De a nővérem nem látja, hogy milyen nagyon törött is vagyok belülről. Nem láthatta, mert nem akarta látni. Nem akartam, hogy tudja, hogy arra a röpke pillanatra Lucas karjaiban olyan békességre találtam, amilyet már évszázadok óta nem éreztem. Mert félre értené. Mert valami egyértelműen ott feszült kettőnk között, amit szerintem Lucas sem tudott megmagyarázni.
- Én nem reagálok túl semmit! -morgok még mindig úgy, mint akit épp azzal gyanúsítottak meg, hogy hidegvérrel megölte az anyját. Ő jött be, és kezdett parancsolgatni, pedig mostanában néhány szónál többet alig beszéltünk, azt is maximum két hetente egyszer. Valahogy mindkét testvéremet távol sodorta tőlem az idő, néha nem is éreztem már magunkat családnak, pedig minden ízében egy klasszikus arisztokrata kastély miliője uralkodott nálunk, még így, a huszonegyedik század delelőjén is. Kimért társalgások, elegáns mozdulatok, az érzelmek kifejezésének szinte teljes hiánya. Nagytata néha ellágyult, de azt az oldalát keveset láttuk, és soha nem mutatta meg egyszerre egynél több családtagnak. Szegény Dahlia ráadásul az egyetlen lány volt itt…sokszor elnyomták a hangját, sokszor akartam leüvölteni a bátyám vagy a nagyapám fejét, hogy engedjék végre szóhoz jutni. Talán éppen ezért lett ilyen követelőző?  Szerencsétlen Lucas, nem gondolta át egészen, hogy ebbe a káoszba készült beházasodni.
Mégis kicsit irigy voltam a nővéremre. Ő vámpírnak született, erősnek és tökéletesnek. Nem kellett végig kínlódja az átváltozás iszonyú fájdalmait, nem kellett nap mint nap attól rettegnie, hogy elkapja valamilyen betegség, és előbb meghal, mint hogy a vámpírméreg megmenthetné. Nem kellett egyedül kószálnia a nagy házban, mert mindenki más aludt, nem kellett félnie a haláltól, ami minden sarok mögött ott lesett rá. Cseréltem volna vele, akkor is, ha ő máshogy gondolta.
- Mit tudom én, hogy mi jár a fejedben….nem is nagyon akarnám, elég nekem a sajátom! -puffogtam még mindig, annyira megsértve éreztem magam, annyira azt akartam, hogy végre kimenjen a szobámból, és végre békén hagyjon.
Aztán kiesik belőlem valami olyasmi, amit nagyon nem akartam. Amit magamban tartottam, lassan pontosan háromszáz éve, amit senki sem tudott, senki sem látott, csak engem őrölt belülről. Míg csak Pietro volt nekem, ő tartotta bennem a lelket, utána megismertem Edent. Ő beszélt a lelkemre, ő mondta el többször, hogy a családom, az édesanyám és a nagyapám, talán még a testvéreim is vigasztalhatatlanok lennének, ha megtenném azt, amit már olyan régóta forgatok a fejemben, és véget vetnék az életemnek. Eden volt az, aki rávilágított: az, hogy még van fizikai testem, ha már halott is, az véd meg tőle, hogy Darius újra bántson, újra megüssön.
Bénultam ültem le az ágyam szélére, és csendben hallgattam végig, amit mondott. Sírni akartam, de már képtelen voltam rá, már rég kiszáradtak a könnycsatornáim, egy csepp sem hagyta el őket, évtizedek óta. Csak szégyenkezve lehajtottam a fejemet, és megbántam még azt is, hogy megszülettem.
- Régen volt már Dahlia…már nem számít…több mint két évszázad telt el azóta, olyan, mintha egy másik életben történt volna. De még mindig hiányzik olyan…hirtelen ment el. – megpróbálom a történet kilógó szálait visszaillesztgetni a helyükre. Nem halt meg…nem az én kezem által. Csak kisétált a közös életünkből, talán sokáig élt még azután, talán gyermekei születtek…
„ Hazug!” súgja a halk, mély hang. „Nézd meg magad…hazudozol, mintha bármin változtatna! Soha nem szabadulsz meg! Egy nap nem leszel elég erős, és akkor én várni foglak…és megfizetsz mindenért! Az enyém vagy!”
- Azt hiszem…soha nem is élt igazán. -mondom egy szomorkás mosollyal, majd felnézek rá, egyenesen a szemeibe. – De tudod…már nem nagyon számít ez sem. Majd lesz valahogy…úgyis túl gyáva vagyok bármit is tenni. Különben is most…most rólad kell, hogy szóljon minden. Megérdemled, végre, hogy boldog legyél.
Mert jól áll neki ez az izgatottság. Élőnek tűnik tőle. Olyan élőnek, amilyennek én már soha nem fogok tűnni. De most az egyszer nem hazudtam, túl gyáva vagyok, hogy véget vessek az életemnek. Legalábbis még.

A legdurvább sértések, amiket valaha hozzám vágtak, azért fájtak igazán, mert tulajdonképpen igazságon alapultak. Mindig is elátkozottként tekintettem a fajunkra, inkább láttam benne büntetést, mint áldást. Mintha az istenek azt akarnák, hogy így szenvedjünk mások bűneiért. Nem kellett falra festeni az ördögöt nekem, mindig is magunkat tekintettem annak és száz százalékig hittem benne, hogy bár a külsőnk pont olyan, mint a többi fajé, belülről teljesen rothadtak vagyunk, üresek, szeretet és empátia nélkül. Így hát sosem igazán értettem és soha nem is próbáltam megérteni az öcsémet. Azzal, hogy ő embernek született, mintha láthatatlan fal épült volna köztünk. Törékeny volt és sebezhető, és már a születésekor tudtam, hogy ha ember marad, a kapcsolatunk meglehetősen rövid lesz, ezért próbáltam nem kötődni. Nem is hittem, hogy képes lennék rá, míg először a karomba nem adták. Akkor egy kicsit megingott bennem minden, amit a vámpírokról gondoltam.
De miért is elmélkedek erről egy vita közepén? Egyáltalán hogy kezdtünk el vitatkozni, amikor csak egy villámgyors látogatást terveztem?
Leguggolok elé és felnézek rá, így hallgatom a válaszát. Nem tudom, mit mondhatnék, és ettől összeszorul a gyomrom. Olyan sokáig kellett erősnek tettetnem magam, nem volt senki, akit vigasztalhattam volna, hirtelen már azt sem tudom, mit kell tenni ilyenkor. Meg akarom fogni a kezét, mégis annyi minden feszélyez, annyi ellenérv sorakozik bennem... Így csak a térdére támaszkodom.
- Sajnálom, Flo... - súgom halkan, békítőn. Ez legalább tényleg őszinte tőlem. A szenvedése nem esik jól, sőt, hiába volt régen, biztos vagyok benne, hogy még mindig bántja a dolog. A hosszú élet átka, hogy sosem történhet eléggé régen ahhoz, hogy ne kísértsen minket... Egyfajta lelkiismeret-furdalásom támad, amiért ilyen hevesen rátámadtam szegényre. Úgy viselkedtem, mint egy őrült menyasszony.... Nos, lényegében tényleg azzá tesz ez az esküvő engem. Stresszessé és totál dilissé. A továbbiakat hallva viszont rögtön megered a nyelvem.
- Hé, ne mondd ezt! - És mielőtt ráeszmélnék, mit csinálok, ujjaim gyengéden végigfutnak a homlokán, félretűrök egy lelógó, hosszú fürtöt, óvatosan hátrasimítom a fején. - Hány évig is élünk? Kétezer? Három? A jövő olyan hosszú... A tiéd épp csak elkezdődött. Ki van zárva, hogy ne tartogasson neked valami jót. Legyen egy kis hited. Bárkit is találsz, én tudom, hogy nagyon boldoggá fog tenni. - Hozzá szeretném még tenni, hogy igazából Lucas csak egy rövidke állomás az egészben, valószínűleg nem ő lesz az utolsó - bár ha rajtam múlik, igen, mert hát a fene akar újra átmenni ezen az egészen, de valahogy nem érzem helyénvalónak megint felhozni őt. Úgy tűnik, végre letettük a csatabárdot, nem akarok ismét elkezdeni vitatkozni vele.
- Nem akarok veszekedni veled, Flo. Az öcsém vagy. - Ha nem húzza el a fejét, egyszer még megsimogatom, csak aztán húzom vissza a kezem a térdére. - Ha nem is viselkedünk mindig jó testvérekként, nem akarok neked rosszat. Remélem, ezt elhiszed. - Lassan felegyenesedek előle és hátrébb lépek kicsit. Nem zavarnám tovább, már így is egy érzelmi hullámvasutat jártunk be ebben a néhány percben. Talán jobb, ha magára hagyom. Amiért jöttem, hellyel-közzel úgyis sikerült megbeszélni.

Hirtelen közel érzem magamhoz a nővéremet, közelebb, mint eddig bármikor. Az a láthatatlan valami, ami eddig köztünk állt, most hirtelen elporladt, és mintha messzire fújta volna a szél. Már nem érzem azt, hogy rosszat akarnék neki, egyszerűen csak a sors ocsmány fintora, hogy ugyanaz a férfi tetszett meg, akibe éppenséggel ő is szerelmes. De elhatározom, hogy erős leszek, az ő boldogsága érdekében. Bár nem tudom, hogy valóban ez az, ami boldoggá tenné majd őt. Kisfiú koromból még halványan emlékszem rá, hogy milyen volt az, amikor Dahlia néha megkapta azt a szabadságot, hogy gyermek legyen, és a kortársaival találkozhatott. A lányok társaságában mindig felszabadult volt, és nem szégyellte megmondani, ha úgy gondolta, egy-egy lány szép, vagy tehetséges valamiben. Aztán, ahogy cseperedtünk, a kor elvárásainak megfelelően a férfiak társaságát kezdte keresni, de nem hiszem el, hogy nem játszott el néha a gondolattal. Már nem is azért akarom, hogy Lucassal ne sikerüljön a házassága, mert magamnak akarnám a jóképű halandót, hanem azért, mert nem akarom, hogy a nővérem boldogtalan legyen. Mert van valami mesterkélt abban, ahogy ők ketten az eljegyzésük tényét kezelik.
- Köszi…ne haragudj, hogy úgy kiakadtam rád. -mosolygok még mindig úgy, mint aki citromba harapott. Nem akarok Dariusról beszélgetni, nem akarom, hogy furcsa, arctalan alakja újra megjelenjen mellettem. Csak el akarom felejteni, el akarok bújni a világ elől. Tudom, hogy ez így nem élet, de nem tehetek mást. Az én életemnek már akkor vége volt, mikor még el sem kezdődött igazán, és mindent Ő vett el tőlem.
- Nem hiszem, hogy akarnék találni bárkit. – sóhajtok fel, és ez így igaz. Nem akarom már Lucast sem, ebben a pillanatban legalábbis biztosan nem. Nem akarok senkit, mert már képtelen vagyok őszintén szeretni. Azt hiszem, ez a halhatatlanság egyik átka. Ha egyszer kialszanak az érzelmek, szinte lehetetlenség visszahozni őket, nem támadnak fel hamvaikból, akár a főnixek.
- Persze…tudom, hogy így van. -mosolygok rá halványan. – Ne haragudj…én sem akarok veszekedni. Szeretném, ha boldog lennél végre…- figyelem, ahogy lassan felegyenesedik. Érzem, hogy távozni készül, és kicsit szeretném is, hogy menjen. Nem velem kellene most foglalkozni.
- Bocsi de…holnap zh-t írok…tanulnom kell. -mosolygok rá félszegen, aztán figyelem, ahogy királynői léptekkel elhagyja a szobámat. Én ebbe bele fogok kattanni.