Art speaks +18

Nem túlzás azt mondani, hogy ez a meló a nyugdíjasoknak való. Úgy értem rohadt unalmas, többnyire egysíkú és semmi nem történik. Legalább a munkaruhát ők adják, ahogy egyébként a büfés néni legtöbbször még kaját is szokott nekem hagyni. Azt hittem mondjuk, hogy ez tök sznob hely lesz, ha már tele van mindenféle drága cuccal, amire még az öregemnek is instant lenne merevedése. Egyébként szétvállalom magam nappalos meg éjszakás műszakokkal is, csak mert utóbbinál instant király betépve mászkálni a gyéren kivilágított képek meg szobrok között. Tehát leleményes gyerekként megtaláltam a magam fizetett szórakozását. Egyébként a lóvé sem vészes, az éjjeli őr szállásnak álcázott kis lyukában pedig jelképes összegért még aludni is lehet. Tegnap viszont kimerészkedtem éjjelre, mert a hamis papírokat intézgetni kellene. Los Angelesben már régen túl lennék rajta, itt viszont egy valaki kivételével nem vágok senkit. Minden bonyolódik.
Megtámaszkodom a pultnak háttal míg bevezetik az újakat. Valami kínai japán akárki látogatott ide és persze rögtön az orra alá kell dugdosni a büszkeségeket, amiknek a fele nem is kötődik ehhez az országhoz, csak összelopkodták valamelyik háború után. Ezektől aztán nem hiszem, hogy nagyon félteni kellene a pingálmányokat. Marad nekem a gyors kávé, meg az őket szemmel tartás. Le is nyelem, érdekes mert rühelltem a kávét úgy két évvel ezelőttig, most meg teljesen kitölti a napszakaim üresjáratait. Semmi. A hülye sapkámmal a fejemen indulok utánuk. Nem mintha bárkit érdekelne, hogy itt vagyok-e.  Mindig meghallgatom mit mond ilyenkor a tárlatvezető. Nem mintha pályáznék a melóra, de akkora kufár vénája van, hogy leborulok előtte. Lesz valami flancos aukció is, láttam a képeket. Ez a beetetés. Vigyen csak haza valamit a Keletre a japán kínai akárki. Ironikus villámként a múlt példányai között ver fejbe a sajátom is. Felfordul a gyomrom a testem reakciójától. Vegyez az ijedtség, a zavar és a tettenérés öröme. Szemmel verem Oli Hudson oldalprofilját. Mert ő az. Leveszem a sapkámat, szétkócolja a hajam, le se szarom. Az ajándékot hozó, a hazug, a szépeket mondó, a hazug fasz, a szuperhős, a hazug rohadék fasz, az izgató, a hazug rohadék szemét fasz. Kiszárad a szám rögtön. Mióta nem látott? Talán 14 lehettem mikor elfelejtette a létemet. Szuggerálom, nézzen rám! Kurvára nézzen rám! Csillan-e a szemeiben felismerés egyáltalán? Elnémul a fejemben a  tárlatvezető hangja. "Nagyszerű fiú vagy, Hayden!" Beletép a fülembe a hangszíne, a kiskölyök chips és csoki illatú képregényekből szőtt világa. Végre rám néz. Megejtek felé egy fejcsóvált félmosolyt. Beletúrok a hajamba, hagyom beszélni a nem kollégámat. A mögöttük lévő folyosón előzök rá a kis csoportra. Tudom már, hogy miket mutogatnak meg és meddig akar velük eljutni. Hol hagyja majd őket magukra, meg minden egyéb. Magamra nézek a festményeket védő üvegen keresztül. Nem vagyok már kiskölyök. Direkt távolabb állok meg, érjenek csak ide. Látni akarom őt közelebbről. Emlékszem a nevetésére is. Minden kikúrt pillanatra. Nem nagyon érdekel kik vannak körülötte. Mielőtt viszont túlságosan közel érnének tovább megyek. Nézni sem bírom. Komótos léptekkel megyek fel az első félemeletre. Már cigit görgetek az ujjaim között a combomon. A korlátnak támaszkodom, nézz rám Oli. Vegyél észre! Megint csak egy mosolyt hagyok, két képük van hátra és arra mennek itt amerre akarnak. Aztán meglibbentik az árverés lehetőségét. Elmenetben hátrafordulok, keresem a tekintetét cigivel a számban. Végül megállok egy kép előtt, csak nézem és emlékekben fuldoklom, melyek most egyáltalán nem tűnnek már valódinak. Egy lázas kiskölyök agyszüleményei csupán és nem többek. Rágom a cigi végét és ott is hagyom a képet. Hátra fordulok, ha még lát, ha kiveszi az alakom, csak a fejemmel intek. Gyere velem! Elfordulok a saroknál, spalettát nyitva engedem be a ködös kinti levegőt. - Ahol álltam kép, csak érdemleges gyűjtőknek való. A kérdés az, ki mennyire akarja a magáénak. - fordulok felé. Lehet meg se nézte, le se szarta.

Egyszerűen nem kellene foglalkoznom azzal, hogy itt van. Leszarni, ahogy ő is leszart öt évvel ezelőtt és eltűnt a picsába az életünkből. Egy szellemet csinált belőlem, ráadásul az egészet nem értettem meg. Még túrázni elmentünk valahová. Szerintem sosem fáradtam el semmiben annyira, mint akkor abban a rohadt erdőben Marylandben. Csak a nap feléig bírtam jól, aztán nyűglődtem, a ház is lenyűgözött. Nem nagyon láttam előtte hasonlót. Tényleg a semmi közepe, az összes beszaratós szörnyes film eszembe jutott amiben az erdőben rohangáltak a baltás/hokimaszkos/fűrészes gyilkosok elől. Az ajándékra nem számítottam. Mármint mindig akartam saját playstationt ami nem közös senkivel és meg is kaptam tőle. Be volt kötve, minket várt. Meg a kibaszott torta is. Mindig hozott, szerintem egyedül ő nem felejtette el, hogy egyáltalán szeretem a tortát. Vele még jobban szerettem, nem mintha előtte bármi ilyesmit be tudtam volna társítani a dologhoz. Szuggerálom az emléket, hogy takarodjon ki belőlem.
Végignézek most rajta, a makulátlan és méretre szabott ruha pont azokon a helyeken feszül meg ahol kell, neki adja a lezser eleganciát és a könnyű mosolyt, amit szétosztogat. Ismertem a mosolyait a sötétben is, amiket nekem tartogatott. A "Boldog Születésnapot" kapott új értelmet a fák között a csendben. Megtanított vágyni, adni és kapni, szeretni és szeretve lenni. Aztán megmutatta, hogy hogy lehet mindezt magasról leszarni. 5 év, Oli, kibaszott sok!
Valami mégis hív hozzá, azt hittem ez a lánc már nincs meg közöttünk. Pedig az ismerős arcélt és szempárt csalva a testem világosan reagál a közelségére. Szinte hisztis kölyökként akarom, hogy rám figyeljen. Férkőzzek bele a szőke fejébe és akarja tudni hol vagyok. Keressen a tekintetével, akarjon utánam jönni. Legyen nehézkes a véráramlása mert jelezze magának előre, hogy mit üzenek a képpel. Sétáljon bele a hús-vér csapdába. Megismersz, Oli? Mondd, megismersz?
A léptei zaja a gerincemben visszhangzik, még a farkam is reagál, mintha egy idomított, gyenge görcs lennék aki nem tud a közelében maradni. Pedig rápillantva nem látom a felismerést az arcán, nem tud hova eltenni, mégis megértett valamiképp. Talán nem tudja magának megmagyarázni. Eszelős a vágy, hogy rágyújtsak, már szétrágtam a cigit. - Nem, egyáltalán nem illene ez a kép. - az üzenete igen, most is igen és mindig is fog. Próbálok nem nagyot nyelni, pedig gyorsul a szívverésem. - Biztonsági őr vagyok, nem tárlatvezető. - fordulok végül felé, pimasz a mosoly is amivel megkísérem a felmérését. Közelebb lépek én is, az egyenruhám persze makulátlan és negyed annyiba nem került mint akár az ő nadrágja. - Ez ajánlat volt. - közelebb hajolok, mintha tényleg csak egy bizalmas titkot akarnék neki súgni, a világ nagy igazságait, amit azt hiszem már megtettem valamikor régen. - Meglehet csak egyszeri. - letaglóz, nagyjából egymagasak vagyunk már. Megfogadtam a tanácsait a sporttal, már nem vagyok nyeszlett. Azt nem akarom, hogy a szemembe nézzen. - Vissza nem térő. - olyan hirtelen felindulásból csókolom szájon, hogy igazán ne legyen ideje reagálni rám vagy arra, hogy egyáltalán megtörtént. Szinte puhán, csak kicsit semmisen. A nyakába sóhajtok kívánalmat, akarom a testét, megérinteni a bőrét és hallani a tompán csendülő, visszafogott nyögéseket. Mindig csendben voltunk, kivéve a biztonságos helyeken. Kivéve amikor a testem engedett neki és becézve szeretkeztünk. Átsétálok a folyosó túloldalára, közben kihajítom a szétgyűrt cigimet. - A visszautasítás kérdéseket hagy hátra. - elnyel a félhomály ahogy lépkedek előre. Ajtó nyikorgást hallhat egy kulcscsörgést követően. A képtár a miénk, az ajánlat az övé.

Csak azért tudtam mi van a képen mert már annyiszor láttam, baszki. Semmi másért, az ő megjelenése e falak között meg nyilván egy egetverő véletlen. Vagy megváltozott az ízlése marhára, vagy valami szokás szerint "nagyon fontos üzleti ügy" dobozzal egyensúlyozik éppen. Amúgy egyáltalán nem kellene, hogy rám bármilyen hatással legyen a jelenléte. Szánalmas a bugyborékoló emlékkút, amit egész jól el tudtam zárni az évek alatt. Persze Oli Hudsont mindig lehetett látni a tv-ben valamelyik hírcsatornán parádézni a fényképészeknek, mindig más nővel az oldalán. Csak éppen a szavát nem tudja megtartani. Igaz?
- Lehetnék én is a festő és el akarom sózni a képet. - a közelsége letaglóz. Míg én megváltoztam, ő nem tette. Ugyanolyan mint akkoriban volt, amikor félszavakkal képes volt meggyőzni bármiről a nyakamba mormoló szájával. Gyűlöltem azt az érzést, csiklandós volt, nyálas és megmagyarázhatatlan. Amíg át nem kattant, lett belőle lopva súgott titok, egy nagyobb darab halk nyitánya. Ismerte a testem, az utolsó ponttól féltem sokáig. Mindig azt hittem igazat mond, hogy ő tényleg szeret engem, érdekli a sorsom. Tudta, hogy a görény apám mindenért a nadrágszíjat tartja válasznak, volt, hogy mégis elkéstem a vacsoráról miatta. Mert kellett egy csók a rejtett zugok egyikében, egy izgató érintés, a csillogó szemek amiket vágy és szeretet fűtött fel. Nem tudtam neki nemet mondani, Olinak nem lehetett. Vagyis nem sokáig. Ha elkalandoztam is, magához és magára irányított. Azt hiszem jobban értette az időt mint én. Értékesebbnek mérte a perceket, mint én a kölyökét. Halkan felnevetek. Milyen közel jár a válaszhoz. - Sose lehet tudni mi fér el manapság egy zakó alatt. - felelek vissza, ha már az ölembe hullott s engem takarhat a fel nem ismerés jótékony álcája, akkor bizonyosodjon csak be, hogy lezártam. Vége van, a levegőt mégis gyorsabban veszem tőle. Ismerem a mozdulatait már, van amiben meg teljesen idegen. Egyszerűen nem vagyok képes előhívni mindent. - Bátraké a szerencse. - replika valami régen tanult közhelyre, jártam suliba egyébként, csak legtöbbször nem érdekelt mit hordtak össze az órákon. Akkor már csak a sport érdekelt meg talán a matek. - Erre az ajánlatra mindkettő igaz. - te, dzsinnek nagyvezíre, aki akkor nekem is az, sőt az egész családomnak. Te, aki forrósággal vettél el tőlem éveket és tetted a magadévá mindet. Te, aki ott hagytál a szarban és fel sem hívtál többé. Még az arcod se toltad oda az ünnepekkor. Te, akinek nem számítottam már többé. Illékony voltam, mint a csókom a sokszor csókolt szájon. Talán ez elég lesz, elég, hogy a figyelmét felkeltsem valójában és ne csak egy langyos flörtnek higgye az egészet egy csendes folyosón. Annál nekem több kell. Idejött a munkahelyemre, illatozva és elegánsan besétált az életembe már megint. Akkor meghajlok a hívásnak amit a testem parancsol, az agyam meg a régen atomjaira zúzott szívemet ölelgetné bőszen. Oli, hiba volt átbasznod!
A léptei felizgatnak, ennyitől felállna, hogy követ és belép velem a képtár csendjébe. Tudom, hogy becsukja az ajtót is, mindig kínosan ügyesen ügyelt mindenféle részletre ezzel kapcsolatban. Senki egy hangot se, pisszenést se és hangfoszlányt se. Hányszor élveztem felhangosított tv mellett a kezébe, mikor mások azt hitték egyedül vagyok odafenn. Most nincs tv és nincsenek már képregényeim sem, azok a táskámban pihennek. - Hogy milyen lett volna, miért hagytad ki és társai. - válaszolok végül. - Az asztalnál tovább ne menj, a kamera odáig vesz. - az ajtónál nincs, mert a folyosókon meg kurva sok van. Szembe fordulok vele, a kíváncsi tekintetével, megnyalom a számat. A cigim, milyen kis pofátlan. Nem bánom, a teste melegét húzom magamhoz, már nem érzem annyira nagynak a sajátom mellett. Csak kellemesen izgatónak, a hajszolt tökéletességnek. Mohót kapok, mohón is viszonzom a csókot, keveredik a lélegzetünk, a nyelvébe belebizsergek.Menjünk hátra, a falig akarom tolni, zavar a ruha, de ez egy kibaszott raktár csak, nem valami szálloda. Falom a száját, incselkedő harapást kap bele míg betornáztatom az ujjaimat az inge alá. Arra a feszes és izmos hasra, mellkasra amit alig tudtam átsimítani valamikor régen. Ki is szedném belőle, de nem akarok várni. A nadrágjába akarok jutni. Befúrom az ujjaimat alá, a nyakába csókolok, nyomot se hagyok csak a bőrével csókolózom, hogy nyeljek be levegőt. A sliccét húzom le, az alsón keresztül simogatok a farkára. Milyen volt először, nagynak láttam, másnak mint a sajátomat. Pont olyannak, mint amilyennek akkor Olit. Erőtől duzzadónak, tökéletesnek. Forró levegőt tolok a szájába, elkérem a csókját, a gyenge pillanatom elárul, felnyögök mikor kézbe veszem. - Szóval tetszik az ajánlat. - persze, merne nem így tenni. Szájon csókolom, a nyelvét szívom meg és felpréselem a falra. Talpéllel tolok a cipőjén, adjon terpeszt meg helyet. A kezét a saját sliccemhez húzom, basszus, érintsen meg! Csuklóból mozdítom a kezem, emlékszem mit, de lehet mégsem jól. Ösztönösen csúsztatom a farkán a tenyerem és fogok rá erősebben tőnél, gyengébben felül. Merő nyögés kívánkozik kifelé, a szájába sóhajtok.

Majdnem a szájára ejtem az ujjam, mit nem mer mondani. Nem tűnök feltörekvő művésznek? Pedig az éhezés egész jól ment pár hónapig. Mindig kell egy kis idő, míg valahol befészkelem magam. Egyébként meg rajzolok, mindig is rajzoltam. Főleg őt, csak ezekből egy sem maradhatott meg. Ha megtalálták volna, apám azonnal bebaszott volna egy katonai bentlakásosba, mert nem elég, hogy a fia nem a tüzet örökölte tőle, de még faszikról is fantáziálgat taknyos létére. Ha tudná mennyire nem fantázia volt és hányszor lett megszentségtelenítve a szent háza, a pincéje és egyszer a szaunája is. Oda nem hívott meg, kicsi voltam hozzá. Csak belopóztam, ő meg ott ült a sűrű gőzben meztelenül, finom izzadtságban fürödve. Kétszer ki akart zavarni, többször már nem. Az volt az első alkalom, hogy a számba vettem. Elborít annak az éjjelnek az élessége. Az összes illat, a gőz nehézsége és a homlokára tapadt tincsei. A meglepett tekintete és az erélyes hang, amivel figyelmeztetett, hogy nekem ez árt, menjek ki. - Miért minek tűnök? - becsapós a kérdés, legalább ki tudom nyitni a számat. Itt nincs szauna, csak a hűvös, a festmények fura illata. Halkan nevetek megint, nem áll ellent. Ez a három szó a testemben visszhangzik. Nem is akarom, hogy ellenálljon. A testét akarom érinteni, a száját csókolni, érezni, hogy kemény és vágyik rám. Akar, még ha konkrétan nem is Haydennek szól a dolog, valahol meg mégis. - Az ellenkezésnek is megvannak a maga - nézek végig rajta - jó oldalai. - emlékszel, Oli? Én is ellenkeztem veled. Nem kértem a csókból, a kedveskedésből. Volt, hogy egyáltalán nem akartam semmit. Te sem szereted ha nemet mondanak, tudod, már én sem szeretem. Eltelek az illatával, felcsigáz. - Erre negyed óra múlva fogok válaszolni. - mekkora is a szerencsém, mit kapok a mai nappal tőle.
Bent már szabadabban mozgok, már nem érdekel rajta kívül semmi más. Tudom, hogy vigyáz, hisz sosem buktunk le mi sem, pedig a népes családommal voltunk egy fedél alatt. - Nem, még nincs. - a kérdéses bútorra siklik a tekintetem, onnan vissza rá. Csak nem? Beszívom a levegőt, nem kommentálok rá, mert már előttem van, a szája az enyémen. A rég nem érzett vágy nyílik meg. Egy idő után kifejezetten kívántam a csókját, a nyelve puha finomságát. Most sincs másként. A falnál már hozzá tudom magam préselni, belehajolni a mohóságába, adni az enyémből. Ismerős minden domborulat, az ujjaim hegyei bizseregnek az izmai selyembe csomagolt keménységén. Elkapom a vigyorát szájra mosolygott közelségből, kimarad pár mély levegővétel, mit művel? Levetkőztet? Felzúg a vérem, a füleimben hallom a szívdobogásomat, felnyögök az érintéstől. Már más testet érint, izmok vannak ott, ahol egykor csak srácos puhaság volt. Meglepődtem magam is, hogy sikerült megváltozni. - A munkaruhámra vigyázz. - figyelmeztetést súgok az izgató szájába, de jobban leköt az alsója, a benne duzzadó farka. Láttam, fogtam, szívtam, nyaltam és bennem is járt sokszor. Volt, hogy vágytam, volt, hogy fájt, mert ellene tartottam és vágy ellen küldtem dacot, s ő mégis megtalálta a szükségem kulcsát. Most megint az enyém, a kezem magától mozdul rajta, fordítok a csuklómon, belenyögök a csókba. Forró és kemény, meghúzom a bőrt lefelé, kiszakadok belőle, kell látnom a teljességében. A terpesszel helyet is kapok, szinte beleépítem a falba, de elővesz a nadrágomból, a meglepettség késztet mély nyögésre. Vajon most is érzed azt a vágyat, Oli? Még mindig érzed, hogy a kezedbe akarsz venni és addig verni míg el nem élvezek a neveddel a számon? Érzed még, mondd? A nyakába csókolok, vágytól rajongva nyalom végig a bőrét. Szívni akarom, nyomot hagyni rajta csak illékonyat, de nyomot. - Ha velem állsz modellt, azt mondom van az a pénz. - csókolok az állkapcsán végig. Megremeg a vágyam, hogy azt mondjam elég lesz, de a felnőttségemben először vagyok a közelében, minden mocskos, vágytól csepegő pillanatát magamba akarom olvasztani. Lazítok az ujjaimon ahogy mozdul és szorítok ha elérem a farka tövét. De sietős, a végén nehogy fájjon. Csókot lopok, orvul tolom a nyelvem át hozzá, felégetem magam benne, de ennek a veszélye mindig fennállt. Mozdulok a kezében, nincs türelmem cicázni, élvezkedni akarok. A szája borzongat, több helyen akarom érezni. A mellkasomon, a hasamon, a farkamon, mindenhol. - Mondtam, hogy ne maradjanak kérdések. - csókolom meg, a mutató és középsőujjam közé veszem a makkját, arra adok nyomást, gyengédet, a tenyeremmel a többi részre. A csípőjére fogok, muszáj megfordítanom mert itt élvezek el, ha mindenemet eléri kézzel és szájjal. Ha megfordítom is, felsimulok a hátára, csak időt kérek. A nadrágom lecsúszik, nem mintha érdekelne. A csípőjét magamhoz húzom, megtámasztom a fejem a vállán, muszáj megint a kezembe vennem. A nyakába harapok finoman, a szabad kezemmel fordítom magam felé az arcát. - Gombold ki az inged. - annyira lágy, mégis határozott a kérés, a farkam a seggénél lüktet, mindjárt visszaadom a kezébe és csak utána dugom a szájába. Nem tudom, csuklóból mozdul a kezem, mintha varázsolhatnám ennél keményebbre, pedig nem lehet, tökéletes. Kísérem a mozdulatot, ha feltárul a bőre, le is pillantok. - Megveszek tőled. - gyönyörű vagy, mint az emlékeimben, Oli! - A szádért. - mormogom a fülére. Csak magától mozdul a testem, elkérem a kezét a farkamhoz, már csak mellkassal simulok hozzá. A tarkójára szuszogok élvezkedést, több vágyat, ellépek. Forduljon vissza. Előre dőlök, hogy a kulcscsontjára csókolhassak, le a mellkasára, a hasára. Leguggolok, kinyújtom a nyelvem és körbenyalom a makkját. Meghívom, tolja be. Lerángatom a nadrágot amennyire lehet, hogy felsimogassak a combjain.

Elismerően bólintok, magabiztosnak gondol, csak néha támadnak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy jó döntéseket hozok-e meg vagy sem. Vissza kellene-e táncolni vagy sem. Semmit se tudok biztosan, csak a pillanatokat. Ezeket most, amikben valóban belefürdöm a magabiztosságba, hisz a tekintete visszacsatol, a felcsillanó érdeklődése, a bőrének illata, mind megerősít, hogy helyesen döntöttem amikor megrángattam a köztünk lévő láncot. Nem gondoltam, hogy még megvan, hogy egyáltalán létezhet. A rohadt magányom felzabált akkor. Vártam rád, annyira sokáig vártam. Sosem jöttél, sosem hívtál. Arról is meg kellett bizonyosodnom, hogy egyáltalán élek-e még, vagy levegővé váltam. A teste melege megüt, a sajátomat akarom feljebb tornázni vele. Ellenállás, megmotozom a legnagyobb örömmel és alapossággal. - Kifejezetten. - lehelem halkan, tekintetem a szájára siklik, amivel egy végtelen számegyenesen képes húzni-vonni attól függően, hogy mit ejt ki és milyen hangsúllyal teszi. Egyetlen hívószóba is ígéretek ezreit lehet belesűríteni, figyelmeztetni és előre jelezni a következőket. Elsőre fel sem tűnt, ártatlannak és színtelennek hallottam, mint ha átlagos lett volna. Nem volt az, igaz? Sosem volt. Felnevetek halkan. - A munkásosztály hátrányai. - lépek mosollyal az ajtóhoz. Nem kellene annak lennem, tisztában vagyok vele. Viselhetnék ilyen holmikat, alakulhatna minden másképpen. Konoknak alkottak meg, nekem is van saját kijelölt utam.
Nagy sóhajjal mohóskodom vissza a csókját, annyira közel van végre, hús-vér igazság, a valóság mélységei. Majdnem kimondom, hogy húzzunk innen egy rendes helyre és szenteljünk ennek időt, ahhoz viszont az kéne, hogy messze legyen tőlem, nem nyelvnyújtásra és ne érjen hozzám. A baj az, hogy akarom, hogy megtegye, ahogy én is meg akarom érinteni, csókolni és ízlelni is. A szűk időkeret legalább a mentsváram, halk nyögéssel simogatok végig a testén, le a farkára. - A végén megfázom. - elvigyorodok, felőlem a hó is eshet ha így simogat meg így néz. Nem emlékszik rá, mikor síeltünk és több kg ruhát kellett leműtenem magamról, hogy kifulladva alá essek a padlón. Annyira intenzív volt, hogy majdnem visszaesem ugyanoda és a fülére súgom, hogy basszon meg a padlón mint régen, húzzon fel előtte és ébressze fel a hiányát, a kitöltöttségét amit kéjes nagylelkűséggel kíván orvosolni rögtön. Belenyögök a farka keménységébe, megjáratom a tenyeremben. - A tested beszél. - súgom a szájára, Nem akarok a fejébe látni, talán megzavarna és elragadna a mély óceán amibe a saját érzéseimet is kénytelen voltam eltemetni. Nem, Oli! Nem kell fej most, Sodródj velem, vessz el velem ebben az egészben. Követelőző mozdulattal gyorsítok a kezem mozgásán, a vastag éren húzom a hüvelykem is. Akadjon el egy kicsit a lélegzete, szuszogjon a számba. - Ha mindig ilyen, akkor biztos nem. - pedig mindig ilyen, annyira tudom. Feszes és forró, elpusztulok érte. Nem akarok sietni, tényleg nem, hát sóhajom a jelzése, hogy lehúz az agyamról az ujjaival. Lüktetek a kezében, csókolom a nyakát, mintha a szája lenne és csak az lenne a dolgom, hogy kényeztessem, szeretgessem. Forró sóhajjal nyalok rá ebben a csókban, a bőréről verődöm vissza. Szeretném látni magam a kezében, hogy legyen felnőtt emlékem is, tudati ami bármikor előhívható. Éjjelente is, az álmok csendességében. Nem felelek durván a csókra, sőt, alá adom magam mintha ő vinne táncba, pedig én nem viszem hanem egyenesen rángatom, de most szeretem benne, csak mélyítem és jóformán tudattalanul csúsztatom a kezem a tarkójára, hogy benne foghassam. Felel is rá, vágytól füllesztett becéző csókba forrunk, ellazítom a csuklóm, hogy hosszában simogassam a vérbő keménységet. Nem fogom kibírni, itt rohadhatnék meg vele és hagynám is amíg így simulhatunk egymáshoz összeforrva. Ezerszer tartotta így az arcom csók közben, vagy amikor beszélt hozzám. A hüvelykjének hegye a fülem mögött lelt támaszt és adott meleget. Emlékezz rám, Oli! Kérlek! Nem felejthettél el!
Iszonyatosan nagy levegőre van szükségem, hogy meg tudjam fordítani és ne élvezzek el mint egy kiskamasz az első bizonyítási vágyában. Felsimulok rá és ahogy előreejti a fejét, az késztet nyögésre. A nyakába csókolom a tetszésem, a hajába esedezek, muszáj hozzányomnom magam a testéhez. Utasítanom, Még képes vagyok adni egy kis távot is aminek ő vet véget. Nem hazudok neki csak vallok igazat, megőrjít. Innen nézve is gyönyörű, elfordítom a kezem, a fülébe lihegem az elismerésem. Eszelősen szexi előttem, annyira akarom, hogy mindjárt sírva fakadok az oltáránál. Csak ne csókoljon meg még, nyögdécselek a kezétől, neki is mozdulok, lököm magam hozzá. Szabad kezem a mellkasán csúsztatom lefelé, hogy magam előtt tartsam. Befúrom az állam a meglazult inghez, a vállára sóhajtok csókot. Lépek ki, forduljon meg. Elégedett sóhajjal fut a szám a mellkasára, a nekem nyomott hasára, belemosolygok a bőrébe. Szereti, szereted! Felnézek rá mikor a számba csúszik, alátolom a nyelvem, legyen könnyű útja. Becuppantom, engedem is ki. Ismét jön, már le kell hunynom a szememet. Ezzel megszenvedtünk régen, képtelen voltam arra is, hogy elképzeljem. Most panaszos nyögést morgok, elébe megyek a csípőmozdulatnak, rászívok, a nyelvem a kis vágatba illesztem. Kicsinál az íze, ezt nem tudom már azonosítani, pedig nem ismeretlen. Engedem mindig mélyebbre, de lassan szopom, ki akarom élvezni. Sőt, ütemet adok, mozdulok rajta, belül meg nyalom, van ebben valami gyönyörű. Talán ahogy az ujjai a hajamban matatnak, hogy az egyik kezem a hasán cirógat, a másikat a kemény farkára vonom, kettősbe dolgoztatom. Torokból hümmentek, mikor betolja magát, tartom magam, a garatreflex erős, lihegve nyálazok ki belőle. Visszaveszem torokra, Így tologatom magam rá, hogy a torkomat dugja meg. Lihegve nyalom végig a tövétől a makkig és szívom a számba, nyállal nyalom le a nyálam és ritmust keresek, de ez mindenhogy eszelős. Hangosan cuppanok le róla, nyelek is, hát jól hallottam? - Van ilyen szó? - rálehelek a makkjára, egyszer még a számba veszem és aztán sikerül felállnom, újra hozzásimulnom a meztelen forróságához. Magamhoz ölelem, a seggére simogatok, a másikkal a tarkójára, csókba rántom, adok neki az ízéből, a finomságából. A farkához nyomom az enyémet, nem bírok leválni róla. - Érezni akarlak. - mormogom a szájába - Mindenhol. Mindenhogy. - őszinte vagyok, vágyom rá. Mióta csak megláttam az előbb, mióta kisétált az életemből. - A kérdéseimet meg inkább a szádba adnám. - szemét mosolyom van, de annyira igaz. Bár lehet nem bírom ki ha bekapja. Sőt, biztosan nem. A seggemre csúsztatom a kezét. Érints Oli, legyek a tiéd!