Sok dologhoz nem értek, ezek közül a politika elsődleges helyen áll és ott vannak még a pénzügyi dolgok. Számomra idegen fogalmak, hiszek abban, hogy a mohóság az oka mindennek, talán ez az egyetlen gát lehet, hogy az emberek mindent megegyenek. Ami fáj, hogy ezt mi is átvettük és számomra ez így elég zavaros, hogy tudjak benne létezni. Ezért élek a gyógyításért. Az adásról szól, amennyit tudok. Sosem kértem érte pénzt vagy szívességet, mert szerintem mindenkinek joga van egészségesnek lenni. S ezért sem dolgozom kórházban. Pénzért legalábbis. Azt viszont megtanultam, hogy az emberek szeretik kifejezni hálájukat, s így inkább más utat adtam ennek kifejezésére, s így a kapcsolatai kezdtek el épülni, melynek során gyarapíthattam tudásom a főzetek és a gyógyítás terén. Ezért élek és élvezem.

A mai nap viszont kimerített, s bármennyire vágytam Oliverre, nem akartam így a szeme elé kerülni. Legszívesebben pedig minden percemet vele tölteném, amit nem lehet, hiszen fontos pozícióban van.
Így inkább a lakásom felé vetetem utamat a kocsival, s mára elengedem a sofőrt.
Egy tábla csokit leveszek a polcról, félbe töröm és egy pohár víz társaságában, a kanapéra vetem magam. Annyira hiányzott itt minden és még mindig rettegek attól, hogy egyszer csak arra ébredek, még az Almában vagyok.
A cetlire téved a tekintetem, amit még reggel hagytam ott. Mára adtam le a rendelést, száraz árura, Giotto bácsi tésztája a legfinomabb és minden hónapban rendelek tőle, ha nem tudok elmenni. Holnap akartam elmenni hozzá, de holnap is eléggé elfoglalt leszek, így bánatomra inkább megrendeltem. Még egy félóra és megérkezik. A csengő megszólal, ami azt jelenti, hogy nem feltétlenül.
- Megyek! - megkeresem a tárcám, Giotto unokája szállít ki, lelkes tinédzser, a legjobb futár, akivel találkoztam. Kinyitva az ajtót, önkéntelenül szalad ki a számon.
- Te nem Tomassio vagy – nagyon nem.

Finoman szólva könnyedkedtem el a dolgot a múltkor a galériában. Nem sok szabályt kellett ott betartani, nekem sikerült leszarnom mindet, ami még mindig nem minősült volna semekkora problémának, ha nem lett volna előrébb az egóm, a vágyam meg a pillanatnyi baromságom a józan eszemnél. Kirúgtak a faszba, ennyi. Kibámulok a buszablakon. Mindegy a végeredmény, akkor is megérte. Ilyenkor mi marad? Csak két választás. Visszamenni az otthon névre keresztelt Pokolba. Igazság szerint lenne egy telefonszám amit felhívhatnék és pusztán egy bemutatkozással átmenetileg talán meg is oldódna a jelenlegi problémám. Hiszen a múltkori, az azt megelőzőek, az évekkel ezelőttiek felhatalmaznának rá. Fülhallgatót dugok a fülembe, elindítom a zenelejátszót. Teljesen mindegy. Nem számít ez most, ha valamit megtanultam az az, hogy kurvára nem szabad belesüllyedni a múltba. Az már nem ad nekünk válaszokat, semmit sem csak még több kérdést, amit az idősödő és tapasztalatokat begyűjtő elme generál át mindig másmilyenekre. Állítok egy ébresztőt, elnyeletem magam a zenével.
Zavaróan ráz ki egy álomtalan álomból a rohadt telefon. Félig meg is vakulok a busz benti fényeitől. Majdnem lemaradok a megállóról is, a mobilnet csodája, hogy egyáltalán meg tudtam nézni hova a faszba jövök. Damien ugyan elmondta, meg le is rajzolta egyszer valami papírra, amikor elakadtam már a tervezési részeknél is. Akkor most itt az ideje beállítani hozzá. New Yorkban egyébként haverok voltunk, vagyis Damiennél ezt a szót olyan prolinak érzem még kimondani is. Ismerősök, spanok, nem ez sem jó.
Gyaloglás közben két cigi is belefér mire megtalálom az épületet és belógok valami futár előtt. Feltrappolok a megadott, vagyis emlékeim szerint jó emeletre és megnyomom a csengőt. Egy ideje nem láttam őt már, jó nem beszélgetünk tíz évekről. Szóval se lovagi páncél, se flancos öltöny, csak a szokásos mosolyom amit a jobb kategóriás ismerősöknek tartogatok. Nyílik az ajtó is és felröhögök.
- A kölyök a kajásdobozokkal? Hát, nem. Bejöhetek? - minekután nem vagyok a késes gyilkos, se a drogkereső kutya a tvből, remélem beenged. Körbenézek ha beenged, de nem igazán érzem magam idevalónak a rendezettségbe. Mondjuk fel is hívhattam volna akár őt is, hogy ne meglepjem. Viszont gyerekkorom óta bírom az ilyeneket. Leengedem a táskámat és kibújok a cipőimből. - Mindjárt itt a futárod. - beljebb is sétálok, leveszem a bőrkabátom és átgondolom mekkora kitérést kellene csinálni. Semekkorát. - Kéne a segítséged, Damien. - jó nagy ez a lakás, honnan telik neki amúgy ilyenekre? - Nincs hová mennem. - értse szó szerint egyébként. Tényleg nincs. - Csak átmenetileg, nincs egy fél kanapéd esetleg? - akkor irány a közepébe. Egyébként szar vagyok a szívességkérésben, pedig két éve másból sem állok ki. Egy kis ez ide, egy kis az oda, innen oda és onnan ide. Most az utam DC-be hozott. - Leülhetek? - azért anyám megnevelt. Amennyire tudott.

Egy pillanatra szobormereven ácsorgok csak, mire eljut a tudatomig, hogy Hayden az. Mosolyogva hozzásimulok, üdvözlésképpen.
- Szia! - nevetve igazodom vissza. - Valóban nem ő vagy. Tésztát rendeltem – főznivalót, holnap nem jutok oda és már most sajnálom.
- Természetesen. Fáradj beljebb – tárom szélesebbre az ajtót és hátrébb is lépek, hogy a tágas hallba beléphessen.
Régen találkoztam Haydennel, vagyis annyira mégsem. Minden viszonyítás kérdése. Találkozásunk mennyire volt véletlen, nem tudom. S voltaképpen nem is foglalkoztat. Tetszett a határozottsága, s az is, hogy mégis odafigyel azokra, akik vele vannak. Sajátos világlátása van, s ezek is foglalkoztatnak, noha sok mindent nem értek másokéban. Elfogadom, hogy számukra ez a világ, ami a fejükben van. S mindenkinek más van a fejében.
- Ó! - már éppen behajtanám az ajtót, de újra kinyitom, mert nem szeretném, ha éppen most az orrára csuknám Tomassionak. Hallom is a lépteit a lifttől, a halk surranás után, ahogy kinyílt a két szárny, majd becsukódott. Ember, tele élettel és optimizmussal. Nagy családszerető, ezt örökölte nagyapjától. Akármilyen kölyökképű, már két gyereke van és még nincs megállás, hogy az ő szavaival éljek. S gondoskodik is róluk, figyel is rájuk. Számomra egy igazi, emberi családot ismerhettem és ismerhetek meg rajtuk keresztül. Még ha először tartózkodóak is voltak. Az öltözetemnek tudtam be, ám a beszélgetéseink lebontották ezt a falat és mikor New Yorkba utaztam, nem voltak rest utánam küldeni csomagokat és a családjuk ottani részének is. Amit becsülettel mindig át is adtam nekik. Igazi, összetartó család.
S ahogy érzékelte, vendégem van, tudta is, hogy most nem fogunk cseverészni, így csak odaadtam a pénzt a borravalóval, s már ott sem volt.
- Helyezd magad kényelembe! Kérsz valamit inni? Enni? - a konyha felé tartok, leteszem a száraztészákat rejtő dobozokat a pultra és finomságokat készítek össze Haydennek. Egy pohár borral, természetesen és egy pohár vízzel.
A tartásából látom, hogy valamit szeretne mondani, s a kezdő löket meg is érkezik, ahogy leteszem a tálcát a nappali asztalára. Kiegyenesedve tekintek rá.
- S mi lenne az? - érdeklődve tekintek rá, remélem, nem sérült meg.
- Mi történt? - lepődöm meg, aztán legyintek. - Mindegy is.
Nincs hova mennie. Hiszen itt van! S nincs sérülése, legalábbis fizikai.
- Örülök, hogy hozzám fordultál. Van vendégszobám, ellehetsz benne, míg lakást nem találsz. Tudok ajánlani egy ingatlanost is, aki segíthet megtalálni a legjobbat neked. Itt kaptál munkát? Vegyél nyugodtan – mutatok a tálcára, s helyet foglalok én is az egyik fotelben.

Kezdem megszokni, hogy többeknél tök normális ha megérintenek, közel jönnek. Egyszerű és normális emberi dolog, hogy mindenhez hozzáérnek, különben eltűnik. Damien is találkozhat egy pillanatra némi értetlen tekintettel. Nem azért, mert bajom van a dologgal. Az ölelkezést viszont nem erőlteti. Nem nagyon értem, de legalább nem bassza a képemre az ajtót, amit azért valahol jó jelnek veszek. Iszonyat nehéz volt megtanulnom kimondani nyíltan, hogy mit szeretnék. Otthon semmi jóra nem vezetett soha. Az őszinteség tarifája, vagy mit pofázott apám mindig.
- Minek az neked? - elszégyellem magam mindjárt, hogy eszembe se jutna soha a tésztarendelés. Mondom büféken élek, vagy épp amit össze tudok sütni innen onnan. Ja, és elég ütős szendvicseket tudok csinálni. Viszont nem akarom felrúgni a futáros rituáléját sem, meg a tésztáit. Épp elég összeszednem fejben, hogy mivel is akarok eléállni. Úgy értem, lehet be sem fogad mert nem is egyedül él. A fasz se tudja igazából, sose kérdeztem meg van-e valakije. New Yorkban nem láttam senkivel speciel, tehát még lehet is.
Úgyhogy beljebb lépek és gyorsan fel is mérem a lakást. Sejthettem volna, hogy Damien se a szegénynegyedben tengeti a napjait, már csak a ruhái alapján sem. Akármit is csinál, kurvára jól keres vele. Lehet tőle kéne tippeket kérnem? Zsebre dugom a jobb kezem, a szabad mutatóujjam végighúzom az egyik polcon, rohadtul tiszta. Kibújok a cipőmből, míg a futártól átveszi a cuccait. A végén megállapítja a srác, hogy randira jöttem, vagy dugni. Általában nem sok egyéb opciót látnak az emberek ha két másik egy lakáson találkozik. Főleg mert az ajtónál van az utazótáskám is. Huh, lehet azt hiszi az öccse vagyok, vagy új albérlő. Ennyit arról, hogy ha netán mégis kibasz, akkor itt sem jártam. Hiszen már látott valaki. Mosolyogtató ez a Washington, annyi bizonyos. Megkordul a gyomrom ahogy a kajáról beszél. Csodás vagy, Hayden! Csak így tovább. Még ki se mondtam mit akarok, mire lenne ekkora szükségem, hogy idáig jöttem. - Kösz, ez kedves. Bármi jó lesz! - annyira kiestem már ebből a kérem-köszönöm kérdéskörből, hogy nem tudom mikor vagyok teljesen béna, meg mikor természetes. Vegasban majd kibújtam a bőrömből, hogy nem kellett affektálni örökké és megjátszani, hogy érdekel amit mondanak. Arra tudtam figyelni ami igazán érdekelt. Egyelőre viszont nem ülök le, hanem őt figyelem a konyhában. Beszarás, tényleg működőképes annyi izé között! Meglepetten nézek a tálcára, a borra.
- Randizunk is? - felnevetek, mosolygok. Muszáj. Aztán komolyba vált az arcom, akkor sem könnyű helyzet ez, mindegy honnan nézzük. - Semmi, egy kis malőr. Szabályszegés és szigorú volt a főnök. - vagyis nem egy szabály megszegése, de a legfőbbet is megszegtem. Kellemetlen a dolog, valahol mégis megérte. Kicsit megnyugszom és végre leülök, felkapok egy falat kaját is. Ezer éve nem ittam ilyen pohárból bort. Szórakozottan fogom meg, muszáj felnevetnem. - Jelenleg nincs annyi pénzem, hogy sajátba menjek. Szóval talán pár napnál tovább is igénybe vennélek. Esküszöm kifizetem meg minden. - nem szarozok a borral, kiiszom gyorsan. Így éhgyomorra, már megint okos vagyok, igen. - Itt rúgtak ki és tőlük volt a szállásom, ez most ilyen kettő az egyben projekt. - szívből hálás vagyok, hogy Damien nem ismeri a családomat. Minden épelméjű furcsállná, hogy miért vagyok pénz nélkül ha ők meg tele vannak vele. Leteszem a poharat. - Nem tudtam mást felhívni, kurvára kösz, hogy befogadsz! Nem zavarlak meg ilyenek? - vegyül a hangomba félsz meg kíváncsiság is - Nem akarom felrúgni a magánéleted meg ilyesmi. - még mindig jobb mint megkérdezni, hogy amúgy van valakije vagy nincs. Ha van, vélhetően találkozni fogunk. - Mik a feltételeid? Vagy házszabályok és a többi? - dőlök hátra a kanapén, lopok még egy falat kaját. - Ez tök király, nem tudtam, hogy a konyhában is szorgoskodsz. - lehet vagy 6 pohár bor után tényleg ki is megy belőlem ez a görcs, hogy betetvelem magam a haveromhoz, egyenesen az életterének a közepébe.

Még mielőtt hozzáérnék, érzekelem a lefagyását, így még finomabban és gyengédebben ölelem át. Éppen neki van szüksége a gyengéd ölelésekre, hiszen oka van, hogy így reagált és nagyon nem kellemes emlék lehetett. Vagy éppen emlékek.
Az emlékeim vele kapsolatban kellemesek. Megilletődöttségemen mit sem segített a némaságom, végül elnevettem magam egy hozzáfűzésén. Kedvelem, ha valaki eszes, és a humort is szeretem.
- Elkészíteni körítésnek – nézek rá meglepetten. - Miért, mire lehet még használni a tésztát? - Hallottam már ilyen tésztahíd építő versenyekről, de még egyet sem láttam.
Már most tudom, mik fognak készülni belőle, s biztosan jut ebből Haydennek is. Olivernek is, de neki hosszú spagetti tésztát rendeltem. Finom szósszal fogja megkapni.
- Rendben! - a bármi nem a legjobb válasz, ugyanakkor én is hasonlót mondanék. Hiszen éppen az a lényeg, hogy megkóstolhassam, mit szeret a másik, mi a megszokott a számára.
- Randi? Milyen randi? - értetlenül nézek rá. S hagyom kibontakozni, mert érezhetően van benne valami, amit ki akar mondani.
- De semmi komoly, ugye? - mert Oliver hátterét makulátlannak kell tartanom, a részemről is. S ha olyat tett, ami törvénybe ütköző, akkor nem fogadhatom be. Viszont akkor keresek neki szállást és így ő is jól jár.
Végiggondolom a lehetőségeket. A hét végéig tudok neki keresni egy jó lakást és át is tud költözni.
- A hét végéig nyugodtan maradhatsz. És akkor most munkád sincs? Vagy az már van? - Érdeklődöm. Abban nem biztos, hogy tudok segíteni, de ki tudja?
-Kérlek, szívesen – leülök én is a fotelbe és veszek egy adag csipegetni valót.
- Nem zavarsz. Keveset leszek itthon – legfőképpen Oliver nyakán kívánok lógni, hogy bepótoljam a hányzó időt és az ő hányát. És már most vannak teendőim, ami egészen felvillanyoz. - Az nehezen menne – nevetem el magam. A magánéletem szigorúan zárt ajtók mögött zajlik. És nagyon jó így nekem.
- Házszabályok... kezdjük azzal – felkelek és a komód alsó fiókjából kiveszek egy kis mappát, kinyitva elé teszem az asztalra. - Ezek az épület és a lakóközösség házszabályai, ezt, ha nem tartod be, engem is kiraknak. Bármit használhatsz, a szobám az egyetlen hely, amelytől kérlek, maradj távol – megérzem, ha más is volt bent és feszültté válok tőle. Kivéve, ha én engedem be. - A dohányzást nem kedvelem, ha szeretnél dohányozni, cigaretta, szívar, pipa, bármi, kérlek, tedd máshol. Sajnos kint sem lehet, a teraszon, a szomszédok miatt – mutatok a háziszabályzatra.
- Nem? Te nem szoktál főzni? - Igaz, sok másoktól is hallottam már, hogy nem járatosak a konyhában. Én pedig szeretek főzni, mert azzal is szeretetet és törődést fejezhetek ki azok felé, akiket szeretek.
- Mutathatok pár fogást, persze, csak ha van kedved – nem erőltetem, ha nem akarja.
- Van még holmid, amit szükséges hozni az előző lakásodból? - Mert akkor szólok a sofőrnek, ha meg nagyobb holmi, akkor szállítttatóval megoldjuk.

Mondjuk ki bátran, béna vagyok már a nonverbális szeretetkifejezésben. Lehet azért, mert otthon engem nem illett megölelni, aki meg megtette, az is eltűnt az életemből és noha nem mondom, hogy nem követték mások, de addigra már bizalmatlan lettem magammal kapcsolatban is. Úgy értem mire jó elhinni másoknak a nagy szavakat, ha mindig bebizonyosodik az ellenkezője? Inkább ne mondjanak ki semmit, abban nincs hazugság.
- Manapság? Nem tudom, biztos ultrabeteg dolgokra. - elvigyorodom, amúgy tényleg próbálom is Damient elképzelni egy tök átlagos boltban a prolik között és nem megy. Biztos nem sima tészta, amihez mezei tyúkok tojogatták ki a tojásokat, valami extrája van, ha már házhoz hozták. Részemről bármilyen tésztát képes vagyok szétfőzni bármikor, mert elkalandozik a figyelmem, beleragadok valami másba aztán meg placcsog minden amikor odajutok, hogy enni kellene. Jó, azért éhen nem halok, viszont arra meg fogadni merek, hogy nem én leszek itt a konyhatündér, már ha befogad persze.
- Vicceltem baszki, csak tudod bor meg könnyű kaja, az olyan randis. - elhessentem a dolgot, ha már magyarázom akkor nem olyan vicces. Nem mintha járnék rendes randikra, na persze nem mondom, hogy sosem voltam és nincs olyan, amit hozzá tudnék ehhez a szóhoz kötni, mint fejben őrzött emléket.
- Dehogy, csak felfújt szarságok. Az emberek mindig olyan rohadt merevek. - talán nem kellett volna bagózni és per kefélni a képtárban, elaludni, műszakot túlvállalni, berúgni, így alakult na. Nem direkt terveztem így, mindig a véletlenek alakítják a dolgokat, vagy egyszerűen csak egy peches szar vagyok és ezeket égi jelnek kéne vennem, hogy takarodjak szépen haza és bízzam rá apámra a sorsom kezelgetését. Ettől még a hideg is kiráz rögtön.
- Köszi, rendes vagy. - hét végéig, ih, akkor az azt jelenti, hogy kurva gyorsan kell lakást meg melót is találnom. Jó, belefekszem a történetbe, komolyan. Ahogy akkor is tettem mikor ideértem. Valahol csak találni olyan melót még, ahol tudnak adni egy ágyat pluszban. Vagy lehet el kéne menni valami szállodába, ott meg pláne van elég helyiség aludni, élni. Végtére is csak egyetlen táskányi cuccom van. Semmi fölöslegeset nem hoztam, sose szerettem cipekedni. - Nem, az sincs. Tegnap rúgtak ki, ezzel együtt veszítettem el a lakhatást is. - nem magyarázom túl, szerintem nincs mit. - Oké, ha nem zavarlak az külön jó. - szóval nem sokat van itthon, titokzatos. Akkor tuti van valakije. Nem akarok belekíváncsiskodni, végtére is kurvára semmi közöm a dolgaihoz, egyszerűen csak nem tudtam volna kihez jönni. Vagyis, hát lehet megejthettem volna egy telefont a megfelelő személynek, csak az faramuci kérdéssorokat hagyna maga után. Például, hogy miért is felejtettem el vele közölni ezt legutóbb, amikor találkoztunk. Persze véletlenül. Kényelembe pakolom magam a kanapéján, mondjuk ezen is elaludnék ha azon múlna. A kezemben a már üres pohárral ledermedek, baszki ezt csak viccből kérdeztem meg. Belepislogok abba a mappába, hát miféle ház ez? A királyi család is ide jár nyaralgatni vagy mi a fasz? - És akkor hol gyújtsak rá? Két sarokkal arrébb? - ez nagyon sarkalatos kérdés, mert az, hogy a szobájába nem megyek be, rendben van. Na de rágyújtani se bent, se kint? Ez már kegyetlen. - Miféle fasz szabály az, hogy a teraszon se lehet? - olyan helyen nőttem fel, hogy bármit lehetett a kerttől a medencéig és fel egészen a tetőtérig. - Jesszusom. És csak abban a szobában ahol vagyok? Szellőztetek meg minden. Vagy tető? - csóválom a fejemet, úgy 16 éves korom óta nem dohányzom sunyiban sehol, most megint kamasznak érzem magam.
- Nem, nem szoktam. Ennek a legfőbb oka, hogy többnyire nincs konyhám. - vagy ha van is, akkor csak létezési funkciót tölt be, hisz nem cipelek magammal lábasokat meg a többi izét aminek a nevét se tudom. - Majd nézlek, nem szoktam konyhai cuccokkal költözni, Damien. - Halványan elmosolyodom, látom nem érti a helyzetem. Beletúrok a hajamba, rossz szokásom ha gondolatot keresgélek. Néha akad még ép. - Kérhetek még egy pohár bort? - kezdem már, mintha a testem erre lenne ráirányítva. Egy pohárból több pohár mindig. Egy idő után mindegy miből igazából. - Ez minden cuccom. Értsd, az összes. New Yorkból semmit nem hoztam el, semmi nem volt az enyém. Se szekrény, se tányér, se fogmosópohár, semmi. De ezen ne aggódj, keresek valami melót és majd helyreállok, meg elcuccolok. Tényleg jó fej vagy, hogy befogadsz. - és ezzel megkímél a magyarázkodó telefontól is, a kéregetőtől is, meg a hazautas repülőjegyestől is. Rettentő soktól. - Sok minden megváltozott mióta nem találkoztunk. - talán én a legjobban. New York egy szerencsekör volt, most a szarul jártam kör van. Majd megint lesz jobb. Egyszerűen nem tudok aggódni, nem vagyok rá képes. - Lehet prostinak kéne állni, nagy lóvé van benne. Laktam eggyel, durva pénzeket keresett. - komoly, elgondolkodó az arcom is, aztán felnevetek. - Válogatós vagyok. - nagyon nem mindegy kivel dugok. A jót nem volt nehéz megszokni sehol sem. - Szóval, mit nem szabad még esetleg? - nehogy aztán egyik pillanatról a másikra mondjon nekem ő is egy viszlátot, mert akkor gondok elél nézek.

Egy kicsit gyanakvó mosollyan nézek rá. Fantáziám van, ám Haydenről már régóta bibzonyosodott számomra, hogy nem csak humora, hanem végtelenül kreatív ötletei vannak.
- Az ablakon biztosan nem fogom ki – könnyebbülök meg. Néha tartok attól, hogy félreérthetően viselkedem. Gyógyítani szeretek, beszélgetni arról, miként lehetne meggyógyulniuk, akik hozzám fordulnak, néha viszont nem értem a tréfákat és viccelődeseket. Nem tudom fogni azok a finom élcelődéseket. Pedig igyekszem tanulni. - Ezt nem tudtam. Ezek szerint elég rendszeresen meghívom magam randira. A sajtot leszámítva.
Bár tojást fogyasztok, nagyon ritkán, azt is Oliver érdekében, mert így főzhetek rá tésztát isés olyan feltéttel, amire éppen akkor szüksége van. Elég csak hozzábújnom és máris tudom, mi tenne jót neki ételben, hogy vidámabb és kiegyensúlyozottabb, egészégesebb legyen.
- Felfújt szarságok – fogalmam sincs mit takar, így kérdőn tekintek rá. - Nem csak az emberek tudnak azok lenni. Nincs olyan faj, akiknél ne lenne ilyen. Kivétel nélkül.
- Milyen lakáson gondolkodol? Vagy inkább házon? - akihez irányítanám, az eléggé egy bogaras alak, csak olyan telefonszámot vesz fel, amely el van mentve nála. Így hiába ajánlanám be, hogy csak mondja be a nevemet, ha fel sem veszi, mert nem név szerint írja ki a kijelzője, ki keresi.
- Óh. Jó lehetett akkor – hiszen ha lakhatást is segítik, akkor komolyan veszik az ajánlatot. - Nem, nem zavarsz – mosolyodom el újfent. Sőt, örülök, hogy hozzám jött, még segíteni is tudok neki. Remélhetőleg.
Nem veszem észre a ledermedését, a mappát keresem a fiókban.
- Bárhol máshol, csak nem ott, ahol kizárják – türelmesen tekintek rá. Megszoktam a kifakadásokat, s azt is tudom, nem nekem szólnak.
- Elhiszem, hogy fasz szabálynak gondolod – ám tovább nem magyarázom, hiszen ezen nincs mit. Megértést még tanusíthatok. - A szabályzat tiltása azt is magába foglalja – mutatok felfelé. Füstjelző, a legérzékenyebb. Egy cigire is riaszt.
Erről a kérdésről mindig egy ember reakciója jut eszembe. Ő nem dohányzott, ám aki kifakadt rá, hogy miért nem lehet, akkor elmondta, hogy, na, most érezheti, miként érzik magukat azon nemdohányzók, akik mellette vannak, ha sétál, akkor is, amikor rágyújt és még legalább félórával azután is. Érdekes hasonlatnak tartottam akkor is.
- Értem – bólintok. Már megtanultam, hogy nem mindenki főz. Én szeretek, hiszen a magam egészségére főzök és akik velem étkeznek. És az étel fontos, a legjobb minőségűnek kell lennie. - Majd segítesz – ha kedve van hozzá. Erőltetni nem fogom.
- Természetesen – pattanok fel, s a konyhából hamar visszatérek, s töltök a számára, majd az asztalra helyezem az üveget, a keze ügyébe.
Komolyan nézek rá egy pillanatig, majd elgondolkodva a hátitáskájára. Nem túl sok.
- Ez azt jelenti, hogy alapvető holmijaid sincsenek? - Érdeklődöm tőle. Azt csak feltételezni tudom, hogy nála mást jelent és nálam is, ezért sem kérdeztem tételesen. Ha szerinte megvan mindene, ami most szükséges, akkor nem fogok erősködni. - Ez természetes – bólintok komolyan. Más talán nem hinné, hogy éltem át olyat, milyen az, éhezni, milyen az, amikor nincs semmit. Telt el egy kis idő, míg Oliverhez kerültem a szüleim megölése után. Ezért is vagyok végtelenül hálás Neki. Szeretem.
Elfelejtettem magamnak poharat hozni. Udvariatlan vagyok.
- Mi minden változott meg? - a szekrényhez lépek és onnan veszek ki egy poharat, majd töltök magamnak is.
Töltök magamnak is, majd koccintásra emelem, aztán leengedem a kijelentésére.
- Nézd, ha úgy gondolod, hogy neked feküdne – észbe kapok, vágok egy „na, ezt nem így kellett volna” arcot. - szóval érted, akkor tedd – jön a folytatás. - Akkor mégse tedd – mosolygok rá.
- Velem nem koccintani, a nagyon jó jövődre és munkádra, ami itt rád talál! - emelem vissza fel a poharam, koccintásra.
A felét felhajtom, illik.
- Ha most érkeztél... már van megbeszélt interjúd? - Teszem le a poharat.