Soha,még rémálmomban sem, gondoltam volna, hogy szellemek fognak tőlem segítséget kérni.  Keisuke otthonosan mozgott a témában, így nyugodt szívvel hagytam, hogy az én kezemben megereszkedjen a gyeplő. Semmit nem tudtam a szellemekről és ami még fontosabb: nem is hittem bennük. Idáig.
Szeretném megkérdezni Keisukétól,hogy mégis mik a lehetőségeink  de az az érzésem támad, hogy a problémamegoldás alatt nem ugyanazokat a dolgokat értenénk. Szép meg jó dolog ha valaki kedves és aranyos, de be kell látnunk, hogy nem az én műfajom. Kivéve ha a cél szentesíti az eszközt. Beletörődve a helyzetbe kifújom a levegőt és tovább tanulmányozom Kei arcát, miközben papírra vetem az újabb betűket és lassan válaszokat formálok belőlük. – Legközelebb emlékeztess, hogy ne próbáljam ki a Bloody Mary kihívást. – motyogom két, a vacogástól összeütköző fogcsikorgatás között.  Kei figyel, de már rájöttem, hogy nem engem.
A tekintete olyanná válik, mint amikor a víztükröt nézi az ember, de valójában nem a víz felszínén tükröződő képet, hanem az alatta úszkáló pikkelyes titkokat méregeti az ember.  – Kisanyám – vicsorgok bele az elektrosztatikus semmibe, miközben a jobb kezem ujjai érzéketlenné és kékké vállnak. Ennél több kell ahhoz, hogy összepisiljem magam. – nem merem hangosan kimondani, mert Kei még a végén jönne valami teljesen érthető magyarázattal arról, hogy feleslegesen idegesítem fel a nem-túl-jókedvű barátunkat. Szóval inkább magamban fortyogok és megjegyzem, hogy Keinek karácsonyra egy nyelvi kurzust vegyek, ne csak egy Amazon utalványt.  – jól nézel ki – csöppnyi gúny keveredik a hangomba, de ezzel csak a félelmemet próbáltam elfedni. – Azt hiszem jobban kellett volna figyelnem akkor, amikor a Hogyan kezeljük  dühös szellemeket Ted-talkot tartottad – korholom magam, bár abban sem vagyok biztos, hogy volt ilyen. Lehalkítom a hangom, ami így utólag nézve hülyeség volt: a szellemek azért szellemek mert mindent hallanak, nem? – Ugye ezek a vonalak – gondolok az óvintézkedésekre, amiket Keisuke néhány órával ezelőtt aprólékos munkával elkészített. Miközben beszélek a jobb kisujjam utolsó percére próbálok fókuszálni, ellenállni Malorie dermesztő szorításának. – tartósak? – a mellettem álló-lebegő alak kinyitja a száját és oltári bűz csap arcon.  Köhögve pislantok vissza a táblára, Keire, a nőre. – Vagy inkább ne. – Keisuke szeme csillog, mintha épp felfelé száguldanánk a hullámvasúton, remegve várja a zuhanás csodáját. valószínűleg sose ült még hullámvasúton. A plafonra emelem a tekintetem és bátorságot veszek ahhoz, hogy újra belenyeljek a levegőbe.  – Felmerülhet az, hogy a szellemünk nem kíván  segítséget és, mint öntudatos vásárló visszautasítja a szervizt? – nem tudom Keisuke mennyire néz hülyének,  csak igyekszem a saját tapasztalataimra hagyatkozni. Mármint, nem a szellemes tapasztalataimra. Olyanok nincsenek. .

Malorie szelleme nem dühös, és nem is keres megnyugvást. Tudja jól, hogy még dolga van, hogy még segítenie kell. Furcsa, beteg agya mélyén talán nem is érti egészen, hogy már nem él, hiszen minden időérzéke elveszett, és nem tűnik fel neki az évek múlása. Egy-egy évet egy napnak, néha regy percnek érzékel, és nem hajtja más, mint annak a vágya, hogy "segítsen". A két sápadt arcot elnézve, úgy érzi, ezek a szegény fiatalok betegek, az ő segítségére szorulnak.
Mintha meg sem hallaná, amit Keisuke kérdez, vagy amit Ivory mond neki, csak szorongatja a lány karját, lassan felemeli a kezét felé, de nem ér a torkához. Nem csinál semmit, csak figyeli őt, elengedi a karját, másik keze kinyúl Kei felé. Ivory lassan érzi, hogy nehezére esik lélegezni.
-Nem lesz....semmi baj....-hörög a szellem, síri, mély hangon, amelybe keveredik egy kevés a szél süvítéséből, és mintha régi zárak nyikorgása is hallatszódna. - Velem...biztonságban vagytok...Malorie...segít...
A két élő tüdejből lassan elkezd kiszökni a levegő. Akárhogyan is próbálják, nem képesek lélegzetet venni, és tudjuk, hogy nem kell hozzá sok, hogy az ember elájuljon a levegőhiánytól. Mintha egy párnát szorítanának az arcuk elé. Három rövid percük van csupán, hogy megszabaduljanak a halálos szoításból

Félrebiccentem a fejem kérdőn.
- Buráddi Mary? Az milyen kihívás? - nem hallottam még róla.
Az a szellem nem éppen barátságos, aki egyből támad, ugyanakkor elég csak, ha megtaláljuk a harag forrását. Lehetőleg úgy, hogy mindenki épséggel megússza. Vagy épségben.
- Kisanyád? - Az ki lehet nekik? - Ismered? - kérdezem tőle érdeklődve.
Figyelem a szellemet, újszerű számomra, s ahogy látom, a benne lévő monoton képek és gondolatok áramlása, amelyek inkább érzetek, eljutnak hozzám. Ez is új. Talán a tábla okozza? Vagy az a hit, hogy ilyenkor könnyebb átjutni? Érdekes lenne mindezt megtudni.
- Vonalak? - Majd megértem, mire gondol. - Igen, ők nem tudják tönkretenni, csak ha maga a jel gyengül vagy erősebb az, akit megidézünk.
- Hagyd békén, kérlek – pillantok vissza a szellemre, készen állva, hogy használjam a papírbabát, amely most csak úgy néz ki, mint a gyerekek sima, lapból kivágott, ember formájú alakzata, ám, ha eldobom, a rá használt mágia nem engedi megmozdulni a szellemet, s az erejét is leköti.
- Egy a gond, hogy nem öntudatos – ahogy viszont a keze Ivory torka felé indul, ujjaim közé csippentem a babát és a szellem alak felé hajítom.
- Mi élünk és egészségesek vagyunk, mint a makk. Te pedig már meghaltál – a légzésem nehezebb lesz, de megfogom Ivory kezét hogy felrántsam, miközben felállok, hogy a párat lépve, mielőbb kilépjünk a körön kívülre, bent hagyva a szellemet, aki nem tud majd onnan kilépni. Tudnak meglepetést okozni.

Én tényleg szeretném elmondani Keisukének, hogy Bloody Mary ,  azaz véres… mint a paradicsom.  Szeretném neki megtanítani, hogy az egyiknél a nyelve hegyét pörgetve ejti a ’r’ hangot, míg a másik esetben éppen csak hozzáérinti a szájpadlásához és a szájcsücsökéinél fújja ki a levegőt.Csak éppenséggel nem tudom.
A bal kezem a jobbra szorítom, elengedve a ceruzát és felhagyva a jegyzeteléssel. – Kö… – összeszűkülnek a szemeim ahogy próbálok Keisuke arcára fókuszálni. - szön – apró sóhajtások formájában távozik belőlem a levegő, aztán erős küszködés után sikerül újabb oxigénadaghoz jutnom. – - öm. –  szeretném azt mondani Keisukének, hogy hagyja a fenébe a szellemünk győzködését. Ennyi erővel egy tányér vizet is próbálhatna meggyőzni arról, hogy kezdjen el lángolni.
Szeretnék felállni és egy székkel fejbe verni a fiút, amiért képes empatikusan beszélgetni Malorieval, miközben ő szemmel láthatólag leszarja, hogy mennyire vendégszeretőek próbálunk lenni.  Egészségesek, mi?! a tüdőm sipítva kapkod az utolsó légmorzsákért.  Már arra készülődöm, hogy lassanként hibernáljam a testem és téli álmot aludjak, mint a víz mélyén pihenő halak,amikor Kei ujjai a kézfejemhez érnek riadt tekintettel meredek a fiúra, aztán a mellette álló vibráló szörnyetegre , majd a vékonyka vonalakra.  Feltápászkodom és figyelem ahogy Keisuke óvatosan átlépdel a vonalakon.
James Bond három percig bírja levegő nélkül. Én is képes vagyok rá, hogy alapfokú oxigénellátottsággal átbalettezek Keisuke védelmi rendszerén.  A bal kezemmel az asztal szélébe kapaszkodtam, összegyűjtve minden mentális akaratomat és követtem Keisukét a vonalakon kívülre. Ráharaptam a levegőre és hálásan néztem a férfira, aztán a mögöttünk vibráló nőre, a torz, vérfoltos arcára, ódivatú nővérke jelmezére. megjegyzés: soha többet nem öltözök be szexi ápolónéninek. Nem szexi.
- Nincs valami mód arra, hogy bezárjuk egy befőttesüvegbe és felrakjuk a polcra? Aztán ha  eljönne az utlsó kívánság ideje háromszor  megdörzsölnénk az oldalát és meghalnánk? – elbaszott utalás volt Aladdin meg a dzsinn történetére, de az én tudásom véges volt, térdre rogytam és két levegővétel között próbáltam követni az eseményeket.
Az volt a sejtésem, hogy Kei megpróbálja megmenteni a nő lelkét, ahelyett, hogy sarokba állítaná azért mert rossz szellemecske volt. Sajnos, Keinek voltak eszközei, így rám maradt az asszisztálás és az okoskodás.

A szellem egy pillanatra mintha teljesen megmerevedne. Mintha egy régi tévé besült képét bámulnák, csak áll, magasba emelt kézzel, dühös ábrázattal. Megszöktek a prédái, kicsúsztak a kezéből kis betegei. Talán nem is voltak betegek? Nem...az len lehet! Hiszen olyan sápadtak, az arcuk beesett! Szükségük van rá.
Megpróbál újra elindulni feléjük, ám megtorpan a kör szélén. Nem tud tovább menni. Néhány vérszegény próbálkozás után, hogy kitörjön, csak egyre dühösebb lesz. Miért nem akarják, hogy segítsen nekik? Miért ellenkeznek? Lassan elnyílik a szája, hogy mondjon valamit, de csak metsző, éles, túlvilági sikításra képes. Olyan hangos, hogy az üveg is összetörne bele, olyan éles, mintha ezer tű szaggatná a bőrüket.
A helyiségben a körön kívül elhelyezett tárgyak lassan, mintha önálló életre kelnének. Mozogni kezdenek, felemelkednek a helyükről, lassan megindulnak a védőkör felé, vad kavargásuk tornádószerűvé válik. Az egész szoba egy hatalmas káosz, a szellem pedig csak töretlenül sikít tovább. Keit leveri a lábáról egy neki csapódó szék, Ivory karját éppen csak súrolja egy nehéz kegytárgy. Malorie dühös lett. épp ideje lenne, hogy megszabaduljanak tőle, mert ha képes lesz kitörni a védőkörből, az egész szentélyt lerombolhatja.

Látva, hogy a szellem éppen mit akar művelni, jobbnak látom, ha körön kívülre tessékeljük magunkat. Szeretném megmenteni a lelkét, de az jóval hosszabb idő, mint hogy Ivory levegőt kapjon, így cselekednem kell, gyorsan.
Határozottn felrántom, s kirakjuk magunkat a körön kívülre, előre tolva, vonva, húzva őt, hogy minél előbb levegőhöz jusson.

Ahh, jutottunk végre némi levegőhöz és időhöz! A baba, a baba is segített, nyertünk időt azzal is, most viszont meg kell tennem, amit nem akartam, de nincs jobb választásom.
- Szerintem még a dzsinnek is kikérnék ezt maguknak. Szellem, így csak annyit tehetek, hogy visszaküldöm oda, ahová...
Összegörnyedek a hirtelen jött érzéstől, majd a földre zuhanok, ahogy elkaszál egy tárgy. Ez a sikítás nem tetszik, s válaszreakcióként szirénhangon énekelni kezdek, először halkan, majd egyre hangosabban, de csak a szellemre fókuszáltan. Bűvölni, bájolni akarom, hogy megakasszam, aztán megtegyem, amit, még ha a szívem is szakad érte.
Még nagybátyám tanított erre, mikor látta, kikkel is beszélek. S igen, vannak hívatlan látogatók, akik nem értik, hogy hagyják békén az élőket. S hogy visszatessékelhessem őket oda, ahonnan jöttek. A szellemvilágba. S megint ott a hit, hiszen itt hisznek a fátyol vékonyodásában, mint ahogy én is hiszek a kéztartások és bácsikám által tanított szavaknak. Sokszor segítettek már. Hirtelen marad abba a szirén énekem, még ha ezer helyen is fáj a bőröm, nem rólam van szó, hanem másokról, nekikezdek a parancsnak, miközben kéztartásokkal segítek annak erősítésére.
- Segíts a kántálásban! - Kiáltom előtte Ivory felé, remélve, hallja. Az ő hite is sokat számít. S csak remélek, hogy a fájdalom, amit sikítása okoz, nem lesz olyan erős, hogy még a kántálás vége előtt történjen valami.

Tetszik ez az új felfogás,a düh, ami a szellem szemében véres fénneyl csillog. Maloriere vigyorgok az újdonsült magabiztosságommal és kerülgetni kezdem a felénk repülő dolgokat. - Vigy...- - akarom figyelmeztetni Keit a repülő tárgyakra, de a torkomra forr a szó.
Aztán ahelyett, hogy órákig csodálkoznék gyorsan mellé térdelek - átfut az agyamon, hogy az ujjainkat összefonva apró kis egységgé formálom a kezeinket, de a korábbi reakciójából-elhúzódásából tanulva nem próbálkozom. A szellemalakra fókuszálok és ökölbe szorítom a bizsergő ujjaimat. Keivel együtt, egy kicsit mélyebb hangsávban kezdek énekelni. A szemem sarkából a karmozdulatait figyeltem és egy részem próbálta megjegyezni azokat.
A barátaimra gondoltam, ahogy egymásba kapcsolódunk és megosztjuk az erőnket, megosztjuk a hátunkból kicsorduló fájdalmat. Az orromon hosszan, hangosan szívtam be a levegőt mielőtt újra kieresztettem volna a hangomat.
Finom simogatásokat képzeltem el, amik elűzik a gyomorban gúsba kötött rémálmokat. Kisimítják őket, aprólékos ujjmunkával hajtogatják az egymásba gabalyodott szálakat, kibontják a csomót.
Apró, fülsüketítően tomboló fájdalomgörcsöt bontanak ki, nem gyermeki vággyal tépik a nemlétező-karácsony, nemlétező ajándékát. Edzett, türelmes ujjak.
Megfogom Kei kezét. Nem gondolkodom többet. Könnyedén összefűzöm az ujjainkat. Ha a hátralévő életemben azt fogja rólam terjeszteni, hogy megerőszakoltam, hát így jártam. Röviden megszorítom a kézcsontjait. Nem nézek rá, de itt akarom tartani. A felfordulás közepén, éberen figyelve az előttünk tomboló szörnyeteget. Gyermeki altatót énekelve a feldúlt léleknek. Mézes cukorka.
Az érintésben nem azt a női-férfi vágyat keresem, ami biztonságot és erőt adna. A barátot keresem, aki támogat és odaláncol a fájdalom közepéhez.
A nyelvem a szájpadlásom közepéhez nyomom. - Együtt csináljuk. - súgom úgy, hogy Kei legalább a szájmozgásomat lássa és nem engedem el a kezét. Ideje tanulni valami hasznosat is a kultúránkról. .

A sikítás csak egyre hangosabb a tárgyak kavargása a szobában pedig vadabb lesz. Malorie nem akar menni. Nem akarja elhagyni az élők földjét, hiszen szükség van rá, olyan sok még a beteg, az elesett kis szegény szenvedő, akiken segíteni kell. Ő nem megy, nem akadályozhatják meg! Hiszen ők is betegek! Ő ezt tudja jól. És ha nem akarnak szépen elaludni, akkor majd a szoba berendezési tárgyai szépen agyoncsapják őket! Neki nem számít, így vagy úgy, de ma két új lélekkel akar visszatérni a Fátyol túloldalára!
Kei éneke azonban legyengíti. Miért énekel ilyen szépen ez a fiú? Miért nyugtatja meg őt ez ennyire? Nem érti, és kezd összezavarodni, így a halálos hurrikán a szobában csillapodni látszik. Lassan minden tárgy a földre koppan, Malorie pedig megdermedve nézi Keit és Iyoryt. Ahogy megfogják egymás kezét, és együtt kezdenek a kántálásba, Malorie tekintete lassan fókuszt veszít, és a szellem térdre hullik. A horizont felett lassan elkezd felkelni a Nap. Mindenszentek előestéje a végéhez közeledik, és a Fátyol csendesen újra ráborul a világra.

Az ütközés a repülő tárggyal nem volt kellemes, de most nem adhatom meg magamat mindennek. Ha most nem teszünk valamit, csak rosszabb lesz. Egy köszönöm mosolyt villantok Ivory felé, aztán máris arra koncentrálok, amire kell, hogy nagyobb baj ne legyen.
Úgy ülök, hogy lássa Ivory is a kézmozdulatokat, ha ismeri, a hangnak is fontos szerepe van, a szónak.
Szó a megbocsátásról. Hang az elengedésről. Ének a megnyugvásról. Nem könnyű elengedni saját makacsságunkat, megszállásunkat, mindazon rögeszméket, melyeket életünk során halmozunk fel. Ő magával vitte odaát, s nem tudta megoldani. Hát végigvezetem, Ivory energiája nagyon erős, s kiválóan lehet vele dolgozni. Érzem, ahogy saját érzeteit engedi el és legszívesebb átölelném. Nagyon fontos dolgokat tesz most meg, hogy segítse a szellemet is. Fáj minden része a bőrömnek, s a szobában keringő kevés tárgy is alattomosan tud támadni.
Ivory érintése végigcikáz rajtam, s a felém áramló energiáját átalakítom, beleviszem a kántálásba, a rezgésbe a mozdulatokba. Szavaira bólintok, halvány mosollyal.
Bocsáss meg, szellem, legfőképpen önmagadnak, hiszen az a legnehezebb. Engedd el félelemeid, mert azok tartanak rabságban. S engedd el dühöd, hiszen az meg nem kapott szeretet, mely mindig körbevett, pusztán félelmeid nem engedték láttatni. Hát láss! Lásd mindazt a szeretetet, ami körbevett, s ami benned van, s engedd el mindazt, mi útját állja, hogy tovább mehess. Engedd el, tiszta szívből, s békélj meg.
Érzem, ahogy cseppek indulnak le, gyöngyözve homlokomról, s ez is erőt ad, hiszen a víz az éltető erőm. Mikor kinyitom a szemem, látom térdre hullani a szellemet, s szívem szomorúan érez vele együtt. Nehéz felismerni és elismerni mindazt, amin most keresztülmegy. Számára az idő másként telik, most is.
- Már várnak odaát szeretteid – suttogom halkan, mosollyal, s mögé nézek.
Talán csak egyszer láttam, ahogy vártak valakire odaát, most azonban.
- Fordulj meg, nézd, ki rohan feléd – ó szent egek, őrá vártak, annyi hosszú ideje után, hogy végre megnyugodhasson, s hazataláljon!
Aztán... érzek valami mást is. Lenézek, meglepetten látom, hogy kezeink egybefonódtak Ivoryval, meglepett zavartsággal ugranék el, kifonva kezeim az övéből, de csak felborulni megy, a bokám kificamodott esés közben.
Nevetve tekintek Ivoryra.