Évek óta tudtam, hogy ha én egyszer meghalok, az nem azért lesz, mert óvatlan volnék vagy figyelmetlen (az, hogy a saját népem cselszövésének essek áldozatául pedig egyenlő volt a lehetetlennel), hanem az unalom miatt. Szerettem hercegnek lenni, sőt, trónörökösnek, ám nem azért, mert így mindent megtehettem és megengedhettem magamnak, sem a finom anyagú, legmárkásabb ruhadarabok miatt, hanem egész egyszerűen a politika és intrikák miatt. Élveztem a játszmákat, csak akkor ilyenkor éreztem magam igazán élőnek, ez a kötelező vacsora az arisztokraták között azonban messze nem volt érdekesnek nevezhető. Minden évben úgy kellett végig szenvednem a beszédeket, nem túl látványosan unatkozva. Ma este már kevesebb türelmem volt végig ülni ezt a rémunalmas díszvacsorát, így amikor Gavain, a kis tündér hercegecske felvetette a fülembe súgva, hogy mi volna, ha elmennénk felfedezni a kastély titkait, nem kellett sokáig győzködnie, mert ennél a beszédnél bármi érdekesebbnek tűnt. Bármi. Még akár Benjamin O’Neil-lel is szívesebben lettem volna, minthogy ezeket az életunt arisztokratákat hallgassam.
- Nos, Gavain, halljuk akkor, hogy mit tudsz ezekről a titkokról? Remélem, érdemesek lesznek a figyelmemre… – álltam meg folyosón, szemem sarkából a tündérfiúra sandítva. A mondatomat szándékosan hagytam a levegőben lógni, Gavain ismert már elég jól ahhoz, hogy tudja, vele fogok gonoszkodni, ha nem találunk valami olyasmit, ami lekösse a figyelmemet.

Annyival könnyebb volt így minden! A szemem sarkából figyeltem a szárnyaikkal ügyetlenkedő néhány tündért. Nem voltak esetlenek, sem parádésak, egyszerűen túl nagy helyet foglaltak el. Saját magukat korlátozták a mozgásban, csak azért, hogy a szárnyaikat mutogassák. Ostobaság.
Mélyebbre süppedtem a székemben és próbáltam valós érdeklődéssel fordulni az újabb felszólaló irányába, egy újabb megemlékező beszéd, egy újabb csodás elhunyt nagyság és az ő emlékezetes tettei: megírta az első angol nyelvű enciklopédiát, ami aztán emberi nyomtatásban is megjelent.
Egyetértve emeltem fel a poharam és két nagy korty segítségével eltűntettem a tartalmát, még mielőtt kifolyt volna a nyál a számból. Megnyerően apára mosolyogtam és felálltam a székemből. Kell még alkohol, mondjuk egy hordóval. A fejemet előrebiccentve fejeztem ki bocsánatkérésemet a lelkes előadótársamnak és máris Cael mellett teremtem két üveg borral. - Gondoltál már milyen titkok lehetnek ezek között a vastag falak között? - túlnézetem a falakon, az udvarias köszönések már rég megvoltak. Visszafordultam az étkezde felé, a tompán kihallatszódó csendes motyorgás még messzebbről is halálosan unalmas volt. Bandzsa tekintettel fordítottam a fejem a férfi irányába, ezzel kifejezve a bennem kavargó gondolatokat. Hercegi magatartás. - Nem hiszem, hogy az alagsorban kikötött szexrabszolgákra próbáltál célozni. - még mindig az arcáról hiányzó érzelmeket értelmeztem. Felemeltem a bort, kissé meglötyögtettem a tartalmát, mintha egy aranyborítékos meghívót kínálnék, ezüsttálcán. Királyi. - Ne tedd magasra a lécet és nem csalódhatsz. - osztottam meg vele a legpraktikusabb bölcseletet. Na meg persze, ennél még a kiéheztetett, láncra vert csontvázak is izgalmasabbak.
- Gyere - továbbra sem értettem Cael nemtörődömségét, de szívesebben kerültem bajba társasággal, mint egyedül. - A könyvtárba. – válaszoltam a fel nem tett kérdésére, útközben kibontva az első üveg bort. Poharakat nem hoztam, szívás , Caelan felé nyújtottam az üveget.

Felvont szemöldökkel pillantottam a férfira, amikor azzal próbált viccelődni, hogy az alagsorban szexrabszolgák vannak. Bár bevallom, nem tartottam lehetetlennek ezt az elképzelést, azt viszont annál inkább, hogy engem az ilyesmi érdekelne. Alantas és piszkos.
- Ezt a bölcseletet tartsd meg inkább valaki olyannak, aki nem én vagyok – válaszoltam neki továbbra is érzelemmentesen, elvégre, én meg a magas elvárások kéz a kézben jártunk. Teljesen elválaszthatatlanokká lettünk már régen, de én ezt soha nem bántam meg. Mert valóban, ha nincsenek az embernek elvárásai, csalódni sem tud, én azonban elképzelni sem tudtam volna ilyesfajta viselkedést. Elvégre, ha nincsenek elvárások, akkor mindennek a minősége is romlana ezzel együtt. Trónörökösként pedig csak természetes, hogy mindenből a maximumot akarom hozni, és ugyanezt várom el mindenki mástól is.
Bólintottam egy aprót, amikor a könyvtárt nevezte meg célhelyül, majd kisimítva a finom anyagú öltönyömet, követtem őt. Amikor felém nyújtotta az üveget, a kezemmel intettem neki, jelezve, hogy nem kérek a borból, amit hozott. Persze nem azért, mert alkoholellenes lettem volna, pusztán csak nem volt méltó hozzám, hogy egy üvegből igyak bárkivel is. Pláne Gavainnal. Gondolataim végül visszakanyarodtam a kis kiruccanásunk eredeti célja felé, és azon kezdtem el kattogni, hogy vajon miféle titkokat rejthet a kastély. Egyáltalán vannak itt ilyesmik? Én legalábbis soha nem hallottam még ilyesfajta pletykákról, bár az is tény, hogy nem szokásom cselédek és egyéb szolgálók üres fecsegéseit hallgatni.
- És honnan hallottál ezekről a bizonyos titkokról, Gavain? – kérdeztem tőle, miközben zsebre tett kézzel sétáltam mellette, miközben célegyenesen a könyvtár felé haladtunk.

- Pedig az ismerőseim közül neked van a leginkább szükséged bölcseletekre. – mondom anélkül, hogy igazi éle lenne a szavaimnak.  Általában Caelan dobálózik hegyes késekkel – ki tudja, talán még a fogpiszkálója is egy ezüstfényű, aprólékosan megmunkált penge.  – De nyugodj meg barátom, bepótoljuk ezeket a hiányosságokat. – Cael az a fajta alak volt, akit nem zavart, hogy a felhők felett járkál tíz méterrel. És az sem zavarta különösebben, hogy az emberek ezt nem bóknak szánják. Jól elvolt magában a kis tornyában.
- Úgysem hinnéd el. – vigyorogtam magam elé, kerülve a férfi pillantását. Valójában a tündérkastély egyik szolgálóját hallgattam ki, miközben valamelyik udvarhölgynek próbálta csapni a szelet. Az udvarhölgy pedig elég izgalmasnak találta a történetet ahhoz, hogy elmenjen vacsorázni a szolgálóval szóval… a tekintetem bájosan Caelranra villantottam. Habár, valószínűleg ő nem értette a pajkosságom miértjét, de nem is kívántam megosztani vele.
Hátha rábírhatom egy közös vacsorára. – És különben is, csak össze akarom piszkolni az öltönyöd. – ha nem zavarja, akkor a mutatóujjam cukkolás gyanánt összecsípte a finom anyagot – látni akarom az arcodat közben – a szavak könnyedén másztak ki az ajkaim közül, ha nem egy arrogáns seggfejjel beszélgetnék, akkor talán még izgalmas is lenne a jelentésük, így azonban az volt ami: szórakozás. Megálltam a folyosó közepén és jobbra-balra forgattam a fejem.  Az üveggel jobb irányba intettem, valahogy úgy, hogy ne húzzam hasba Caelant. – Arra igaz? – a Tündérpalotában többet fogócskáztam mint Dracoéknál, így nem tudtam az ösztöneimre hagyatkozva közlekedni. Azt hiszem akkor voltam utoljára a könyvtárban, amikor anya megmutatta azokat az ősrégi mesekönyveket.
Fura nyelvű,  kicsit kopottas, rücskös felületű, színes mesekönyveket.  – Mi az amit téged igazán lázba hozna? – tekintettem tényleges érdeklődéssel Cael irányába. Komolyan érdekelt, mert magamtól nem tudtam kitalálni semmit.  Esetleg egy sudoku amit selyembe hímeztek?  A férfiről ismét a falakra vetettem a tekintetem; kétlem hogy selyem sudokukkal szolgálna a könyvtár. Elindultam jobbra, ha Caelan nem indult volna meg nélkülem.

- Szerintem összetévesztesz magaddal – válaszoltam vissza a fiúnak felsőbbrendű hangnemben, persze nem azért mert én megsértődtem volna a szavain, hanem inkább őt próbáltam provokálni. Egyébként, pusztán a tényeket közöltem, mindenki számára egyértelmű volt, hogy kettőnk közül ki is az intelligensebb. – Értem ám, hogy mire megy ki a játékod, Gavain – sandítottam a tündérre a szemem sarkából. – Így akarsz rávenni arra, hogy végre külön órákat tartsak neked, de el kell keserítselek, reménytelen esetekre nem pazarlom a drága időmet – veregettem meg a vállát, próbálva együttérzőn tekinteni rá. A tudatlanság ugyanis egy olyan megváltoztathatatlan állapot, jellemvonás volt, ami iránt még én is képes voltam sajnálatot kicsikarni magamból.
- Valóban nem – értettem egyet kivételesen vele, és őszintén szólva, örültem, hogy a fiú inkább bele sem kezdett a hihetetlen meséjébe, mert valószínűleg félbeszakítottam volna az első mondatát követően.
Reflexeim persze továbbra is kiválóan működtek, mint ahogy a figyelmem sem lankadt egy másodpercre sem, így sikeresen elkaptam Gavain csuklóját, mielőtt hozzáérhetett volna az új öltönyömhöz.
- Ahhoz jóval korábban kell felkelned – vágtam vissza kihívóan mosolyogva. Igazából, megnéztem volna még jó néhány próbálkozását azt illetően, hogy a ruhámat bepiszkítsa, de biztos voltam abban, hogy nem sikerülne neki. Mert én bármit is csináltam, a kezemet soha nem piszkítottam be.
A következő kérdésére csak bólintottam egy aprót, egyáltalán nem lepődve meg azon, hogy nekem kell Gavaint elvezetnem oda, ahová ő invitált engem egyébként. Tipikus.
- Hogy mi hozna engem igazán lázba? – kérdeztem vissza elgondolkodva, pár másodpercre megtorpanva, csak hogy aztán ragadozó mosollyal tekintsek Gavainre. – Ha összezárnának téged egy ketrecben egy vérfarkassal, az felettébb szórakoztató volna – válaszoltam neki, majd meg sem várva a reakcióját folytattam az utat a könyvtár felé. Nem néztem hátra, hogy lássam, Gavain követett-e engem, legközelebb már csak a könyvtár ajtaja előtt álltam meg, várakozón pillantva a tündér társaságomra, azt sugallva az arcommal, hogy nyugodtan nyissa ki az ajtót, övé a megtiszteltetés. Természetesen, szó sem volt arról, hogy csicskáztatni akartam volna őt.

Megtorpantam,  centiről centire ittam be a férfi sziluettjét. Ahogy az öltöny selyemfénye még arisztokratikusabbá, szinte angyalivá tette a megjelenését. Elfintorodtam. - Én nem vagyok ilyen lányos. - az ujjaim átfutottak a hajamon, hogy ha lehet emberesebben összekócoljam.
Persze, figyeltem a megjelenésemre, de számomra a divat olyan téma volt,ami túl sok időt igényelt na meg persze felesleges is volt. Egy fekete szmoking, egy szürke ing. Fényesre polírozott cipő. Semmi hivalkodás.
Nincsenek apró margaréta mintás ingjeim. Hiába hipster.
Hogy féltem-e attól, hogy Caelan bemos nekem? Öntelt vigyor terült szét az arcomon és tovább lépdeltem. Ugyan , úriemberek ilyet nem csinálnak. Védve voltam, lefekvés előtt elmormolok egy imát az Etikett üdvére. - Pedig olyan romantikus lett volna. - adtam ki már-már nyavalygáshoz hasonlatos hangot. Aztán Caelan parázsló tekintetét látva inkább letöröltem a képemről a vigyort. Gyertyafények, néhány pókháló, tücsökciripelés. A középkori bárdok sem csinálhatták érzékletesebben.
- Ugyan - sóhajtottam egyet. - mindketten tudjuk, hogy az első elejtett vércseppemnél megunnád.
Nem azt mondom, hogy nem harcolnék az életemért, de csak azért, hogy azzal valakit szórakoztassak? - Azért ennél én is többre tartom magam. - igen, még én is tudok meglepetéseket okozni. Na meg persze, békepárti voltam. Pacifista.
Belekortyoltam a borba és csendesen követtem Caelant.- Na mi van nagyfiú, félünk bemenni elsőként? - bal kézzel markoltam rá a kilincsre. Hm. Az ajtó nem eresztett, hiába rángattam, húztam, toltam, emeltem. Hátrébb léptem és mint egy udvaronc felajánlottam a lehetőséget Caelannak. - Próbáld meg te is. - mondtam színpadias lihegéssel.

A Thornewood kastély már azelőtt is megannyi titok hordozója volt, hogy a Draco család a birtokra tette volna a lábát. Ám a gyásztól, és a fájdalomtól megcsömörlött Tiberius úgy érezte: soha többé nem engedi, hogy illetéktelenek a családja közelébe merészkedjenek. Felbérelte a kor legtehetségesebb mágusait, és megéppítette velük a kastélyt a mai formájában: szinte  minden sarkon mágikus csapdák egész garmadája várja a gyanútlan arrajárót.
A könyvtárat különösképpen őrzik, hiszen még néhány Alexandriai tekercs is porosodik a polcok mélyén valahol. Tiberius 2000 éves tudása, egy helyre gyűjtve. A polcok mögött, az asztalok alatt, az ajtóba rejtve, pedig csapdák várakoznak áldozatukra.
Az ajtó Caelan kezének egyetlen érintésére lassan, nyögve tárul ki, a két fiút finom porréteg csapja arcul. A portól a látásuk kicsit homályossá válik, odabent pedig mintha mozogna valami. A keskeny csigalépcső, aminek oszlopa egy kivételesen részletesen faragott kígyó, lassan megmozdul, ahogy a fából faragott szörnyeteg megérzi: valaki más ólálkodik erre, mint a gazdája. A könyvtárban sötétség uralkodik, a kígyó pedig tudja, hogy hogyan bújjon meg benne. Ahogy Gavain és Caelan belépnek, az ajtó hangos robajjal bezárul mögöttük. Az Őrző, pedig már várja őket. Van egy menekülő útvolnal, elrejtve a könyvtárban valahol, de azt meg is kell találni.

Csak felhorkantottam a lányos megjegyzését hallva, válaszolni azonban felesleges lett volna. Mindketten tudtuk, hogy a lányos nem éppen egy olyan jelző volt, amivel engem illetni szoktak, az pedig, hogy adtam a kinézetemre, nem hittem volna, hogy lányossá tett volna. Pusztán csak úriemberként, sőt, trónörökösként igen fontosnak tartottam az ilyesfajta külsőségeket, elvégre mégis csak az ember öltözete volt az egyik első dolog, amit mások látnak, és amiről benyomásuk támad a személyemet illetően.
Tettetett nyavalygását hallva ördögi mosolyt villantottam rá, miközben szabadon engedtem fantáziámat a romantikus szót illetően, s nem tettem különösebb erőfeszítést azt illetően, hogy elrejtsem arcomról mindazokat a gondolatokat, amik megfordultak jelenleg a fejemben. Sejtettem, hogy Gavain is értette.
- Nos, ez koránt sem olyan biztos. Kétségtelen, hogy ha rólad lenne szó, akkor az utolsó vércseppig élvezném a küzdelmet még én is – válaszoltam egy másodpercnyi gondolkodás nélkül, és ezzel nem is hazudtam. Különösen szórakoztatónak tartottam volna ezt a mérkőzést már csak azért, mert Gavain sem az a fajta volt, aki erre a szintre lealacsonyította volna magát, meg egyébként sem volt túl erőszakos természete. Pedig igazán megnéztem volna, ahogyan vérrel mocskolja be a kezét…
Egy öntelt mosolyt villantottam Gavainre, de nem mozdítottam a kisujjamat sem, hogy kinyissam az ajtót. Úriemberhez méltón vártam, hogy kinyíljon előttem az, mikor azonban semmi sem történt, csak egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben arra gondoltam, hogy ez a szerencsétlen még annyira sem képes, hogy egy ajtót kinyisson előttem.
- Állj félre – közöltem vele ridegen, ha pedig nem sietett félrelépni, akkor én löktem arrébb. Ujjaimat ráfontam a kilincsre, szintre már vártam azt az ellenállást, ami Gavaint megakadályozta abban, hogy kinyissa – vajon zárva lehet? -, azonban semmi ilyesmi nem volt: az ajtó könnyedén kinyílt. Azt hiszem, ezen magam is meglepődtem egy kicsit.
- Csak eljátszottad, hogy nem tudod kinyitni, igaz? Ennél komolyabb erőfeszítéseket kell tenned ahhoz, hogy engem felbosszants – vetettem rá egy lekicsinylő pillantást, majd ellegyezgetve az arcom elől a hirtelen feltámadt porréteget, beléptem a könyvtárba.
- Gyújtanál egy lámpát? – kérdeztem tőle, miközben igyekeztem a szemeimet hozzászoktatni a sötétséghez. Ekkor történt, hogy az ajtó hangos robaj kíséretében hangosan becsapódott a hátunk mögött. Egy újabb sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Igazán várhattál volna az ajtó becsukásával addig, amíg valami fényt gyújtunk idebent… Ezt a szerencsétlent – feleltem, habár az utolsó mondatot csak az orrom alatt dörmögtem, hogy Gavain hallotta-e vagy sem, abban nem voltam biztos, de őszintén szólva, nem is érdekelt annyira. Az már sokkal inkább, hogy még itt álltunk tök sötétben.

Az igazán genyaság az lett volna, hogy ha a feldobott tört meg is forgatja miután a mellkasomra célzott vele. Mondhatta volna azt, hogy csak azért tudok ilyen nyugodtan reagálni, mert még nem találtam meg azt a személyt, aki miatt érdemes lenne kikaparnom valakinek a szemét. Olyan embert, aki miatt ha kell az összes belső szabályomat áthágom és bármit megteszek.
Kiszáradt szájjal meredtem magam elé, ügyet sem vetve Caelan csipkelődésére. - Remélem sosem jön el a pillanat, hogy azon kelljen gondolkodnod, milyen színű ing passzolna jobban a vérem színéhez. - ismertem ezeket az alakakot és tudtam a kicsinyes problémáikról. Caelan talán nem volt egy közülük. Talán csak a vonal szélén táncolt, pontosan tudva, hogy mi várja a másik oldalon de csak játszik...mert élvezi a határon meglelt határtalanságot.
Mikor Caelan kinyította az ajtót szinte tapsolni lett volna kedvem, de helyette éhes vigyor terült el az ajkaimon. Ismeretlen? - sugallta a tekintetem Cael felé - hát láss csodát, én is tudok kisstílű lenni, aki elvárja, hogy kinyissák neki az ajtót.
Miközben hagytam, hogy elém lépjen és bevonuljon a könyvtárba a mimikáját utánozva követtem. - Csak nem látni szeretnéd...? - a kérdés végét talán tudatosan, talán az arcul csapó porfelhő miatt haraptam el. Köhögve kuncogni kezdtem és a kilincs felé fordultam, hogy csendben behúzzam magunk után az ajtót. Ehelyett a kilincs nagy dirrel-durral ott termett az ujjaim között.
Értetlenül néztem volna lefelé - ha lett volna mit látni, de ebben a sötétségben csak bámultam abba az irányba, amerre a kezemet véltem. - Fogd már be baszki. - torkolltem le Caelan okoskodását még mielőtt túlságosan belejön. - Nem én voltam, oké?! - nem volt kérdőhangsúly, így nem is vártam válaszra.
Óvatosan abba az irányba fordultam, amerre Cael besétált a könyvtárba. Egyenesen a terem közepe felé. - Fognád a kezem? - búgtam visszfojtott röhögéssel, mikor "véletlenül" beleütköztem a hátába és óvatosan megkapaszkodtam a vállában.
Oda akartam még súgni, hogy ne feszülj annyira öcsém. De inkább befogtam, még mielőtt a semmiből betalál egy balhorog és holnap magyarázkodnom kell anyának és anya szemrehányó tekintetének. - Tudod Cael.   - folytattam az általa használt hangsúlyban és kihúztam a telefonom a zsebemből, hogy bekapcsoljam rajta a zseblámpa funkciót. Öt százalék? Csak? Azt hittem nem játszottam ennyit a beszédek alatt. - A lámpát kapcsolják. A gyertyát gyújtják. Szeretnék a kedvedben járni, de ennyire ne nehezítsd meg a dolgom kérlek. - mire a mondandóm végére értem a férfi arcába világítottam.
Igen, az arcába. Nem volt itt helye kedveskedésnek.
Majd amikor kellőképpen feltérképeztem a terepet kinyomtam a zseblámpa funkciót. Jól jöhet még az a öt százalék ha nem tudjuk kinyitni az ajtót és segítséget kell hívnünk. - Na ki a szerencsétlen hercegem?

Sejtelmes pillantással jutalmaztam megjegyzését, ezáltal adva tudtára a tündérnek, hogy ne igyon előre a medve bőrére… Elvégre honnan tudhatja olyan biztosra, hogy nem választottam már ki rég azt az inget és a hozzá illő, lakkozott cipőt? Nem mintha egyébként ilyen jelentéktelen dolgokra pazarolnám az időmet, ennél azért jóval komolyabb elfoglaltságaim voltak nekem is, arról nem is beszélve, hogy még egy másodperc is sok, hogy eldöntsem, melyik ruhadarabom illene a vére színéhez. Ugyan kinek gondol ez engem…
Nem reagáltam semmit a megkezdett mondatát hallva, csak összevont szemöldökkel tanulmányoztam a környezetemet, igyekezve a sötétség ellenére is kivenni valamit. Persze, lehetetlen vállalkozás volt, de még ez is jobb elfoglaltság volt, mint a mögöttem levő férfit hallgatni. Nem mintha elhittem volna, hogy nem ő csapta be maga után az ajtót, hiába állította azt. Ha nem ő volt, akkor ugyan mégis ki lett volna?
Csak egy hangos sóhaj hagyta el ajkaimat gyerekesnek sem nevezhető kérdését hallva, majd amint eltávolodott tőlem, lassan megfordultam, és a zakóm alját meghúzva egyenesítettem azt újra ki a hátamon, majd zsebre dugott kezekkel, érzelemmentes arccal hallgattam végig az okoskodását a lámpa kapcsolás kapcsán. Még akkor sem rezdült egyetlen arcizmom sem, amikor a szemembe világított egyenesen a telefonja képernyőjével.
Pont azon gondolkodtam, hogy már igazán megérdemelne egy jó kis balhorgot a kis tündérhercegecske, kár, hogy az erőszak ilyen formája nem az én asztalom volt. Ha most valamelyik testőröm itt lenne, őket megbízhatnám azzal, hogy törjék már le egy kicsit a szarvát Gavainnek, de mivel ez nem volt opció, maradt az ignorálás.
Már épp fordultam volna meg, hogy inkább feltérképezzem kicsit a könyvtárat jobban, amíg Gavain a villanykapcsolót keresi, meg amíg én is látok valamit, amikor mintha egy árnyékot láttam volna megmozdulni. Egy árnyékot, ami nem a miénk volt. Lám, mégis csak kezd izgalmassá válni ez a kis látogatás.
- Jobb ha megindulunk beljebb, mielőtt valaki kintről meglátja, hogy fény szűrődik ki – feleltem, és ezzel sarkon is fordultam, megindulva a polcsorok felé találomra.