M. H. Godstone

Az atya.
Múló égi tünemény, másodpercnyi misztikus esszencia, mi távoli fényollóként vágja téli égboltnak végtelennek, és megfoghatatlannak tetsző sötét szövetét, ahogyan elhalad búsan utánatekintő testvérei mellett. Mit sem sejt arról, hogy lentről, egy világból melyet hiába láthat, de nem érthet, kíváncsian megcsillanó szempár követi őt. Az íriszek tulajdonosának lábai is önkényesen megindulnak látványára, noha a racionalitás üreges fémrácsai közé szorított gondolkodás kéretlenül suttog a fülbe, miszerint minden lépés hiábavaló, hiszen olyan út reményében születnek, melyen halandó nem indulhat el, mert a lélek képtelen azt bejárni. A férfi tudja ezt, mégsem áll meg. Hite hajtja előre, netán sajgó szíve, mely úgy kerepel a mellkasban, hogy világnak üvöltse fájdalmát? Vagy tán a képzelt kép, hogy valójában az égen sétál és megfoghatja a hullócsillag kezét? Felemeli ugyan kezét, előhúzva azt a zseb viszonylagos meleget nyújtó menedékéből, de nem azért, hogy a reménynek letűnt csóvája után nyúljon vele. Nem, tisztábbak ennél gondolatai, még ha azok vissza-visszavándorolnak is bújához, így helyette nagyot kortyol a hosszú leple alá jutó, hideg levegőből, megengedve magának, hogy az elveszett és fürkésző tekintetektől távol, átmenetileg leeressze máskor magabiztosan tartott, széles vállait és csak hanyag, félig-meddig álmos mozdulattal simítson bele szél zilálta fürtjeibe. Léptei még jóval azután is kitartanak, hogy figyelmének tárgya letűnt már tekintetének, szférájának horizontjáról. Mikor végül megtorpan, úgy hiszi, képzelete teremtett üvegfalat, hogy aztán az elme síkjáról átemelve azt eme realitásba, kitalálója akadályává váljon. Elvégre, az nem lehet, hogy a csendes, nyugovóra készülő település szele sírás hangjait zúgja átlagon felüli érzékenységű fülébe, nem igaz? Meg is dörzsölné szemeit, hogy az agresszív mozdulattal, reményei szerint, száműzze a fáradtság terhét környezetének észleléséről, ezen cselekedetében viszont megállítja, hogy a hanggal együtt megérkezik az eltéveszthetetlen szag is. Emberé? Nem, másabb annál. Keveredik valami különleges a könnyek sósságával és a friss vizelettel, azt a valamit pedig a férfi felettébb jól ismeri. Rohanásnak indul hát, elfeledkezvén mindenről, mi alig néhány pillanattal ezelőtt még ólomként ható súly volt vállain és érzékeit követve veti be magát az éjbe, el az épületek csoportjától, el a burkolt, surrogó kerekeket kímélő utcáktól, s el a lámpák narancsos zónáitól, hogy helyettük közeledésére a természet, a sötétség tárja szélesre üdvözlőn a karjait. De ő nem foglalkozik fákkal, rémmesékkel, figyelmét ahhoz túlzottan leköti látása számára a környezetéből kirívó, világos pólya, és az idegesen, ijedten kalimpáló kezek rendszertelen mozgássorozatai. Odaérvén hozzá olyan óvatossággal emeli fel a gyermeket, mintha a napokban lehullott hóból épült teremtményt kellett volna megmozdítania anélkül, hogy a dermedt víz megolvadna érintése alatt.
- Messzire kerültél az ünnepségtől, kicsi harcos.
A hang hatására a csöppség egy csapásra megnyugszik, s csakugyan, mint korábban a férfi az égi jelenséget, kíváncsian kezdi kémlelni a nálánál jóval méretesebb jövevényt. Ami jobban meglepi ennél a felnőttet, az, ahogy a csecsemő felemeli apró kezét, s bár arcán még ott hűl korábban elsírt könnye, mosolyra szélesedő szájjal mutat fel az égboltra. A feketeségbe burkolózó férfi pislog párat, értetlenül, vagy, inkább éppen azért, mert megmagyarázhatatlan értelmet fedez fel a mozzanatban. Majd, a levegőt kifújva, lemásolja a gyerek mosolyát.
- Igen. Én is láttam.
Közelebb húzza testéhez az apró életet, hogy saját hője védje a külvilágtól, miközben az ő terhét tovasodorja a hódarát magával cipelő szél.
- Láttam. - ismétli el, ám arcát az égnek emelvén, egyetlen szavát és ki nem mondott ígéretét csupán részben fűzve a gyermekhez, részben pedig valaki egészen máshoz a csillagokon túl.

A fiú.
Kihagyott ütem, üres tér, mely a pillanat tört részénél hosszabb élettartammal nem büszkélkedhet, trónbitorlóként foglalja el ugyanis helyét a biológiai motor berobbanása, a már jól ismert zakatolás a fülben, melynek első tapasztalásra ki kellene onnan szorítania minden mást, totalitárius uralmat hirdetve magának, ehelyett azonban kiélesít mindent. Egyszerre látja a sújtó kezet, s véli hallani, ahogyan az ököl a levegőt szántja, emberi fül számára jelentéktelen, érzékelhetetlen süvítéssel fémjelezve így az elkerülhetetlent, a találkozást, melyet úgy áhít. Csakhogy tudata regisztrálja és a szinopszisok közé égeti azt is, miként villan meg valami annak szemében, ki a támadást elindította. Őt pedig ez utóbbi bírja gyorsabb cselekvésre. Mikor majd kitisztul elméje az adrenalinlöket okozta plusz pszichikai rétegtől, újfent el fogja könyvelni magában, hogy mennyire nem szereti, mikor az emberek azzal a kifejezéssel élnek: "Mintha lelassult volna körülöttünk az idő." Ám most arra fókuszál, hogy bárminek köszönhető is ez, megragadja az alkalmat és fürgeségét kihasználva saját karja találkozzon a másik személyével, mozdulatát annak hajlatára összpontosítva. Ezáltal a fiú mellé lépve sziklaként tud ellentartani erejének, megállítván az ütést, mielőtt annak esélye lenne elérnie földön heverő célpontját.
- Elég volt, Cas! - hiába a már megszokott becenév használata, a kemény tónus, amit megüt, elegendő ahhoz, hogy kizökkentse vele a harci lázban izzó testvérét, ujjainak ernyedése erre enged következtetni, ám karját ekkor sem húzza el az övétől. Saját szemével akarja látni, hogy azon mérgező, veszélyes lángok eltűntek a pillantásából, kihunyásukkal pedig lassul mellkasának emelkedése és süllyedése. De tekintetük találkozásától gombóc szökik a torkába, szájpadlásán az olcsó köptetőnél is rosszabb keserű ízt érez, mert mentális ujjai képtelenek megragadni, mi az pontosan, amit lát. Az elutasító fintor egyértelmű, nem azt érzi ezüstgolyóként valahol a bal pitvar közelében. Gyűlölet? Undor? Már kérdésként letaglózza a gondolat. Lassan leengedné karját, ha a másik nem előzné meg azzal, hogy a vállánál lökve rajta egyet megszabaduljon kontaktustól. Nem válaszol, dühödten, fejét csóválva horkant egyet, mintha azt akarná üzenni: Nézz csak magadra, szánalmas! Nem mondja ki, csak csendben elsétál, de ez a csend hangosabb, nyugtalanabb egy vulkánkitörésnél. Figyelmét a távolodó alak helyett inkább a nézetkülönbség másik résztvevőjére irányítaná, de az addigra továbbállt a helyszínről. Mintha bukása felismeréséül érkezne a hang:
- Szép volt, Fenrir. - a tény, miszerint a hangszín inkább fásult, semmint gunyoros, szomorkás félmosolyt csal az arcára. A gombócot a torkából nem tünteti el, mert az, ezúttal bűntudat miatt, makacsul odaköltözött, kényelmesen befészkelve magát.
- Hol hallottad ezt? - bár tudja, hogy felesleges a kérdés, hiszen tökéletes sejtése van a választ illetően.
- Odasurrantam az egyik bunyódra. Még pár hete. Meg kell mondjam, megleptél vele. Caspartól kiszámítható az ilyesmi, ő ha épp nem nőket akar becserkészni, akkor konfliktust keres.
Bólintott öccse szavaira, ezt a tulajdonságát már túlontúl jól ismeri, elvégre mindig ő az, aki véget vet a harcoknak, de csupán az utóbbi időben érzi úgy, hogy valamiféle szakadék alakul közte és családja között. Az apjuk miatt van? Vagy őmiatta? A kettő összefügg? Elvégre, egyértelmű, hogy sosem veheti át az ő helyét.
Balthazar viszont, mint akinek külön bejárása van gondolatai közé, úgy lép oda hozzá és teszi vállára a kezét.
- Megbékél majd. - bök fejével oda, ahol nemrég Caspar fivérük állt. Szeretne rá válaszolni vagy legalább köszönetet mondani a támaszért, melyet öccse nyújt, de egyikre sem képes. Néha, bármennyire igyekszik leplezni, elveszett gyereknek érzi magát, olyasvalakinek, aki sehová sem illik. Egy fiúnak, akit egy idegen férfi emelt ki a csillagok alól, egy sötét erdőből.
- Tudod, azért ez a művésznév elég béna. - perifériájából látja, amint testvére oldalpillantást vet rá és nem kerüli el figyelmét az ajkai szegletében bujkáló mosoly sem. Egyszerre nevetnek fel. S ebben a pillanatban azt kívánja, bárcsak ne nőne tovább a szakadék közte és a világ között, bár valóban lelassulna az idő. De utálja is magát érte. Mert bensőjében érzi, hogy ez lehetetlen. És utál tehetetlen lenni.

És egy távoli válasz.
Gyakran kérdezi meg magától: "Jól van ez így?" De minduntalan arra a válaszra jut, hogy felesleges olyasmi miatt őrölnie magát, amire nincsen ráhatása. Bármennyire szeretné, a rendőrségnél végzett munkája, a felgöngyölített ügyek még nem másították meg azt, ami az apjukkal történt, még kevésbé hozta helyre azt a kapcsolatrendszert, amit a családjának hívhatott. Néha még Balthazar unszolja, hogy térjen vissza a kötelékhez és segítsen neki Washingtonban, de mindig nemet mond. Nem tud nem arra gondolni, hogy fény helyett csupán sötétséget hozott, ami még ironikusabbá teszi, ahogy az éjszakai égen az arrébb úszó felhők miatt alig néhány pislákoló csillagot szúr csak ki. mintha a világegyetem válaszát is fekete függöny borítaná. Pedig gyakran szegezi az égnek ezt a kérdést. Naivabb pillanataiban, különösen éjszakánként, mikor minden lecsendesül körülötte, azt képzeli, az apja majd valamiféle válasszal fog szolgálni. De a motor monoton búgását leszámítva az egyetlen válasz, amit kap, a hátsó ülésről érkező mocorgás, amitől annak reményében néz a visszapillantóba, hogy nem épp annak lesz a szemtanúja, amint a kárpit kap egy adag gyomortartalmat. Meglepetésére viszont a hölgy meglepően összeszedetten hajol előre, átkarolva az ő ülésének támláját, hogy másik kezét előre nyújtva megérintse telefonja kijelzőjét, megfagyasztva így a pillanatot, amin ő széles mosollyal néz a kamerába, mellette egy rezzenéstelen arcú férfival.
- Most már a követőim arcot társíthatnak a Mr. Morcos név mellé.
Ő a maga részéről nem hallat többet egy hümmögésnél, aminek több oka van: az egyik, hogy hiába magyarázta már el neki az alkalmazója, a mai napig nem fér a fejébe, mi értelme van ezeknek a szefiknek vagy akármiknek, a másik a becenév, amit már többször megvitattak, a harmadik pedig az ajkai közül kiszökő alkoholszag. Eltéveszthetetlen, ahogy az orrjáratba jut és futólag meg is jelenik arcán ettől egy fintor. Bánatára, ez nem kerüli el a megbízó figyelmét.
- Csak rajta, jöhet a fejmosás.
De ő csak megcsóválja a fejét.
- Nincs a munkakörömben. - a válasz és a nyugodt hangnem kettőse megteszi a várt hatást, az ismerős, mordulós hangot, amit stílusával szokott tőle kiérdemelni. Amit már a másik nem láthat, az az, ahogy szája sarka felfelé rándul.
Jól van ez így?
Mivel a vezetésre koncentrál, elkerüli a figyelmét, ahogy elsuhan felettük egy hullócsillag.