Kimért mozdulatokkal igazítom meg magamon a vékony zakót, amit az ingemre húztam. Nincs még olyan hűvös, hogy kabátot húzzak, de egy szál ingben már azért megérezném az időjárást. Hosszú napom volt kevés kutatással, de annál több vitával. Az ilyen napokért nem rajongok túlzottan, mert nem valami hatékonyak. Rendszerint csak azért kell leállnom hepciáskodni valakivel, mert úgy érzi, hogy egy gazdag műgyűjtő fontosabb, mint egy tudományos feltárás. Még a végén haladna valahová a világ. Pénzem nekem is van, habár a Forbes-ba nem kerülnék be vele. De éppen ezért nem is igazán vágódom hanyatt a ténytől, hogy másnak is van.
Megcsap a meleg, amint belépek a kocsma ajtaján. Ennek ellenére még nem húzom le magamról a zakómat. Előbb felmérem a jelen lévőket, majd hosszú léptekkel a pulthoz indulok, ahol a pultoson kívül mindössze egy nő üldögél egyedül.
-Egy whisky-t legyen szíves! És a hölgynek is hozzon valamit. Nem járja, hogy egyedül igyon. - szólítom meg a csapost, a mondandóm végeztével a mellettem ülőre mosolyogva. -A vendégem. -teszem hozzá, miközben helyet foglalok a magas bárszéken.
Ha pedig az italomat is megkapom, eleinte csak egészen aprót kortyolok bele. Kíváncsi vagyok, hogy mit adnak errefelé a vendég kezébe. Mert hát nem mindenhol divat minőséggel kiszolgálni a szomjazókat, noha én elég ritkán járok olyan helyekre, ahol ilyen megesik. De azért nyilván velem is előfordult már ilyesmi.
-Blaze vagyok. - mutatkozom be végül, ha már így elé rakattam az italt. Remélhetőleg nem a fejemre szándékozik önteni, habár egyértelműen biztos vagyok benne, hogy nem teszi. Ennek ellenére ez mindig benne van a pakliban. Ez az, amit a többség nem tud elviselni és aztán már előre feszélyezi őket. De ők nem is jutnak egyről a kettőre.  

Korán érkeztem. De nem tehetek róla, most így értem ide. Általában zárás után lépek be az ajtón, és segítek rendet tenni. Nem nagy pénz, de több, mint a semmi. Amíg nem találok normális munkát, addig itt segítek be. Most hamarabb értem ide, így aztán a pulthoz ülve vártam. Kaptam Violettől egy pohár narancslevet, aztán ő foglalkozott tovább a kiszolgálással. A pult mögött, kicsit feljebb kiakasztott tv-t néztem, hogy teljen az idő. Fel se fogtam, mi van a csatornán, igazából csak fehérzajnak kellett az egész. Gondolkodom, merrefelé és hogyan is indulhatnék el, valami biztosabb irányba, mikor is mellém lépnek. Oda pillantok, és a kocsma jellegétől eltérően, hozzánk képest elegánsan öltözött férfi ül mellém. Kicsit kihúzom magam és meglepve nézek rá, amikor közli Violettnek, hogy nekem is töltsön, és rám mosolyog, hogy ő állja. Mi a fene.
- Köszönöm, kedves idegen, ez igazán életmentő! - mondom vidáman, hiszen egy hirtelen jött ajándék bárki napját feldobná. Az enyémet tuti. A legtöbbek fejében már foroghatna a fogaskerék: de vajon mi a cél? Mit akar ezzel elérni? Nekem nem forog semmi. Én csak örülök annak, amit kapok, ritkán adatik meg ilyen szerencse, meg hát ajándék lónak ne nézd a fogát, mert megharap.
- Violett, négy cent vodkát kérek. - nézek a pultos lányra. Ő is, meg Hermes is próbál távol tartani a "rossz dolgoktól", de négy centbe senki sem hal bele. Nem is lehetne mondani, hogy nagy tétel. Tölt a férfinek egy jobb fajta (de egyértelműen drágább) whiskeyből, aztán amíg visszafordul az üvegekhez, végig mérem a férfit. Felnyírt haja szinte kihangsúlyozza hegyesebb fülét. A pultos kitölti nekem a shotot, amit bele is csurgatok a narancslevembe. Az se vesszen kárba! Felemelem a poharam, és a férfi felé tartom, ha akar, koccintásra.
- Tartsa meg a jó szokását. - kívánom egy biccentéssel, és ha koccint, akkor utána kortyolok egy jól esőt az italba, aztán leengedem a poharat, vissza a pultra.
- Nem láttam még errefelé. Elkerültük egymást, vagy először van itt? - kérdezem tőle érdeklődően. Ha már meghívott, egy kis smalltalk belefér.

Azt máris kijelenthetjük, hogy az estém határozottan jobban indul, mint amilyennek a napom bizonyult. Holnap pedig amúgy is visszatérek Washingtonba, tehát feltehetőleg túl nagy kellemetlenségek már nem fognak érni a városban.
Habozás nélkül foglalok helyett a magányosan üldögélő nő mellett és amíg az italok készülnek, addig én is kiengedek egy kicsit, lehúzom magamról a zakómat, majd hanyagul ledobom a mellettem lévő üres székre.
-Mindjárt gondoltam. - nevetek fel a szavait hallva. Mondtam én, hogy nem járja, hogy egyedül iszogat. Azt persze nem firtatom, hogy miért üldögél egyedül a pultnál. Ezer oka lehet, én pedig nem szeretek messzemenő következtetéseket levonni sztereotípiák alapján.
-Hallotta a hölgyet, akkor négy cent vodka. - mosolygok rá a pultosra, s a magam részéről néhány pillanatig a whiskymmel foglalatoskodom. Csak addig, amíg megállapítom, hogy nem is rossz. Nem mondom, ittam már jobbat is ennél, de semmiképpen sem nevezném gyenge minőségnek.
-Nem vagyok idevalósi. Egy kutatás miatt érkeztem. Holnap utazom haza. - rázom meg a fejemet. Ezek szerint ő viszont nagyon is helyi. Felteszem, ezek után jönnek majd a szokásos kérdések. Milyen kutatás? Majd a megállapítás, hogy nem konyít a néprajzhoz. A legtöbben nem konyítanak hozzá. Nem mondhatnám, hogy a tanszék túlzottan népes lenne, de nem is bánom. Nem sok szakemberre van szükség ebben a szakmában, hanem jó szakemberekre.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a pult túloldaláról kíváncsian vizslatnak. Itt is a válasz a korábban fel nem tett kérdésemre. Ismeri az ittenieket. De teljesen felesleges tőlem félteniük, mert egyelőre nincsenek hátsó szándékaim. Nem kizárt, hogy később még lehetnek, de jelen pillanatban csak egy kis társaságra vágyom a whiskym mellé, amit már meg is kaptam.
A felém nyújtott poharat elfogadom, majd diszkrét koccanás után újabbat kortyolok az italomból, ezúttal már nem óvatoskodva.
-Ezek szerint maga viszont helyi. - állapítom meg az iménti morfondírozásom eredményeképpen.  

A semmiből megjelenő idegen feldobja a hangulatom, és az estémet azzal, hogy meghív. Nem mondom, hogy úgy vágyok az alkoholra, mint egy alkoholista, de néha azért jól esik. Na meg a kedvesség is, keveset találkozok vele abban a körben, ahol általában mozogni szoktam. Kikérjük nekem a vodkát, bele töltöm a meglévő poharamba. Visszaadom az üreset Violettnek, aztán kérdezek a férfitől, egy koccintás, és kortyolás után. A válasz mond is valamit, meg semmit se. Kutatás. Magamban imádkozok, hogy ne ilyen alien mániákus legyen, bár azokon öltönyt ritkán látni. Gondolkodó pillantással fürkészem, mintha csak próbálnám ennyiből kitalálni, mi a francot kutathat. Nem ufok, mert nincs rajta alufólia. Nem régész, mert nincs rajta Indiana Jones kalap. Meg sár. Jó, tudom, hogy ezek rohadt klisés, filmes dolgok, de istenem, még is hogy máshogy tudnám megállapítani, mit kutatott? Lehet, hogy csak a boldogságát kutatja! Lehet, hogy valami családi ereklyét, vagy mittom én.
- Oké, felcsigázott. Milyen kutatáson volt? Feltételezem, nem terepen, elég szépen fel van öltözve. - kérdezem, hisz már így is túl sokat spekuláltam azon, mi a fenét csinálhatott itt, kutatás címe alatt. Aztán megkapom a magam kérdését, illetve, a következtetését. Ingatom a fejem. Nem tartom otthonomnak ezt a helyet. Ezt a várost. Nem szeretem magam bárhova oda kötni.
- Hát... mondhatjuk, akár. Sokat járok ide, meg erre. - igazából, az utazgatások miatt sem telepedtem le itt. Mióta kijutottam a börtönből, nincs olyan fix lakóhelyem. Bennél szoktam aludni, ha úgy esik, a legtöbbször, de az is az Ő otthona, nem az enyém. Én csak egy plusz tárgy vagyok a lakásában.
- Sokat utazgat az emlegetett kutatások miatt? - kérdezem, lassan kortyolgatva az italomat.

Úgy tűnik, határozottan jó döntés volt meginvitálnom a magányosan italozó hölgyeményt arra az italra, mert hamar vidáman csicsereg, én pedig éppen valami ilyesmire vágyom ma este. Egy vidám beszélgetésre meg egy italra. Valljuk be, igazán rám fér egy kicsit kellemesebb társaság egy ilyen nap után.
-Nem, valóban nem terepen. – rázom meg a fejemet. Bár terepen lettem volna! Ott kevesebb az ilyen vita. Ott munka van. -Az afrikai őslakosok néprajzát kutatom. Rábukkantak egy különösen értékes leletre. De persze egy műgyűjtő máris meg akarja kaparintani magának anélkül, hogy tudná, mi ez. – nem tudom leplezni, hogy mennyire bosszant ez. Az ilyesmit egyszerű együgyűségnek tartom. Valahogy nem fér a fejembe, hogyan gyűjthet valaki olyasmit, amit nem ismer, nem ért és nem is igazán érdekli. Pontosabban tudom, hogy miért van így, csak épp még így sem fér a fejembe az ilyen logika.
-Mondhatjuk? – emelem meg a fejemet meglepetten. Hogy lehet valaki „mondhatjuk” helyi? Feltételezem, több is rejlik a mondat mögött még így kíváncsian előrébb is dőlök. -Csak nem hátizsákos blogger? – Nem tűnik annak, de nagyjából ez az első, ami eszembe jut annak hallatán, hogy valaki „mondjuk” idevalósi.
-Ez elég változó. Nyáron elég sokat. Tavasszal és ősszel viszont leginkább Washingtonban vagyok. Tanítok. Ilyenkor legfeljebb ilyen rövid kiruccanásokat teszek, ha nagyon muszáj. – Jól bevált rendszer ez. A nyarat anyaggyűjtéssel töltöm, majd a begyűjtött információval dolgozom a tanév ideje alatt. Mindkettőnek megvan a maga szépsége. Ha nem így lenne, már rég nem lennék az egyetemen. De az az igazság, hogy szeretek tanítani. A néprajz nem éppen egy divatos szakirány, így aztán tényleg azokkal vagyok körülvéve, akiket érdekel is, amit tanulnak és nem csak úgy beiratkoztak az egyetemre, hogy ne kelljen dolgozniuk.
 

Gondolkodom, hogy a fenébe lehet kutatni egyébként, ha nem terepen. Mondjuk.. könyvtárban? Vagy múzeumban? Vagy az isten tudja? Hol kutatnak öltönyben? Aztán a kutatás célja, vagy legalább is eredménye is kiderül, én pedig megemelem egy kicsit a szemöldököm.
- Nem ér neki többet, ha meg is van határozva, hogy mi az? Egyébként mit találtak? - nem igazán tudom elképzelni, hogy az afrikai régióból mi származhat... bantuk sámánbotja vagy a franc tudja. Nem konyítok ilyesmihez, azért kérdezek.
- Ha megveszi, az nem pozitív egyébként? Mármint.. nem bevétel? - ha nem adnak el dolgokat ezek a .. kutatók, még is hogy a francba keresnek olyan jól, hogy ilyen faszántos öltönyöket vegyenek? Nem értem. Aztán kiderül, hogy az ipse nem környékbeli, és amikor visszakérdez, én is csak félig erősítem meg. Visszakérdez, tippjére kissé elnevetem magam. Voltam én egyáltalán az interneten valaha?
- Nem, nem vagyok arra való. Csak épp sodródom az árral, oda megyek, ahova jól esik, és közben próbálok életben maradni. - mondom az italomba kortyolva, aztán a férfiről kiderül, hogy tanár. Részvétem. Elég szar lehet tanárnak lenni, legalább is olyan diákokkal, mint amilyen például én is voltam. Jó, bizonyos szempontból tökéletes diák voltam, mert soha nem volt velem gond: általában meg se jelentem az órákon. Ilyen a jó diák nem? Nem megy a tanár agyára...
- Mit tanít? Van olyan hely, amit kedvel és gyakrabban visszajár? - kérdezem, reménykedve abban, hátha valami jó kis útit tippet kapok a legközelebbi repülésemhez.

Nem hibáztatom, hogy nem igazán érti. A többség szereti azt gondolni, hogy a hozzám hasonlók folyton ásatásokon dekkolnak és kincseket ásnak elő. Ám a valóság nem is állhatna távolabb ettől. Valójában ez igen kis részét teszi ki a munkámnak, bár nem mondhatnám, hogy sosem fordul elő. Nem véletlen, hogy a nyarakat csak elvétve töltöm Washingtonban.
-De. De ezek nem szeretnek gondolkodni. – nem fáradok vele, hogy elrejtsem a grimaszt az arcomról. És azt sem titkolom, hogy lenézem az ilyen embereket. Nem szeretem, ha valaki csak azért gyűjt dolgokat, mert drága. Nyilván szakmai ártalom, hogy bár az én otthonomban is akad néhány értékes lelet, amik ma már csak díszként funkcionálnak, ám ezek mind olyanok, amelyekkel korábban dolgoztam is, némelyikről értekezéseket is írtam. -Egy edényt. Nem is maga az edény érdekes, hanem a mintája, ami eltér azoktól, amiket eddig arrafelé találtak. Most mindenki azt próbálja kideríteni, hogy vajon minek köszönhető az eltérés. – Sok lehetőség van. A kereskedem éppúgy lehetséges, mint az, hogy nagyon is helyi termék, csak épp eddig még nem találkoztunk vele. Sok benne a lehetőség. De ahhoz, hogy erre rájöhessünk, még meg kell vizsgálni. Egyelőre még azt sem tudni, hogy pontosan mikori.
-Nekem? Nem az én tulajdonom. – vonok vállat. Meg aztán ha az is lenne, nem valószínű, hogy így eladnám. Idővel talán, miután már alaposan megvizsgáltam és úgy gondolom, hogy több titkot nem árulhat el nekem. De még akkor sem biztos. De ezek a holmik általában nem ahhoz tartoznak, aki megtalálja, hanem a társasághoz, akinek dolgozik az illető. Kivéve persze, ha civil. Abban az esetben értelemszerűen megvásároljuk tőlük.
-Ó, hát így már érthető. Így tényleg… mondhatjuk. – mosolyodom el, mert végre értelmet nyert az oda nem illő kifejezés. Ennek is megvan a maga varázsa, bár nekem sosem volt való. Szeretek utazni, de azért jó érzéssel tölt el, hogy van egy otthonom, ahova mindig visszatérhetek és megpihenhetek. Bár az utóbbira meglehetősen ritkán szánok időt.
-Néprajzot az egyetemen. – Én a magam részéről nem sok figyelmet fordítok a hanyag diákokra. Nyilván van belőlük bőven, de nem az én életem. Amikor bejönnek a vizsgára, mindig az alapján pontozok, hogy mit tudnak, még ha úgy is gondolom, hogy többet is tudhatnának, ha megjelennének az előadásokon. -Hát… szerintem én egy kicsit másképp választok úticélt. De a Kongó vidékét és Tanzániát nagyon szeretem. – Persze, nem csak dolgozni járok oda. Tényleg szeretem azt a környéket. Azon ritka helyek közé tartoznak, ahol szeretek céltalanul csatangolni. Van egy sajátos varázsa. Meg aztán a klíma is más arrafelé.
 

Halkan elnevetem magam a megjegyzésére.
- Pedig azt gondolná, hogy akinek ennyi pénze van mindenféle dologra, annak van egy kis sütnivalója... - de az esetek többségében kiderül, hogy nem is önerőből szerezte a pénzt, vagy ha önerő is volt, akkor sem tiszta. Persze én az utóbbi felét ismerem jobban ezeknek a dolgoknak, sokkal több időt töltöttem rossz emberek közt, mint jók között. Nem mondom, hogy tudnám utánozni mindazt, amit láttam, és meggazdagodni belőle, de azt se azért, mert olyan buta lennék, csak ... nincs szükségem a problémákra. Lehet, hogy tanulatlan vagyok, de nem buta.
Aztán rákérdezek, hogy nem bevételt jelent-e eladni egy ilyen ereklyét. A kérdésre és válaszra megrázom kicsit a fejem.
- Cégre, alapítványra vagy ilyesmire gondoltam. Úgy sejtem, nem csak magától megy ki valaki az afrikai pusztaságba és kezd el ásni, jó kedvéből. - mosolygom meg kicsit a gondolatot. Biztos vannak ilyen fanatikusok is, de azért ide is kellhet némi szervezettség, egy profitbő háttér, aki fizeti az ásatásokat, a munkásokat, a helyet, mindent. A kiadásokat meg nyilván fedezni kell valamiből, szóval azért is gondoltam, hogy ezeket a kiásott köcsögöket aztán eladják. Vagy népművészeti cserépedényeket vagy mit.
Ezután kifejtem, miért is érzem csak "mondhatjuk otthonomnak" a helyet. Szerencsére nem kell túl magyaráznom, röviden összefoglalva is érthető számára. Sokan értetlenkednek, hogy nem találok munkát ilyen fiatalon, de az igazság az, hogy senki nem akar egy gyilkost alkalmazni, akkor se, ha később kiderült róla, hogy "önvédelem volt". Senki se nézi át a teljes képet, a lényeg az, hogy büntetett előéletű vagyok és kész. Így hát alkalmi, szar melókat végzek. Néha szó szerint. Bár sokat merengek is azon, hogy akkor maradjak a "sötét oldalon", és folytassam hasonlóképp az életem... még ha a bátyám pont az ellenkezőjére is sarkall.
Amikor rákérdezek, mit tanít, csak bólogatok a válaszára.
- Néprajz... illik ezekhez a kutatásokhoz. - mondom ezt úgy, hogy fingom sincs, mi az istent tanulnak egy ilyen órán.
- Gondolom összeköti a kettőt... - feltételezem, rá nézve, aztán kiürítem a poharamat. Jól esett ez a vodka-narancs. Rég ittam már ilyesmit. Aztán az utazásáról érdeklődve egész egzotikus helyeket említ. Elmerengek, és próbálom magam elé képzelni a Kongó dús erdelyeit, és Tanzániát.
- Sokszor járt arra? Milyen ott lenni? - kérdezem, kicsit a pultra könyökölve, és enyhén felé fordulva. Vajon milyen az állatvilág arra? Valami ritkaság van ott? Veszélyes, vagy nyugodt helyek? Napfény és pancsolás, vagy inkább esős és bújós hely?

Megcsóválom a fejem, mert hát a logikája hibátlan, csak épp ma már nem ilyen egyszerűek ezek a dolgok. Az ilyen ész nélkül vásárló úri ficsúrok nem azok, akik felépítettek maguknak egy birodalmat, hanem a gyerekeik, akik az egész életüket luxusban töltötték és úgy gondolják, hogy nekik minden alanyi jogon jár.
-Akkor nem, ha az apu pénztárcájából jött. – mosolyodom el, gondolom, a többire már magától is rájön. Gondolom, a fiatalembernek fel kell vágnia valamivel a következő partin a vendégek előtt és erre egy ritka lelet remek lehetőség még akkor is, ha fogalma sincs, mi az.
-Nem, valóban nem. De a bevétel csak egy dolog. Az ilyen vállalkozások nem kizárólag a pénzért jönnek létre. Ha így lenne, mindent azonnal eladnánk, ahogy kiástuk. – magyarázom, elvégre valóban gyakori, hogy a leleteket végül elárverezik. Ezt viszont hosszas kutakodás, rengeteg vizsgálat és tudományos értekezés előzi meg, amellyel fényt deríthetünk ezeknek a kincseknek a titkára.
Most viszont az érdekel, hogyan lehet valakinek egy hely „mondjuk” az otthona. Ami azt illeti, annyira nem is jártam távol az igazságtól, mert bloggernek nem blogger, de tényleg a világot járja. Munka vagy sem, világot látni mindig érdemes, noha én nem mondhatnám el ugyanezt magamról. Én legfeljebb Afrika-járó vagyok, hiszen ide szólít mindig a kötelesség vagy az asztalomhoz.
-Hát, ez a szakterületem. – Sőt, tulajdonképpen az egész életemet ennek szenteltem. Azt már sokan megkérdezték, hogy nem unom-e, de képtelenség. Minden újabb feltárás egy új történet, egy új titok. Nehéz lenne ráunni.
-Igen. De oda még a szabadidőmben is szívesen megyek. – bólintok, nem mintha bővelkednék szabadidővel. Az viszont tény, hogy egy-egy ásatás után még útba szoktam ejteni, mielőtt hazatérnék. -Nagyon meleg. – nevetek fel aztán, mert a legtöbb turista erre panaszkodik. Azt persze tudják, hogy Afrikában meleg van, de még így is másra számítanak, mint ami végül fogadja őket. -Egyébként lenyűgöző vidék. -Kinshasa ugyanolyan főváros, mint bármelyik itt, Amerikában. A kis falvak viszont sokkal érdekesebbek. Tanzániában pedig gyönyörű a tengerpart.
 

Bólogatok párat, miközben elmerengek a válaszán.
- Tehát ez az illető is egy elkényeztetett ficsúr? De minek mérgelődik rajta? Úgy se tudja egyoldalúan megvenni azt a valamit... köcsögöt, vagy bármit. - mutatok rá értetlenségem másik okára. Felesleges olyan dolgokon felhúznia magát, ami úgy sem történik meg, mert ha nem adják el, akkor ajánlhat bármennyit... persze, ha az ő cége, vagy alapítványa vagy tudja franc hajlandó eladni a tárgyat előzetes kutatás nélkül, úgy hogy így kevesebbet ér az a valami, akkor meg ... na, hát a hülyékkel sem lehet mindig kezdeni bármit.
Aztán egyetért azzal, hogy valahonnan kell a bevétel, de nem minden történik így meg olyan módokon. Ehhez igazából sokkal többet én se fogok tudni hozzáfűzni.
- Ha nem a pénzért jött létre, és mások is így gondolják a munkahelyén, akkor meg nem célja eladni a cégnek se a kancsót. - próbálom logikusan végig vezetni a gondolatot az új információval az előző szálon. Aztán kiderül az is, hogy néprajzot tanít egyetemen, meg hogy az egészet összeköti, és te jó ég... a munkamániának is vannak fokozatai de ez eddig a legteteje.
- Nem fárasztó kicsit? Úgy értem.... gondolom, ha nem tanít, kutat. Nem emészti fel a folytonos munka? Nincs hobbija, vagy... bármi, ami nem a letűnt korok kincseihez kapcsolódik? - én biztos felkötném magam, ha naphosszat ugyan azt kellene csinálnom, ugyan azzal foglalkozni. Szeretem a változatosságot, az ismeretlent, a meglepetéseket. Rá is kérdezek, merre szokott járkálni az utazásai alatt, volt-e ahova szívesen visszajár, és egész egzotikus helyeket említ. Mind meleg, nedves hely.
- Hány óra innen oda? Mármint Tanzánia. - a város egész érdekesnek hangzik
- Van is annyira modern? Tanzániát tökre máshogy képzeltem el eddig, nem is tudom miért... - nem mintha Amerikán kívül mindenki ősember lenne, de az Egyesült Amerikai Államok gyakran úgy neveli a generációit, hogy mi vagyunk a világ közepe, ez itt a szabadság országa, és hogy mennyire faszák vagyunk, és mindenki más mekkora atomlúzer...