Ha már új húrt végre sikerült szereznem, akkor egy új kotta is dukál. Na, jó. Az új kotta igazából nem az én ötletem volt. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy első nekifutásra menni fog a dolog egyedül, de ha már Madden úgy győzködött, akkor azért nekiveselkedem. Egyébként is azt ígérte, hogy átvesszük közösen is az órán. Csak épp kíváncsi, hogy mire jutok vele egyedül.
Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Egyébként is hozzá vagyok szokva, hogy időnként olyan parancsokat is kövessek, amivel nem feltétlenül értek egyet. De hát ilyen ez a popkulturális rendőrszakma. Legfeljebb majd Blue-nak egy kicsit kiégnek a dobhártyái.
Tanácstalanul nézek körbe, ahogy belépek a kávézóba. Ugyanis nem a tanárom hozza nekem a kottát, nekem viszont fogalmam sincs, kit keresek. Ez így jó kezdés... Remélem, hogy legalább a futárkodással megbízott egyén tudni fogja, mert különben meg leszünk lőve.
Először azt vizslatom, hátha valakinél kottát látok. De néhány újságon, meg egy fura, eléggé viharvert regényen kívül nem látok mást a vendégek kezében.
Vajon miről lehet felismerni egy hegedű tanár rokonát? Minden esetre, amíg várok, kérek magamnak egy espressót, legyen már valami más haszna is annak, hogy bejöttem ide. Nem vagyok éppenséggel egy kávézóba járó csaj, de azért a finom kávét én is szeretem.
Bontok hozzá egy csomag cukrot is, aztán letelepszem egy asztalhoz, ahonnan mindenkit jó alaposan megnézhetek magamnak. Nyilván nem bámulok mindenkinek az arcába, mert az borzasztó kellemetlen, meg aztán nem is kelt túl jó érzést az emberekben. Ez érthető. Nekem meg épp elég a sok egyenruha-fóbiással meg nagyokossal vitatkozni nap mint nap arról, hogy a rend védelme nem pont úgy működik, mint a filmekben. Ott megy, mint a karikacsapás. A valóság viszont nem állhatna ettől távolabb.  

Nem elég, hogy az október szelleme úgy döntött, két kézzel ragadja meg a szőnyeget, amin eddig olyan biztosan álltam, és rántja ki alólam, nem. Tulajdon apám, az örökké a fellegekben járó igazi művészlélek, Francis Madden, aki a lakása különleges darabokkal való berendezéséhez, külön világgá változtatásához remekül ért, de a férfiasabb fúrás-faragásokhoz egyáltalán nem, úgy döntött, polcot készít és menet közben elintézi, hogy be kelljen mennie a sürgősségire.
Így hullott újabb feladat a nyakamba, kellett felmennem a lakására, amit eddig imádtam, de most már Avery újralátásának az emlékét szívta magába, kikeresnem a kottát, ami csak úgy hevert a többi között, mindenféle megkülönböztető jelzés és név nélkül, így kissé késve, gondosan egy apa által egyáltalán nem használt mappába csúsztatva indultam meg a megbeszélt kávézóba.
A megbeszélt időpont után pár perccel lépek be a kis helyre, ahová sokszor ültünk be az évek alatt már apával; egészen kicsi, alig pár asztal, az egész kávézó azokra a helyekre emlékeztet, ahol évtizedekkel ezelőtt csak költők ücsörögtek, cigarettáztak és szalvétára írták a verstöredékeiket.
- Nixie! – int ki a pult mögül Jorge.
Megtorpanok, mosolyogva intek vissza, majd feltérképezem a terepet és keresem Yadát, akiről apa egy rövid, de annál tekergőbb leírást adott telefonon keresztül, miközben az ujját próbálták menteni. A sarokban az öreg bácsi, aki mindig valami korabeli könyvet olvas, a másiknál a slam poetrys pár… aha!
Egyenes vonalban indulok meg felé, egy kitolt széket megkerülök és mikor felveszi a szemkontaktust velem, mosolyogva tartom meg.
- Yada, igaz? – teszem a mappát az asztalra, táskámat, majd szőrmés kabátomat, ami már a télre készül, a szék háttámlájára akasztom pihenni, aztán helyet foglalok vele szemben. – Nixie Madden – nyújtom a kezem az asztal felett, hogy határozottan megrázzam az övét; én most a zeneiskolát, meg a tulajdonosát, az igazi főmuftit képviselem. – Ne haragudj, apa mindképpen személyesen akart jönni, csak elintézte magát – forgatom meg mosolyogva a szemem. Felnőttek vagyunk, nem egy gyerek, akinek a szülei előtt teljesen formálisnak kell maradni, elegánsnak, tökéletesnek… olyannak, aminek a legtöbb szülő szeretné a gyereke tanárait. – Mindig mondom neki, hogy ne nyúljon szerszámokhoz, de végül is nem jutott oda hozzájuk, már a szike is bőven elég volt – csacsogok, mert könnyen jön.
Azt hiszem, ezt is apától örököltem.

A programom pocsék, de legalább a kávém finom. Na, nem azért, mert ennyire antiszociális vagyok, csak egyszerűen fogalmam sincs, kivel kellene találkoznom és úgy érzem magam, mint egy idióta, aki idegen embereket bámul. De hát ezen kívül legfeljebb reménykedhetek, hogy ő majd felismer, mert én nem lettem felhomályosítva, hogy kit várok.
Azért a belépő tyúkra felkapom a fejem. Hát... remélem, hogy őt várom! Amíg ő a pultnál ténfereg, végigjáratom rajta a tekintetemet. Azt a tekintetet, ami alaposan megnő, amikor végül tényleg hozzám sétál oda.
-Teljes életnagyságban. - vigyorodom el, aztán kinyújtom én is a kezemet, hogy elfogadjam az övét. Annyi már biztos, hogy jobbak a génjei, mint az apjának. De ezt azért nem kötöm az orrára, nem a lelkébe akarok beletaposni. -Semmi baj. Velem naponta megesik. - legyintek, mert hát tényleg. Szakmai ártalom.
-Gondolj akkor bele, hogy a régi társam a kocsiajtóval törte össze magát. Még el se indultunk az akcióra, az ő karja meg darabokban. - röhögök fel. Hát, még jó, hogy nem melóztunk együtt sokáig. Egyébként jó srác, meg minden, csak épp kétbalkezes, ami hosszú távon rohadtul fárasztó. Többet ültem vele a sürgősségin, mint a saját kanapémon.
-Szóval te sokat jársz ide. - intek a fejemmel a pult felé, elvégre nem lehetett nem észrevenni, hogy a pasas még a nevét is tudja. Tehát ez nem is igazán kérdés, inkább csak egy ténymegállapítás, amihez még Sheldonnak se igazán kell lenni. Talán jobban is járt a világ, hogy rendőr vagyok, nem pedig fizikus. Rendesen összekutyulnám az egész kozmoszt.
Én a magam részéről elég ritkán ücsörgök bármiféle kávézóban. Persze kávét azt dögivel iszom, de általában csak felkapom a fenébe, aztán megyek is a dolgomra.  

Kiszúrom a nőt és ő is engem; megkönnyebbülök, amiért eljött és nem teljesen feleslegesen túrtam fel a lakást és mondtam le a kevés szabadidőmről, amit az ágyamban fekve töltök, még mindig az Oliverrel való találkozásomból lábadozva.
Rengeteg fájdalomcsillapítóra van szükségem, fáj kívül és fáj legeslegbelül is, mellkas tájékon, valahányszor Avery és az eljegyzése eszembe jut.
Mégis elmosolyodok, a legjobb arcomat mutatom az idegen számára és kezet nyújtok egy határozott, mégis baráti kézfogásra miután helyet foglaltam vele szemben a kis asztalnál.
- Örvendek - rázok még egyet a kezén, mielőtt elereszteném és magyarázkodni kezdenék a testcserés támadásra, bár nem úgy tűnik, mint akit mélyen felháborítana, hogy egy másik Maddent kapott mára; van valami könnyed a kisugárzásában, valami nyugodt, amitől én is szívesebben kezdem jártatni a számat.
- Vele csak akkor, ha bármit megpróbál megszerelni - forgatom meg cinkos mosollyal a szemem, hiszen nem szép dolog a saját apád antiférfias vonásait kibeszélni... de nem is annyira csúnya.
- A kocsiajtóval? - kérdezek vissza vigyorogva, miután vele együtt nevetek a gondolattól. - Mit dolgozol? - érdeklődök tovább, kíváncsi vagyok, miféle munkát végezhetett az a kétballábas társa, aki egy kocsiajtóval elintézte magát.
- Igen, apának ez a kedvenc helye, azért hívott téged is ide... ahányszor valami kis indokot talál, hogy bejöjjön, jön - avatom újabb apró kis infókba tanárának, a suli igazgatójának, tulajának és fő kávémániásának az életéről. - Évek óta ide járunk mi is kibeszélni a tanítványait - kacsintok rá vigyorogva, apró jel, hogy kamuzok. - Hangulatos hely, szóval nem panaszkodok...
- Gondoltam nem futok felesleges kört - érkezik meg Jorge az asztalunkhoz és lerakja elém a szokásos rendelésem; ír kávé. Az utolsó gimis évemben szoktam rá, hála egy gyönyörű zöld szemű férfinak, aki azóta kitépte a szívem és azóta sem bírtam elengedni.
- Köszönöm - pislogok fel mosolyogva, megvárom, hogy tisztelegjen egyet, aztán sarkon fordulva távozzon, újból kettesben hagyva minket. - Szóval, hegedű? Mióta játszol?

Hála a jó égnek, hogy csak én vagyok ilyen tanácstalan, de akit várok az nem. Szépen néznénk ki. Ő ülne az egyik asztalnál, én a másiknál, aztán várnánk itt a csodát egy helyben. Persze, rákerestem volna Facebookon, ha legalább tudom, hogy ki fog jönni, de még ennyi támpontot se kaptam az öregtől, úgyhogy kénytelen voltam itt ülni, mint valami ájtatos apáca.
Kezet fogok vele, és még hellyel se kell kínálnom, mert kiszolgálja magát. Hála a jó égnek! Nem szeretek kiszolgálni. Ezért nem vagyok pincér.
-El kellene rejtened a szerszámokat. - nevetek. Tuti inkább minden alkalommal újat vennék, minthogy ilyesmit vegyek a nyakamba. Persze, az ember a szeretteiért sok mindenre hajlandó. Régen én is elviseltem volna, amikor még volt kinek. De most már nem.
-Rendőr vagyok. Úgy odacsapta a saját karját, hogy eltört. De hogy ez a művészet hogy sikerült... - forgatom a szemeimet. Persze, ott voltam, láttam, de még így is nehéz felfogni, hogy ez megtörténhetett. Hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen?
-Ez aranyos. - mosolyodom el, bár nem csak erre értem. Látszik, hogy közel állnak egymáshoz. Kicsit irigykedem is, de nem sajnálom tőlük. Szerencsések.
-Hú, akkor belehúzok a gyakorlásba. - nevetek fel, de igazából nem nagyon nyugtat meg a gondolat, hogy kitárgyal a lányával. Leginkább azért, mert nem vagyok éppenséggel egy hegedű virtuóz. Meg hát az embernek elég korlátozott ideje van a gyakorlásra egy ilyen szakma mellett.
-Még csak pár hónapja. Eddig gitároztam, de gondoltam újítok egy kicsit. A másik opció a citera volt, de azt hiszem, az én durva kezeimmel nem járna jól az a hangszer. - heherészek, mert hát így is befürdök néha a hegedűm húrjaival. De abból legalább csak négy van, úgyhogy azokkal egy kicsit könnyebb.
-Gondolom akkor te is játszol hangszeren. - jegyzem meg. Meglepődnék, ha nem így lenne. Egy ilyen apa mellett vétek is lenne kihagyni a lehetőséget.