Ha az embernek kapcsolatai vannak, mindene megvan; minél magasabbra nyúlnak ezek a kapcsolatok, annál nagyobbat álmodhatsz és mire kettőt pislogtam, már a társulat tagja voltam. Nem főszerep, még csak nem is mellék, csak egy kis tánc, egy kevéske ének, de nem számít. Fél lábbal már az ajtóban vagyok, a következő lépés már a létra teteje lesz, a terv már kész és ha kivárom, hogy megsül, melegen kínálhatom fel a színház fejének az ajánlatommal fűszerezve.
Ki lenne képes nemet mondani nekem?
Az apró győzelmek is győzelmek és meg kell őket ünnepelni, így visz a történet a SkyLineba a baráti körömmel együtt; minél feljebb ér a lift, a társadalom egyre lejjebb kerül, és mikor kilépünk a legfelső emeleten, már csak a krémje marad. Még a levegő is más, a pénz és hatalom szaga tölti meg, a türkiz neonfényekben és tükörrel kirakott falakon csillognak a drága ékszerek, szépre plasztikázott emberek, rájuk szabott öltönyökben. Mosolygok, a szívem hevesebben kezdi pumpálni a vérem, olyan álomvilágba érkeztem, amit otthonomnak érzek.
Koktélokkal pumpálunk alkoholt magunkba, majd a tánctér közepére érve hagyom a zenének, hogy átjárjon és mozgasson, ringassa a testem és dörgölje a barátaimhoz; nevetve legyezem el a közeledő férfiakat, mert a kisugárzásuktól elfog az undor. Összefolyik az idő, kimelegszek és újabb koktélért indulok; míg a rendelést várom, nézelődök és végre valakin megakad a pillantásom.
A híres-hírhedt Draco család egyike.
Kíváncsiság önti el az elmém és úgy vonz felé, hogy ellenállni sem tudok; megragadom az elém csúsztatott martinit és határozottan, egyenes vonalban indulok meg felé, arcát szuggerálom, és amint felém néz, elkapom a tekintetét. Elmosolyodok.
- Tetszik a felsőd – állok meg előtte és improvizálok, hiszen teljesen felkészületlenül érkeztem meg. Időm nem maradt gondolkodni, csak le akartam csapni az alkalomra, hogy megismerhessem. Ismerni akarom. Végigmérem teljes öltözetét, belekortyolok az italomba miközben pillantásom cipőjétől halad visszafele a zölden csillogó ragadozószempárba. – Ki jár el egyedül szórakozni? – szögezem neki a következő kérdést pofátlanul, hiszen bemutatkozni még nem akarok, de ráharaptam már és biztosan nem eresztem, míg a kíváncsiság tüze éget belülről.

Egy újabb parti, egy nagyonnagyonsokadik. Elgondolkodom néha, hogy vajon ez váltotta fel a bálokat? Amikor még hatalmas, krinolinos szoknyák, és keményített gallérok forgatagát. A táncrendet felváltotta a szemöldökvonogatás, és a poháremelgetés, és már nem feleségeket, férjeket keresnek ezeknek a modern „báloknak” a résztvevői. Nem mintha nagyon siratnám azokat az időket. Halálra untam a bálokat. A lányok odáig voltak, mikor eljött az első báljuk, én meg még csak nem is táncoltam. Semmi izgalmast nem találtam benne, hogy rám van tapadva egy sótlan, unalmas arcú kisasszonyka, akinek minden álma, hogy egy nap „Madam XY”-nak szólítsák. A legjobb dolog ezeken a bálokon a korlátlan mennyiségű alkohol volt.
Elégedetten nézek végig a bulizó tömegen, ez valahogy sokkal jobban tetszik. Ahogy a testek izzadtan, és nem kicsit erotikusan simulnak egymáshoz a zene meghatározhatatlan ütemére. Ez a parti a társadalom krémjét hivatott szórakoztatni, nem véletlenül kaptam két meghívót én magam sem. Erre tessék, se Pietro se Eden nem értek rá eljönni velem. Skandallum. Így jobbhíján csak a terasz korlátjának vetett háttal figyelem ezt az észvesztő kavalkádot, néha váltok néhány szót valakivel, aki oda jön hozzám. Tegnap éjjel jóllaktam, így most nincs kedvem vadászni sem. A kielégülés az már más kérdés…azt nem adják olyan könnyen. Annyi szép, éhes hím van itt, akinek más vágya sem lenne, mint jól meghajtani a törékeny vámpírfiúcskát, ezzel kivívva magának azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet, de köszönöm, nem kérek belőlük. Ma nem. Ma valami…lóg a levegőben.
Hamar észreveszem a szirén lányt, aki felém veszi az irányt, nem nehéz, szépsége túlragyogja a többi jelenlévőét. Szeretem a szép dolgokat. A szép ruhákat, szép cipőket, és a szép embereket. Van bennük valami. Nézem, ahogy légiesen lépked felém, végig mérem tökéletes testét. Gyönyörű lány, még az én szememen keresztül is. Ahogy összeakad a tekintetünk, elmosolyodik, mire nem tudok nem elereszteni én is egy teli szájas, agyaras vigyort. Mellém ér, még mindig mosolyog rám, és én vissza rá. Nem engedem el a pillantását, kíváncsi vagyok, miért döntött úgy, hogy letámad.
- Köszi, te is csini vagy – válaszolok bókjára széles mosollyal, ahogy újra végig mér. Annyira jópofák, amikor azt csinálják, vicces, hogy ennyire érdeklünk mindenkit. Pedig mi is tudunk ám pitik lenni, de kifelé mi vagyunk a tökéletes Draco család.
- Az, akit meghívtak, és nem volt, aki elkísérje. -mosolyodom el, még mindig a korlátnak támaszkodva. Nagyot kortyolok a poharamba töltött vérből, kellemesen meleg még, mintha csak egy ütőérből csurgatták volna ki. Nulla negatív, hisz mindenből csak a legjobbat iszom, és egyedül nem akarok berúgni. – Na és te? Mi szél fújt ide?

Végignézi, míg közeledek felé és úgy érzem, mintha a személyes reflektorfényébe kerítene; állom és a jó érzések rohamosan töltik meg a mellkasomat, elfog az a nagyon ritka, de annál értékesebb érzés, amikor valakivel instant összekapcsolódik a lelketek.
Mintha egy másik életben már ismerted volna a másikat, és ki tudja…
Mosolyogva emelem meg a visszaajándékozott bókra a poharamat, hogy miközben beiszom a látványt, a martiniből is kortyoljak. Édes íz tölti meg a számat és szép vonásokról közvetít információt a szemem tovább az agyamba, szédülök a gondolattól, hogy mennyire fiatalnak tűnik, mégis mennyire ősi. Mennyi szakadás, mennyi eltorlaszolt út lehet már az elméjében… annyira érdekes.
- Nem volt, aki elkísérjen, vagy nem volt senki elég jó, aki elkísérjen? – csapok le a válaszára és csavarok egyet rajta, faggatózok, mert kíváncsi vagyok rá és a furcsán nyugodt légkörre, ami a kaotikus szórakozóhelyet kizárva valamiféle burokként ölel magához minket. Mások úgy neveznék, szimpátia.
Poharát nézem, a benne sötétlő vért és vele együtt iszom a saját italomat, adagolom tovább az alkoholt, lassan, de biztosan haladva a részegség skáláján. Még egészen az alján járok.
- Ide – pillantok hátra a tánctérre és az ott hagyott barátaimra a vállam felett, majd visszanézek Florianra. – Vagy ide hozzád? – mellé lépek, szabad ujjaim a korlátra simítanak és belekapaszkodok, féloldalasan fordulok felé testemmel és elmosolyodok. Mosolygok, mert a mosoly meggyőző és most őszintén jön.
- Azt hiszem kíváncsiság… miért mentem volna oda bárki máshoz, ha rád vagyok innen a legkíváncsibb? – vállat vonok, könnyedén, hiszen veszítenivalóm nincs; a legrosszabb, ami történhet, hogy a mellkasomban égő tudásvágyat nem elégítem ki. – A barátaimmal bármikor bulizhatok, mondjuk igaz, hogy ma ünneplünk – apró morzsát szórok el, hogy kíváncsivá tegyem, és már haladok is tovább, mintha nem tartoznék magyarázattal. – de az is lehet, hogy megsajnáltalak téged a nagy magányban – billentem oldalra a fejem és évelődő vigyorra húzódnak ajkaim. – gondoltam felkérlek táncolni.

Ez a lány észbontóan gyönyörű. Jó, szirén, mire számítok, ők mind szépek, sőt gyönyörűségesek. És ez a lány még annál is sokkal, de sokkal szebb. Úgy nézem, mintha ő lenne a következő prédám, mintha rá akarnám vetni magam, amint mellém ér, pedig nem. Valami olyasmit érzek most, mint annak idején, lassan több, mint harminc éve Edennel éreztem. Azonnal egy hullámhosszra kerülünk a kis szirénnel, az ő közeledése mögött többet érzek, mint azt, hogy Draco vagyok. Nem tudok úgy megjelenni sehol, hogy legalább egy tucat szem ne szegeződne rám, a híres család átka. Mi vagyunk az Államok egyetlen vámpír klánja, és hála az öreg mániájának, kőgazdagok is vagyunk mindemellé. Egy olyan Fabergé-tojás az egész familia, amiből mindenki csak egy apró drágakövet akar, és mire mindenki kielégítené ezt az igényét, a tojásból nem maradna semmi.
Elnézem magamnak, ahogy ő is tanulmányoz engem. Vénségesnek érzem magam hirtelen mellette, 316 évem minden súlya a vállamra szakadt, hiszen én mégegyszer ennyi idő múlva is ugyan így fogok kinézni, miközben ő addigra már nem is lesz. Akár egy porcelánbaba a vitrinben.
- Aki jó lehetett volna, az nem ért rá. Nem mindenkinek adatik meg az arisztokrata lét édes semmittevése. – mondom egy sokat sejtető mosollyal, agyaraim villognak a halvány fényben.
Már nem érdekel a szórakozóhely, a fülledt tánctér, a vadászó hímek körülöttem. Nem érdekel semmi, csak a szirénlány az oldalamon, ahogy úgy beszélget velem, mintha születésünktől kezdve ismernénk egymást. Nincs elájulva tőlem, és ez tetszik. Nem azért jött ide, mint először gondoltam, nem azért, hogy bezsebeljen, egy „híres barátot”. Én érdeklem, minden vénségemmel együtt.
Együtt kortyolunk az italunkból, és ahogy az alkohol lassan felpezsdíti, a vére szinte énekelni kezd. Gyönyörű zenével zubog végig az ereiben, számomra legalábbis semmihez sem fogható ez a hang. Az élet hangja, ami mindenkiben ott zenél, engem leszámítva.
- Ha hozzám fújt, akkor igazi mázlista vagyok! -mosolygok rá, végig mérve az alakját. Tökéletes, egyszerűen csak tökéletes. – Rég volt ilyen csinos társaságom.
- Azért jó hallani, hogy rám vagy kíváncsi, és nem a fogaimra -kacsintok rá, miközben én is felé fordulok. Nem adja ki könnyen magát, ez tetszik. Szeretem az ilyen kis játszmákat.
- Ünnepelni…na és, mit kell megünnepelni, ha szabad tudnom? -felkuncogok, ahogy arra gondolok, hogy megsajnált. – Megsajnáltál, ez igazán kegyes tőled. – kuncogom, és lehajtom a kezemben szorongatott pohár tartalmának maradékát. – Nos, ha beleférek a táncrendjébe, kisasszony…-hajolok meg teátrálisan, ahogy a régi bálokon volt szokás.

- Szomorú – küldök én is újabb mosolyt felé, vibráló ragadozószeméről kivillanó szemfogára siklik a pillantásom, majd vissza fel, pásztázom a gyönyörű arcot, ismerkedek vele és a tömény kíváncsiságot, amit mindig is éreztem a vámpírok iránt, felváltja valami egészen más izgalom. Mint amikor az óvodában valaki megosztja veled a babáit és tudod, hogy ti mostantól barátok vagytok.
- Úgy tűnik, akkor ez a szerencsenapod – kacsintok rá vigyorogva és szabad kezemmel saját csípőmre simítok, miközben ő felmér, végigmér és én élvezem a figyelmét, szeretnék elveszni benne az éjszaka hátralévő részében.
Ez a mai a miénk.
- Akkor gyönyörködj csak nyugodtan, nem vagyok szégyenlős – pozitív érzések kúsznak végig a gerincemen és úgy érzem, talán mégsem dőlt össze a világ teljesen; új útra fordultam az életemben és igaz, hogy a szívemet kitépték a helyéről, majd a sárban hagyták maguk mögött, még nem haltam meg teljesen. Szerelem nélkül is létezik csillogás és az én utam egyre több gyémánt ragyogja be az éjszakában.
- Minek nézel, kérlek… - horkanok fel játszott felháborodással. – Nem vagyok fogorvos – mosolygok rá, könnyen veszem az egyébként nyomasztó témát; nem lennék a helyében, pedig ha sikerre vágyok, egyenesen oda tartok én is. Talán pár év és én sem fogom tudni, ki miért közelít hozzám.
- Hát nem is tudom, hogy elmondjam-e – kéretem magam hátradöntött fejjel és a fogpiszkálóra tűzött olívabogyóval keverem meg a martinit, majd kiemelem az italból és számba veszem, míg megrágom, tovább váratom. – Mától én is színésznő vagyok a Warnerban, hamarosan pedig már főszerepem is lesz – rejtélyes mosollyal fejezem be, mintha titkot osztanék meg vele. Valóban titok, még az igazgató sem tudja.
- Én már csak ilyen kegyes vagyok – nevetek vele együtt, aztán utánzom és eltüntetem a maradék martinit, enyhe csillogást hagy maga mögött ajkam a poháron, amit az övé mellé teszek.
- Örömmel – fogadom el a felém nyújtott kezet, tenyerem kíváncsiságtól égve simul az ő hófehér ujjai közé. Először érintem meg. Bőre jóval keményebb, mint amire számítottam, mégis mosolyogva kapaszkodok belé és hagyom, hogy lehűtse alkoholtól forró testemet, hűvös borzongás fut felfele a karomon egyenesen a szívemig. Különleges, és ezzel én is azzá válok, együtt pedig úgy vonzzuk a tekinteteket, mint legyeket a lámpa fénye.
Hagyom, hogy beljebb vezessen, mielőtt felé fordulva engedném át magam a dübörgő zenének, hogy ritmusára mozduljon a csípőm és vigye testem minden porcikáját magával; a basszust szívem veri vissza és érzem bennem dübörögni a zenét. Ideiglenesen engedem csak el őt, kissé távolabb, majd közelebb táncolok hozzá, karjaimat átdobom vállán és hagyom testünket szinte összeütközni, hiszen most együtt táncolunk és a táncpartnerek aurájába kötelező belemászni.
Pördülök, hátam mellkasának nyomom, kezét hasamra húzva tartom meg magam ellene és fejemet hátradöntve mosolygok rá, mielőtt egyik kezébe kapaszkodva fordulnék vissza fele szembe, hogy tovább táncoljunk, pulzusomat egyre magasabbra emelem és bőröm lángol a fülledt nyári éjszakába.
- Még egy kör? – hajolok vissza hozzá, füléhez, drága illata orromba szökik míg kapaszkodok belé, hogy felérjem.

-Ohh dehogy az. -mosolygok tovább szélesen, élvezem a társaságát, pedig még a nevét sem tudom. – Hisz ha nem egyedül lettem volna, te nem jössz ide hozzám, igaz?
A szép lények társasága mindig felvillanyozó, és ez a szirén különleges drágakő, még közöttük is. Lelkünk egymásra hangolódik, ha dobogna a szívem, talán felvenné az ő szívének ritmusát, de így csak légzésem gyorsul fel az övéhez. Bár, a légzés is…rossz megszokás csupán.
- Minden nap az, de ez a mai különösen. -kontrázom rá, és végigmérem, ahogy egész lassan megsimítja saját derekát. Olyasmi mozdul meg bensőmben, amit nő iránt még sosem éreztem: felkorbácsolta vérszomjamat.
- Ohh igen azt látom szépségem. -tekintetem csillogva cikázik rajta, úgy iszom be emlékezetembe a vonásait. Hisz egy pillanat csupán, és idősebb lesz, miközben én nem változom. De nem, nem akarok most halálra gondolni. Ez az este az életé.
- Még jó, mert azokat utálom. -vigyorgok, de tudja ő is jól, hogy mire gondolok. Olyan sok megnyomorított életről hallottam már, akiket az őrületbe kergetett a vámpírok harapása. Mérgünk, ha vadászunk, nem változtatja vámpírrá az áldozatot, de olyan élményben részesíti, amiben sem férfi, sem nő nem képes. Onnantól, sokan vágynak rá, a harapás útján keresik a kielégülést, függővé válnak, végül a sok csapolásba bele halnak. Nem túl szép halál, szerintem.
Halkan kuncogva figyelem, ahogy kelleti magát. Kilométeres hatásszüneteket hagy, de végül kiböki, mi az ünneplés tárgya.
- Szóval főszerep…és a főnököd tudja már, hogy valóban téged szán-e a szerepre, vagy még folyik a válogatás? -kérdezem mosolyogva, valamiért a ’30-as évek naivái jutnak eszembe róla. Talán mert olyan szép. Olyan tökéletes.
Elfogadja kezemet, és én egy szó nélkül vezetem a tánctérre. Simul hozzám, kelleti magát, és nem tudok nem hozzá érni. Minden szem ránk szegeződik, hiszen fülledtnek tűnhet a táncunk, de ez valójában még csak nem is tánc. A macska játszik így a zsákmányával, ahogy én játszadozom most ővele. Simogatom, hagyom, hogy a hasára vezesse kezeimet, bőrömet szinte perzseli a forrósága, kacaja betölti a fülemet, édes illata az orromat, vérének csilingelő áramlata a fülemet. Minden érzékszervem csak rá koncentrál. Újra megfordul, a zene véget és, és én lihegve, morogva fúrom fejemet a nyakába. Orrom alatt érzem az ütőér lüktetését, a vére sebesen száguld az ereiben. Hozzá dögölőzöm, miközben mellkasomra szorítom.
- Mhhmm….szívesen. -morgom, hangomba keveredik valami állatias morgás is. – Isteni az illatod, ugye tudod?

- Csak nem egy igazi optimistával van dolgom, meg a félig teli poharával? – vigyorgok rá, valamiért úgy érzem, hogy egyáltalán nem így van és a mi találkozónkhoz való állása csak puszta kivétel; márpedig valamiért nagyon rákapcsolódtam a vámpírhercegfi hullámhosszára, úgy megtalálta a beépített kis rádióm, hogy egy kicsit sem recseg. Kristálytiszta a vétel.
Ahhoz, hogy a színpadon illegesd magad és akard, hogy több száz tekintet tapadjon rád, zabáljanak fel tetőtől talpig, kell némi nárcizmus az egyenletbe, Florian pedig ezt a pontomat simogatja édesgető szavaival és ha elég hosszan dörzsöli, talán még három kívánsága is lehet felém.
Mert miért ne?
Nevetve illegetem előtte magam, a fények megcsillannak ruhámon és ragyogásba ölelnek, ahogyan itt állok előtte, csakis neki mutogatva magamat, mert akarom, hogy nézzen és leragadjon mellettem az éjszakára. Vonz a társasága, a kisugárzása, ami a babaarc ellenére egy ősi ragadozóé, aki mégis itt áll és velem beszélget. Pozitív rezgések, egy mágnes két pólusa.
- Ki szereti – mosolygok, de mindeközben kíváncsi pillantást vetek ajkaira, mikor megszólal és kivillantja hegyes agyarait. Ha nem szólal meg, ha nem vonja rá a figyelmemet, talán meg sem fordul a fejemben a gondolat, ami most szép lassan fortyogni kezd és a tánctéren forrja ki igazán magát.
Mert kíváncsi vagyok.
- Még azt sem tudja, hogy új főszereplőt keres – kacsintok rá és mutatóujjam ajkaim elé emelem, mert ez a mi kettőnk kis titka. Nem tudnám megmondani, miért mesélek neki ennyire lelkesen a titkos tervemről, de valamiért úgy érzem, megtartja magának… de meg lehet bízni benne? Miért érzem úgy, hogy hátradőlhetnék és elkapna?
Imádok táncolni és Florian velem mozdul, a friss ismertségünk ellenére hamar rátalálunk a tempóra és minden pillanatát élvezem. Hátat fordítva neki rátalálok tőlünk nem messze táncoló barátaimra; minket néznek és mikor egyikükkel összeakad a pillantásom, egymásra vigyorogva kommunikáljuk le a mai este menetét, aminek én már nem leszek a részese.
Új öribarira találtam, ma estére legalábbis mindenképpen, hiszen hiába simul egymásénak a testünk, hiába markol, simít már-már vágyakozóan, minden mozzanatából érzem, hogy ez nem az a fajta este lesz. Nem úgy akar.
Arca nyakamnak nyomódik és egy pillanatra elakad a lélegzetem, szorosabban kapaszkodok nyakába, vállába és ő még közelebb von; nagy nyeléssel kapok újból levegőért és a szívem még nagyobb lendülettel kezdi szétoszlatni, forgatni a véremet körbe-körbe, hideg izgalommal borzongok bele a nyár éjszakába.
Ha nem olvasom rosszul, akkor…
- Igyekszek… - suttogok a füléhez közel, nem erőlködök azon, hogy átkiabáljam a következő számot, hiszen hallja. Tudom, hogy hallja. Finoman húzódok el tőle, rám fonódó karján simítok végig és mielőtt teljesen véget érne az érintés, egyik kezemet az ő hideg tenyerébe csúsztatom, ujjainkat összekulcsolom. Fogalmam nincs, mi üt belém, az Avery lelépése óta halmozódó felelőtlen tetteim csúcspontjához érkezek, mert éppen arra vágyódok, hogy ezüsttálcán kínáljam fel magam, a nyakam, a vérem egy idegennek, aki bár hivatalosan nem ölhetne meg, de hol nincsenek kiskapuk?
Mégis úgy érzem, semmi bajom nem eshet vele; hogy ezt a naivitásom, a kíváncsiságom, vagy valami láthatatlan erő suttogja a fülembe, fogalmam sincsen.
- Itt sokan vannak… nem megyünk el valahová kissé személyesebbre? – továbbra sem léptem távolabb, magassarkúm orra éppen csak nem érinti az ő cipőjét, illata az orromban, arcom szinte az övéhez ér; még pár centi kellene hozzá, hogy egyenest nézhessek az éhesen csillogó szempárba, de így is elég közeli ahhoz, hogy megremegtesse a bensőmet.
Követem előre, kapaszkodok és ügyesen siklok át a tömegen, el a pult mellett, végig a ruhatárhoz vezető, neonpink fényben úszó folyosón, amik a hely VIP szobáihoz vezetnek. A szívem a torkomban dobog, mégis olyan színtiszta izgalom tölti be a lelkem, ami elnyomja a félelmet és akarom, minden porcikám kíváncsian bizsereg érte, a mellkasomban tátongó luk reménytelien sajdul fel. Talán megtaláltam a tömőanyagot, amit Ő kitépett belőlem.

-Valami olyasmi…csak hát nem mindegy, melyik irányból nézzük azt a poharat. -mondom még mindig őszinte mosollyal, pedig az optimizmus áll a lehető legtávolabb tőlem, de ez a szirénlány megfogott valamit bennem, és nem ereszti el. Túllát a lehengerlő mosolyon, a babapofin, az édes, kócos hajon. Engem lát, olyannak, amilyen vagyok, egymásra hangolódunk, mintha évszázadok óta barátok lennénk, és csak a régi beszélgetés fonalát vennénk fel. Ki tudja…talán így is van.
Vérszomjam súgja, hogy bókolnom kell neki, hogy minél jobban rám érezzen, hogy tudja, hogy nem menekülhet karmaim közül. Nagyapám mindig azt mondja, a boldog vér az édes vér. Nem a félelem teszi jóízűvé, hanem a mámor. Nem szabad, hogy fájjon nekik, vagy féljenek, mert a félelem megkeseríti az életető nedűt. Udvarolni kell, a férfiaknak minden szavaddal azt sugallni, hogy náluk férfiasabb, bátrabb még nem járt a földön, a nőknek szépséget kell hazudni, szerelmet, és minden földi csodát. Az embereket a hiúsággal a legkönnyebb megfogni.
De ő…neki nem hazudok. Ő tényleg csodaszép, még az én szememnek is. Ebben a fényben éteri lénynek látszik, egy kósza másodpercre mást is megmozdít bennem, mint a vérvágy. Ha nem a férfiakhoz vonzódnék, ilyen nőt akarnék magam mellé. Gyönyörű, kihívó, okos és ravasz, épp az esetem lenne.
- Na látod, ebben van valami! -nevetem el magam, bár nem akartam az agyaraimra vonni a figyelmét, mégis sikerült. Mert éhes vagyok. Rá éhezem, attól a perctől, hogy megéreztem vére illatát, akarom.
- Ohhho, cseleeees, ezt szeretem egy nőben! -kuncogok, így kell ezt csinálni. Ha a világ nem akar megadni neked mindent, rá kell rúgni az ajtót, és el kell venni, amit akarsz. Tehát, mindent. Szerettem, ha valaki ambíciózus, mindig is, anélkül nem lehet előbbre jutni, és kimondottan imponált, hogy ebben az évszázadban már a nők is lehetnek oppotunisták. Egy ilyen szépséget kár lett volna elvesztegetni egy úri kastély falai között, vagy egy bordélyházban.
Úgy táncol vele, hogy szinte már a számban érzem a vérét. Simul, bújik, hagyja, hogy simogassam, könyörög a közelségemért, az érintésemért. És egy pillanatra azt kívánom, bár többet adhatnék neki. Félig nem nekem szól ez a heves közeledés, hanem a közönségnek, mintha arra számítana, hogy a bulizó tömegből majd feltűnik egy arc, akit régen látott, és aki miatt az én társaságom már nem is lesz neki olyan érdekes.
- Nem kell…csodálatos, igyekezet nélkül is. -mormolom neki, és már mélyeszteném finom bőrébe a fogaimat, de elhúzódik tőlem. Halk nyikkanással kapok utána, felmar az éhség, most azonnal táplálkoznom kell, egy perccel sem tudok tovább várni. A vére énekel nekem, bele bolondulok, ha nem kapom meg.
- Igen…sokan….menjünk! -lihegem, már képtelen vagyok az egybefüggő beszédre is, hangom már egy szörnyeteg morgása. Mert végtére is, ezek vagyunk: emberbőrbe bújt szörnyetegek. Ujjait az enyémek közé fúrva húz magával, és azon kezdek gondolkodni, vajon mi lehet a szépséges idegen története. Vajon milyen nehézségek és fájdalmak húzódnak meg a csinos pofi mögött? Tudni akarok róla mindent, de előbb…előbb újra képes kell legyek a gondolkodásra.
Hagyom, hogy vezessen, végig a tömegen, el a folyosón, de a szoba ajtaja előtt a kezembe veszem az irányítást. Meglököm az egyik ajtót, ha nincs zárva, ki kell nyíljon. Nem járok sikerrel, de a második engedelmesen nyekken a lábam alatt. A lány hátára téve a kezemet óvatosan betessékelem, felkapcsolom a villanyt. Ízlésesen berendezett szoba, nagy ággyal, szerelmi légyottokra hivatott, de mi most másra fogjuk használni. Mögé lépve óvatosan a derekára simítom vékony kezeimet, újra közelebb húzom magamhoz.
- Nem félsz? -dorombolom a fülébe, mély, elváltozott hangomon. Sokan félnek tőlünk ilyenkor. Már nem vagyok ember. Felül kerekedett a vérszívó.