A gyerekkorom lehetett volna akár mesébe illő is. A hatalmas kastélyban, a szolgák hadával, akik lesték minden kívánságomat. Gondtalan kölyöknek kellett volna lennem, aki kint játszik a öreg fákkal teliszórt parkban, karikát hajt, lovagolni és lőni tanul. Lehettem volna szeleburdi kamasz lordocska, aki a szolgálólányok hosszú combjai után bámul, akinek a legnagyobb problémája az életben, az az, hogy melyik egyetemre jelentkezzen, és melyik csinos cselédlánnyal hetyegjen aznap este. Játszhattam volna krikettet, és lövöldözhettem volna kedvtelésből agyaggalambokat. Lehettem volna boldog ifjú lord, akinek kerékbe törik akaratát, hogy tökéletes angol urat faragjanak belőle a bentlakásos iskolákban, hogy tökéletesen megformált ember jöjjön ki onnan. Leélhettem volna egy egész életet imádott Angliám szürke, borús ege alatt, mégsem akart a Sors, hogy így legyen.
Mióta az eszemet tudom, tudtam varázsolni. Az első apró lángot anyám szoknyáján sikerült támasztani, nyilván, hol máshol. Ám ahelyett, hogy leszidtak volna, a család majdhogynem piedesztálra emelt. Végre egy mágus, két generáció óta az első. Apám mondogatta, hogy érezte, a Merlin nevet kell adja nekem. Mondogatták, hogy majd velem végre újra dicső lesz a családunk. Attól a pillanattól az életem gyökeresen megváltozott.
Minden nap tanulás, és edzés várt rám, hogy elsajátítsam képességeimet, és tökélyre fejlesszem őket. Minden nap poros könyvekből kellett órákon át tanulmányoznom a Pendragon-legendát, hogy megismerjem híres ősömet, Merlint. Minden nap kardvívás, hatalmas pallosokkal, íjászat óriási reflxíjakkal, a harc megismerése, megszelídítése, megregulázása. És minden nap ugyan az a szentbeszéd. Hogy én, a nagy Ős leszármazója majd egyesítem a Brit Szigetek minden mágusklánját, és hogy általam majd végre béke lesz az Emrys és a La Fey család között. Onnantól kezdve minden napom szenvedés volt, és sosem bocsájtom meg ezt nekik. Ellopták a gyerekkoromat.
A két család megállapodott. Hogy az Emry és a La Fey örökösök házasságával majd véget vetnek a viszálykodásnak, és együtt erősebbek leszünk, mint valaha. A La Fey-ek lenézték apámat, amiért ő is, és a nagyapám is varázstalanok voltak, de belementek, hogy az elsőszülöttjüket hozzám adják feleségül. A Hazugok Esküjével eskették fel egymást. Ez a varázslat az elfektől jön, és az alapját az adja, hogy a Hazug, tehát aki előbb megszegi az esküjét, az meghal. Én ekkor voltam öt éves.
Senki sem gondolt volna rá, hogy „menyasszonyomra” tíz évet kell majd várni, de így történt. Hatalmas várakozás előzte meg a születését, és volt valami, amit senki sem kalkulált bele az egyenletbe: a gyermek bizony nem lánynak, hanem fiúnak született. De már mindegy volt, ott volt az Eskü, mint Damoklész kardja, a két család feje felett, nem volt belőle kiút. El kellett vennem őt.
Harminc éves voltam, amikor a családja úgy döntött, hogy éppen itt az ideje, hogy „oda adják” nekem őt. Beköltöztették a kastélyomba, hiszen a vőlegénye voltam, Valószínűleg arra ment ki a játék, hogy legrosszabb időszakában megszabaduljanak tőle, és minden kamaszos hisztériáját az én nyakamba sózták. Hetente egyszer vitte csak el a családja, és mindig elcsigázottan, fáradtan jött haza. Sokszor próbált lázadni, de higgadt kimértségem és hűvös kedvességem lenyugtatta. Mire eltelt három év, és ő nagykorú lett, már szerettük egymást. Legalább is, én azt hittem.
Mindent megadtam neki, amire csak vágyhatott. Szép, tökéletes életet biztosítottam neki, semmiben nem szenvedett hiányt. Elhalmoztam anyagi javakkal, elhalmoztam szeretettel, és nem kértem érte cserébe semmit. És úgy tűnt, hogy ő is szeret engem. Egészen addig a végzetes estéig.
Hosszú napom volt aznap is, bár minden napom hosszúra nyúlt. Nyugodtan olvasgattam az ágyunkban, amikor megjelent. Mintha félt volna, mintha valami rossz érzés kerítette volna hatalmába. Befeküdt mellém, hozzám simult. Óvatosan fogtam át vékony derekát, úgy húztam magamhoz. Félre tette kezemből a könyvet, kinyúlva leoltotta a lámpát, és megcsókolt. Minden csókja maga volt a földi mennyország. Nem kellett hozzá sok idő, hogy fölé kerekedjek, boldogan csókoltam, simogattam, hiszen tudtam már, hogy mit is szeret. Betöltötte minden érzékemet és nem számítottam rá, hogy támadás fog érni. Éppen ő támadott meg. A párnája alá rejtett tőr hidegen, könyörtelenül vájt a húsomba, ahogy megpróbáltam ellökni, hatalmas sebet nyitott a hátamon a bal és a jobb lapockám között. A félhomályban még láttam rettegő arcát, majd kigördült alólam. A karom kibicsaklott, arccal estem a fehér lepedőre, vérem vörösen áztatta el, miközben őt néztem, és ajkam egyetlen szót formált, hang nélkül. „Miért?”



Izzadtan ébredek az álmomból. Megint Őt láttam. Megint Azt az éjszakát. A sebhely a hátamon hasogat, mintha csak frissen vágták volna. Nyolc év telt el már azóta…de soha nem fog beforrni igazán. Magam mellé nézek a kényelmes ágyra, egy tökéletes test körvonalai rajzolódnak ki mellettem. Vékony dereka, kecses csípője, hosszú haja, formás combjai vannak. Zavartalan, tökéletes, és mozdulatlan. Meg sem kell néznem, hogy tudjam, már nem él.
Lassan kikászálódom az ágyból, a kis asztalkához lépek, hogy töltsek magamnak egy pohárkát. A kristályüveg nyaka finoman csendül a poháron, az ital lassan színig megtölti a csinos kis üvegdarabot. Nem tudom, mit fáradok, a tűz miatt, ami bennem lobog, úgysem tudok berúgni. Az ablakhoz lépek, és még mindig fáj a sebem. És a szívem is fáj vele. A szívem, amit abban a pillanatban megöltem, hogy eldöntöttem: nem kérek a messiás szerepből. Nem akartam már én lenni a Nagy Merlin leszármazottja, nem akartam békét hozni a brit mágusok közé, felőlem meg is ölhették egymást. Van, aki gyávaságnak hívná, hogy Amerikába jöttem, én önvédelemnek nevezem. Elárultak, megnyomorítottak, éppen az, akit a legjobban szerettem. Mennem kellett, ha nem akartam bele savanyodni a bánatba.
Bámulok ki az ablakon, nézem Manhattam fényeit. Ez az én valódi világom. Nem az angol felső tízezer cukorbevonatú papírmasé világa, az estélyek fogadások. Nem a királyi család lába körül szaladgálni, mint holmi pincsikutyák. „Mindig is a királyt szolgáltuk!” visszhangoztak a fejemben apám szavai. Csak arra nem gondolt a vén hülye, hogy Merlin és Arthur óta megszámlálhatatlan királyi család váltotta egymást. Nem tartoztunk mi senkinek.
Eszembe jut szegény, öreg Duncan. Szegény ördög, nem érdemelt halált. Ő szeretett. Ő volt az egyetlen, aki szeretett gyerekkoromban, és a kezem által érte utol a halál. Nem lett volna szabad órára mennem aznap. Apámmal előtte veszekedtem, dühös voltam, forrt a vérem. Belül egy egész tűzvihar tombolt, mindent elsöprő dühvel. Duncan minden nap szigorú volt, én viszont nem voltam minden nap dühös. Folyton rám szólt, kijavított, és hirtelen nem bírtam már cérnával. Mindenkinek van töréspont, az enyém kicsit durvább volt. És csak a szoba égett le, ahol voltunk. Csak a férfi égett halálra, én túléltem. Az én hibám volt. Nem akartam.
Eliza hangja ráz fel a mélázásból, ahogy belép a szobába.
- A lány? -kérdezi kurtán, de érzem a tiszteletét. Mindig érzem, most is jött, hogy hívtam. Jó kislány.
- Meghalt…úgy tűnik…nem bírta az iramot. -szólok, meg sem fordulva, újabb nagyot kortyolok a poharamból. – Keltsd fel Billyt és tüntessétek el! Hajnalra nyomát sem akarom látni, sosem volt itt.
- Úgy lesz uram! -bólint engedelmesen, és én nem nézek rá. Nincs rá szükség. – És ha nem tud felkelni?
- Akkor rugdosd ki az ágyból! Csak tüntessétek el, látni se akarom. Ki akarom magam pihenni, holnap nagy napunk lesz.
- Azonnal megyek uram! -szólt, és elviharzott, egyedül hagyva a szépséges holttestel. Oda léptem hozzá, megsimogattam mogyoró színű fürtjeit, még utoljára. Szegény kicsi lány….azt hitted kellesz! Nekem nem kell senki! Soha többé