- Matilda! Drágám! Édesem! Adj egy csókot nekem, hadd öleljelek meg! - nyolc centis sarkakon, neccnadrágban gázoltam keresztül a krémfehér, hosszú szőrű szőnyeg bokát nyaldosó selymes habjain. Nem tudom milyen anyag lehet, de amíg a matrónához értem felrohant a vádlimon a hideg, a forró, még egy kis hideg, bizsergő érzések vad hullámverése, a szőnyeg a harisnyával hetyegett, apró, elektromos kisüléseket szalajtva fel a combomon az ölemig, hogy biztosan begerjedjek, mire odaérek a rám várakozó szépséghez. Aki fizet az mindig szépség, mégis bántam, hogy előjátékom a szőnyeggel olyan hamar véget ért. Charles nagyon ért ehhez is, textúrák, anyagok, illatok és ízek, mindaz, ami az érzékeimnek kellemes, bár a berendezés kiválasztásakor nem én voltam a kedvezményezett, mégis én élvezhettem a tehetségének gyümölcsét.
- Mordy! - Kislányosan kuncogott a szépségének virágait már elhullajtott, de gazdagsága ellenére ráncos méltósággal megöregedett dámám, miközben lehajoltam hozzá, hogy olyan csókot váltsunk, amiben egyikünk rúzsa sem kenődik el. - Már alig vártam, hogy lássalak, csak tudod az unokák!
- Ha minden napot együtt töltenénk az sem volna elég, én szép szerelmem, gyere! - kesztyűs kezét fogtam és magam után húztam az egyik különszobánkba, ahol a legkényelmesebben érezte magát a világháború körüli előkelő otthonok bútorzatával körbevéve. Kedveltek az ilyen asszonyok itt a bordélyban. Hatvanas özvegyek, akiben még parázslott a vágy, de már nem vágytak durva menetekre, s mert a férjük meghalt, a maguk korabeliek csődöt mondtak már, az ifjakban pedig nem lehetett megbízni, így az Upper East Sideról eljöttek hozzám, hogy megkapják azt a helyes fiút, aki ifjúságukban nem jelentett biztos házasságot, ezért le kellett mondaniuk róluk. Könnyű kis nyalást, puha masszírozást és gyengédségekkel tűzdelt beszélgetéseket szerettek amikben elmeséltem nekik egy történetet. Matilda kedvenc története az enyém volt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kék szemű, bár nem szőke Herceg. Őrá fontos feladatot bíztak az istenek és a természet erői, egyensúlyt kellett hoznia a torzsalkodó családok közé, akik majd széttépték kis Angliánk védtelen testén. E nagyszerűségre hivatott Herceget felkenték minden széppel és jóval, ám feleség csak nem adódott neki. Akkor hát egy rivális család boszorkányos asszonya így szólt: szültem hát egy széllel bélelt vad fiút, tessék, ha a Herceg nem bírja jó feleségévé tenni, akkor nem is érdemli meg a trónunk!
Mit volt mit tenni, a Herceg a fiúcskát hazavitte. Takaros otthonában az ördögfiúka mint a pajkos ordas szél úgy járt-kelt, csörgette a tányérokat a falakon, riogatta a cselédeket és feldúlta a kandallókat, majd, ha már semmit sem talált amit lerombolhatott, felhágott a tetőre, a kémény mellé kapaszkodott és beledőlt a szél karjába, hogy az tartsa vissza a zuhanástól. Ám a Herceg türelmesen ment utána és a padlásablakot kitárva nézte, hogy játszik a széllel a kis jövendőbelije. Nézte, nézte és megsajnálta, mert tollatlan madárfiókának tűnt a fiú és megkérdezte: Kis menyecském, miért vagy olyan boldogtalan énvelem?
A fiú persze nem felelt, hagyta, hogy a szél lesodorja a kakasülőről, elrejtőzött vacsoráig, és csak vonakodva került elő szutykosan, mint egy kölyökkutya. Akkor a Herceg megfürdette és újra megkérdezte: Kis menyecském, mit tehetnék, hogy szeress velem lenni? Ámde a fiúba fúriák lelke lakozott és tán még a Herceg ma is arról kérdezgetné, hogy mit tegyen érte és véle, ha egy viharos éjszakán a villámcsattogás rémálmából alvó álomba nem riasztja, aminek sötétjéből vigaszra csak a jó Herceg keze vezette, és ahogy ott kuporgott rémült szívvel az ölében újra megkérdezte: Kis menyecském, felelj hát, hogyan tehetnélek boldoggá. És akkor a kis menyasszony felemelte a fejét és a fülébe súgta az első kívánságát, amit aztán még sokkal több és több követett. Egyszerű kívánságok voltak ezek, az okos Herceg könnyedén teljesített, értett hozzá, hogyan találja ki azt is, amit a kis menyecskéje megfogalmazni sem tudott.
Ám az anyja, a fondorlatos gonosz boszorkány nem hagyta annyiban a dolgot. Az ő kis fiát hazavárta hétnaponta egyszer, hogy megmerítse anyai szeretetének fertővizébe. Így súgott a fülébe: jajj drágaságom, mit tesz veled az a durva Herceg? Mibe nem öltözöl, hogy nézel ki drága gyermek, kivet az erdő és sír a mező, ha a lábaddal érinted! Én kis fiúcskám, egyetlen szemem fénye, asszonnyá gyaláz és elveszi belőled a tartást! Jaj ha nagyanyád ezt megérte volna! Jaj ha apád látna, a szíve megszakadna. Jaj ha a mi csodálatos szépasszonyunk, szépanyánk Morgana ezt látná éktelen haragjában kőbálvánnyá változtatná azokat, akik elraboltak tőlem, hogy a játékszerükké tegyenek. Jer vissza hozzám babácskám, jer, tedd büszkévé az anyádat, hozd a vérét e szép tőrön, ez illik a kezedbe nem hangszer és könyvek. Te vagy az új szél, te vagy a rombolás, te vagy a tengert is felkorbácsoló minden!
Hétről hétre szóltak a szavak, a lelkére csavarodtak és végül az ifjú menyecske egy végzetes este megragadta azt a tőrt és a jó Herceg szívében megmerítette markolatig! Ám nem tudta, hogy miközben minden jóval kényeztette a Herceg megosztotta vele azt a vörösen verő szívet, mert a fiúcska híján volt neki, még dedkorába a szélbe szórta a gonosz boszorkány. És mert a Herceg szívében az életet kioltotta, a saját szívét is megölte, így elpusztultak mind a ketten!

- Olyan hátborzongatóak ezek az angol mesék! - Matilda borzongott, rendszeresen bezsongott ettől a történettől, aminek a fele éppen annyira igaz volt, hogy a könnyem kicsorduljon, miközben előadtam neki úgy simogatva a testét, hogy elfelejtse: a bőre már megereszkedett, a májfoltokat semmi sem szívja vissza, a csontjaiban fogyatkozó mésszel együtt rövidül meg az élete és pár éven belül halott lesz miközben én még mindig ifjú, de nem kevésbé halott belül.
- Tudok vidám történeteket is - csókolom ellaposodott mellét, a szíve felett vágott sebhelyet, meggyógyították, az ő szívét meg lehetett, de vannak hegek, amik alatt fekélyes űrsötétség lappang, amin nem segíthet sem orvos, sem tudomány.
- Ó nem, Mordy, a te hangod, arcod és szemeid csak szomorú, de gyönyörű történeteket tudnak. Ígérd meg, hogy nem mocskolod be őket mással.
- Megígérem!

Nagy nap volt az, de a mi családunkban az a baj a nagy napokkal, hogy olyankor általában valaki meghal. Matilda után zaklatottan szívom a cigarettát, a felszínre rángatott emlékek úgy kavarognak, mint falevelek a szélben, pörögnek, forognak, egymáson átbucskáznak, összekapaszkodnak. Elhagyják a helyüket, a lepedőn szétömlő vér korábbi piknikek abroszát pettyezi és egy másik emlékben az ingén dörzsölöm kétségbeesetten a foltot, ami korábban csak egy kis szemfesték volt, de aztán vér lett belőle és a vért nem oldja fel semmi sem.
- Jaj megint itt az a bróker aki szeret vagdosni - az orosz lány nyafogása szakít ki a múltból.
- Odett! Te vagy az én megváltásom, cseréljünk esti vendéget. Tudom, hogy Paul kedvel téged, én meg elviszem a brókered.
- Biztos? Egy állat - fintorgott a lány, pedig a testének sebhelyei arról tanúskodtak, hogy szereti a késes játékokat. - Mr. Emrys egyszer már meg is fenyegette.
- De ki nem rúgta, nem igaz?

Az a férfi olyan, mintha a múzeumból megszökött volna az Ősférfi, hátrahagyva Ősasszonyát, hogy egy kicsit pajkosabb éjszakát vegyen magának a látogató belépti díjából. Vigyorogva, a száját nyaldosva méreget, miközben levetkőzöm egészen, ahogy kérte. A mosolya felébreszti a menekülő ösztönöket, elfeledteti velem a kék szemek vádló pillantását, azt, hogy mennyire akartam magamhoz ölelni a testét, miközben elszáll belőle az élet, mennyire meg akartam vigasztalni, amiért megöltem, megöltem a herceget. Vigaszt nyújtani az árulásért, ahogyan ő is vigaszt nyújtott annyiszor az élet árulásaiért, de arra nem tanított meg, hogy hogyan legyek szabad, mert rabbá tett ő is, a szerelem kalickájába zárt. Nem tudtam hogy lehet nem megfogni a tőr markolatát, mint most teszem, előhúzom a tokjából, és megmutatom a perverznek.
- Használd ezt.
Nem tudtam hogy lehet nemet mondani anyáim akaratára, hogyan kell nem belemártani a tőrt az imádott testbe, hogyan kell aztán újra lesújtani. Nem voltam felelős, nem szavazhattam, nem ihattam volna, nem kellett volna embert sem ölnöm, nem is tettem meg. Csak a penge, csak a hús, csak a vér, a kapkodó rémálom ami ott kísért.
Két éve itt. Két éve izzadtszagú perverzekkel, gyönyörű matrónákkal, unalmas férfiakkal és izgalmas fiúkkal, két év alattad, kettő melletted anélkül, hogy tudnád, veled vagyok. Én érezlek az összes fizetési csekkben, a megszokott bordély matracaiban, az ügyfelek hangjában, csókjában, szemeiben és szájában, ott vagy. A csorgó véremben, sebes combjaim között, a koponyámban üvöltő jeges fuvallatban. Ott vagy...
- ... Charles!
- Ne hívj így - mordul egy hang, nem a tied.