Volt már valakinek furcsa fogadalma, amit még sem akar megszegni? Nekem van néhány, egyik talán még értelmes is, több viszont igazából csak egy-egy nagyon őrült nap és időszak eredményei. Példának okáért fogalmam sincs róla, mi értelme van azzal tisztelegnek valaki előtt, hogy csak az sírjához látogatok el napsárga ruhában. Szép árnyalat, meg minden, de sem előtte, sem pedig utána nem hordtam magamtól. Egy másik ígéretem ugyanebből az időből, hogy évente egyszer kipróbálok valami újat, ami véletlenül szembe jön velem. És ennek részeként vagyok éppen Malibu egyik eldugott kis sarkában, egy igencsak rendhagyó fesztivál belépőjegyével a kezemben. Oké, ez nem a sajátom, azt már a karomra kötötték, csak létszám hiány volt és gyorsan kellett találnom egy barátot, aki nem menekül el sikítva az idei fogadalmamtól. Erre pedig megvan az emberem…
Azt mondják, mindenkinek van egy őrült ismerőse, és nem tudom ezt megcáfolni. Az enyém egy Pietro nevű vámpír, aki még nálam is idősebb és mégis képes volt a pozitív kisugárzását megőrizni az évszázadok alatt. Sokszor kissé irigylem is érte, amíg rá nem jövök, mennyi lemondással járhatott az élete. Utána csak élvezem, hogy amikor mindketten ráérünk, megpróbáljuk elfelejteni a világ baját. Az élet súlyát, ami az én esetemben szinte mindig nyomja a vállamat.
Estére jár már az idő, a nap lement a horizont alá, de még mindig van világosság és a helyszín is alaposan ki van világítva. Nem mintha akkora szüksége lenne rá, egy vámpírnak biztosan nem és én is épp elég időt töltöttem a sötétségben, hogy hozzászokjanak a szemeim. Ugyanakkor itt emberek is vannak, akiknek kell a fény. Ahogy jó néhány másik lénynek is, aki meghúzódik az árnyékban. Nappal ez a hely a fesztivál, amelyet az emberek látogatnak, az alkony leszálltával pedig megváltozik a vendégek összetétele. Szabadon engedhetik az erejüket azok is, akik sokkal többre képesek. Már ha nem zavarja őket, hogy közben alaposan átáznak. De hát egy meleg kora őszi napon a tenger mellett ki akarna száraz maradni?
A tömeg szépen megritkult az elmúlt percekben, így sokkal kevesebb kíváncsi és kéjes pillantást kapok. Az emberek szeretik megnézni, ami szép, és az én arccsontjaim még a füleim hegyes csúcsai nélkül is egyértelművé teszik mindenki számára, nem vagyok átlagos halandó. Sminktelen arccal, összefogott és feltornyozott hajjal, egyszerű pólóban és rövidnadrágban messze nem vagyok olyan éteri jelenség pedig, mint amilyen egy valódi elf öltözetben, felékszerezve lennék. A magas vékony férfi, a mozgása és az a madárfészek frizura most bukkan fel a sétányon, én pedig azonnal integetni kezdek neki, magamra vonva a figyelmét.
- Jó estét, Pietro! Ugye készen állsz egy mocskos kis bulira? – mosolygom az arcába, miközben egyenesen a csuklójára csatolom a karszalagot és a bejárat felé mutatok. Ami felett még nem ragyog éjszakai neonfényben, de így is kiolvasható a program neve: Malibui sárfesztivál. Lehet, hogy amikor elhívtam egy forró és nedves programra, ezt elfelejtettem konkretizálni? Azért a google elég célra vezető, ha beírod a címet, ez az első találat…

Nem én vagyok ma az egyetlen szélsőséges étvággyal, így nem nehéz Pietrot rávenni a büfék kifosztására. Ez itt amúgy is Malibu, a legtöbb ilyen kis kocsiban sokkal jobb a kaja, mint az éttermekben, ahova főleg a turisták járnak. A helyiek sokszor inkább kézből vagy papír tányéron eszik az ételeiket, menet közben, vagy a parton ülve. Mi pedig követjük őket, és bár már nyitnám a számat tiltakozásra Pietro ajánlatát illetően, hogy ő veszi az ételeket, végül csak bólintok és hagyom neki. Abban igaza van, hogy én hívtam meg a sárpartyra és én sem szeretem, ha mindent a másik fél akar fizetni. Ennek pedig nem a feminizmushoz van köze, hanem a tényhez, hogy nem várom el, kiszolgáljanak. Egy pincér vagy eladónő, ha segít a boltban, az oké, de amikor csak a barátaimmal vagyok, szeretem a kölcsönösséget. Amíg végig járjuk a fél sort és elkezdjük felhalmozni a dobozokat, magamhoz veszek néhány fa evőeszközt, szalvétákat és persze poharakat is, sőt, felajánlom, hogy ami nem fér el a vámpírnál, viszem. Nincsenek még nagy sorok, gyorsan összeszedünk mindent, majd becélozzuk a mólót a remek kis hangulat fénnyel. Mint egy randi, leszámítva... kb. mindent meg a tényt, hogy barátokkal nem randizom. Általában. Egyszerűen a randit azok számára tartogatom, akikkel meg akarok ismerkedni. Persze a legtöbből végül mégis barátság lesz, mert még mindig nem erősségem a hosszú távú kapcsolat, bárhogy is vágyom rá. Üdv a bizonytalan kis világomban, milyen szerencse, hogy a pofim még egész helyes...
Letelepedünk, szétpakolunk mindent és én már magam mellé is pakolom a cipőimet, hogy a lábaim belelógathassam a tengerbe alattunk. A gyenge szél, a tenger illat és a csillagok fénye megnyugtató. Pár pillanatig észre sem veszem, hogy Pietro már osztja szét a dobozokat, annyira a hullámokat figyelem. Utána megrázkódom, elfogadom a nekem adott halmot és átnyújtom neki az evőeszközöket. Bár az övéhez talán olyan sok nem kell. Viszont curry-t kész szenvedés lenne egy tisztességes villa nélkül enni, így nálam vannak. Sőt, egy üveg is jut a kezembe valamivel, aminek a fény felé fordítva tudom csak elolvasni a címkéjét.
- Epres martini? Oh, szép választás, akkor egészségünkre és jó étvágyat - koccintok az üvegemmel, mielőtt kicsit felráznám, lecsavarnám a kupakját és megkóstolnám. Finom, édes, kissé pezsgős és még hideg. Frissítő. Utána kezembe veszem az első zacskót, felnyitom és szembe találom magamat egy nagy halom sült krumplival. És nem spórolták le róla a sajtot meg a paradicsomszószt sem. Igen, tudom, ez ketchup. De nekem akkor is sima szósznak sikerül hívni, ha olyan a kedvem. Kézzel nyúlok bele, emelek a számhoz pár falatot, majd a másik dobozt is kinyitom. Nem vagyok jó a külön fogyasztásában a dolgoknak, így nagyjából előre tudom, hogy egyszerűbb mindent kinyitva hagyni. A curry éppen elég fűszeres, hogy érezzem, igazi, de még nem csípi a nyelvemet komolyan meg. Vagy csak egyre jobb a toleranciám, fene tudja. Mindenesetre boldogan bele eszem még néhány villányit, mielőtt újra visszatérnék a krumplihoz. Valószínűleg mindkettőből fog maradni a végére, de ez most olyan jó, hogy amíg Pietro nem kérdez, csak nagy örömmel nyammogok.
- Tényleg te vagy az első, aki eszembe jut, ha keresek barátot egy sármedencébe ugrálni, de egyébként is hívtalak volna, már vagy két hete nem hallottam felőled semmit előtte - ami ugyan nem túl sok, de én szeretek képben lenni a barátaimról. Ezen kívül vannak, akiket évente egyszer keresek fel, másokról viszont tíz nap média csend után csak rosszat feltételezek. Pietro vámpír, erős, gyors, áll mögötte egy család, akik védelmezik, és alapvetően hinnem kéne, hogy tud magára vigyázni. Mégis, sokszor úgy érzem, fel kell hívnom, csak hallani a hangját, tudni, minden rendben vele. Persze, ha ezt megmondanám neki, nyilván kinevetne. - Ez a program pedig... pár éve egy barátommal voltam Koreában az eredeti sár fesztiválon és megígértem neki, hogy ha szembe jön az esély, ismét részt veszek rajta. May tavaly halt meg rákban - teszem hozzá, mert ez az igazság. Évek óta beteg volt, de mindig jobban lett egy nehéz rész után, most is azt terveztük, hogyha az egyik javulási időszak végre megfelelő időpontra esik, vissza utazunk. Végül még sem lett jobban. Pedig keményen harcolt, családra vágyott, gyerekekre, boldog életre. Nem mindenkinek adatik meg, mindegy hány évig él. Elmúltam százötven és számomra sem elérhető ez. Pietro több mind a duplája és amennyire tudom, nem telepedett le...
- És veled mi van? Van most valakid, nem vagy magányos? - hülye kérdés, ha az embernek van családja és barátai, de mégis fel kell tennem. Mert egy tömeg közepén is lehet valaki egyedül és én ezt jól megtapasztaltam. Ha megkérdezik melyik nap volt az az életemben, amelyiket a legjobban vágytam valakire, aki megért és velem van, azt mondom, az esküvőm napja. Nem volt olyan perc, amikor ne lettek volna legalább ketten körülöttem, mégis, mintha egy fal választott volna el mindenki mástól, és hiába sikoltoztam, senki nem hallotta meg mögüle a szavaimat.
- Vannak már terveid februárra? Tudom, korai, de gondolkoztam rajta, hogy pár napra megpróbálok kijutni Colorado-ba a síszezonban. Némi snowboard és trükközés? Hozhatnál magaddal pár embert, azt hiszem, tizenkét fős a helyszín - egy jó kis falusi vendégház, amelyet átalakítottak a turisták kedvencévé és alig pár méternyire van a legközelebbi sípályától. Ahova még snowboarddal is felengednek. Amikor először ráállítottak arra a cuccra, én egy rosszul működő halál csapdának tartottam, de azóta bejött a lesiklás, az ugrások és a mindenféle őrült mozdulatok sora, amint egy olyan deszkán meg lehet tenni. A nyári időszak és a gördeszka nem lesz nekem program, de a havat mindig is természetesnek tartottam és valahogy a fejemben megegyezik egy pehelypaplannal keménységileg. Egy kis nyüzsgés amúgy sem árt, a madaraim kibírnak nélkülem pár napot...

Szerencsére nem vert meg a sors azzal, hogy teljességgel elvárjam, a segjhajom alá tegyék az aranytálcát. Legfeljebb csak minden másnap. A világcsavargásnak minden nélkül van egy óriási előnye: látom a hétköznapokat. A szokásokat, a változásaikat és nem érzem magam elveszettnek a hétköznapi emberek között. Ismert fejjel és névvel, meg arccal, nehéz lenne működni, nekem mégis összejött. Mert így akartam, feleljük így, nemes egyszerűséggel.
Élvezem a hétköznapi örömöket is. Tökre ellennék én Nagytata vagy a saját palotámban, elzárva a világtól. És rohadt sok mindentől esnék el. Na, azt pont nem. A halál arra való, hogy halálian élvezzük! Pezsegve, mindent kipróbálva. Beledögleni már úgysem tudok, mert az már megtörtént, így aztán mi veszteni valóm lenne?
- Még szép, hogy szép! - megy hozzá az epres martini is, meg a pezsgő eperrel.
- Csak nem hiányoztam? - nézek rá sunyi vigyorral. Valójában Nagytatát boldogítottam azzal, hogy beköltöztem az alagsorba rövid időre. Itt az ideje foglalkozni azzal a képességgel, ha már egyszer megkaptam. Úgy telibe. A sklán kevesen vannak ilyen magas szinten ám ez már átok, nem áldás. Ha embernek maradtam volna, a felnőtt kort sem élem meg, vagy halom meg, beleőrülök. Itt az ideje kihasználni, hogy halott vagyok és így egy kicsit más a felállás. De most a kussporok dolgoznak, igaz, egyre kevésbé hatékonyan, ezért is vágtam bele ebbe az utazásba.
- Akkor.. Mayre – tartom felé a martinis üveget és koccintok vele. A halál nem borzaszt el, nem leszek tőle mélabús. S nem azért, mert halott létemre létezek. És nem azért, mert eddigre már rengeteg barát hullott ki mellőlem, megtanulva a leckét, az élet illan. Hiszen azért olyan becses mindenki számára. Nekem is, aki immár hosszabb ideje vagyok halott, mint bárki, aki eddig élt és létezett...
- Magányos? - horkantok fel.
- Sosem voltam magányos. Csak a vakok hiszik azok, hogy magányosak – mindig is őszinte voltam. S hiszek abban, hogy a hüyleségeink miatt akarunk mások nyakába csimpaszkodni és tőlük elvárni, hogy tegyenek bennünket boldoggá. Kurvára nem ez a dolguk, hanem saját maguk kiteljesedése, így erről már gyerekként letettem. Ha valaki elvan mellettem, elvan, ha nincs, akkor keres másvalakit. Ha valaki végül mégis úgy dönt mellettem, hogy élete végéig velem marad, azt viszont kincsként fogom tenyeremen hordozni. A szerelem meg... háromszáz éve már, hogy nincs velem, szerintem nem is létezik...
- És Svájc mennyire jönne be? - nézek rá.
- Colorado jöhet. Az egomnak tök jót tenne, ha minél többen lennénk... hozz te is.. ha már felajánlottad. Nekem volna kiket hoznom, így akiket hozol, annyi minusszal megyek majd én is. És kössz az ötletért és ajánlásért – emelem fel az üveget.
A részem szépen elfogyott, amúgy sem vettem sokat, és alapvetően szeretem elnyammogni, ízlelgetve az ízeket, aromákat. Hiszen úgy élvezet az evés. És nagyon szeretem élvezni az életet, vagyis a halált, hiszen azért van!
Hátradőlök a tenyeremmel megtámasztva magam és nézem az égboltot. A csillagos ég a kedvencem, ha bámulódni kell. Többet észreveszek, mint mások, ugyanakkor egyre kevésbé látszódnak, csak vidéken látni és a birtokomon.

- Jah, hiányoztál... vagy lehet, csak a lélekbubust kellene hívnom, aki felajánlotta, hogy segít kezelni a folyamatos gondoskodási kényszeremet - nem mintha olyan sokra menne vele. Elolvastam már pár önsegítő könyvet. Nekem elég tiszta a kép, csak éppen nem kezdek vele semmit. Gyakran magányos vagyok, akinek nagyrészt csak a barátai vannak az életében és ők sem mindig rendszeresen, így akiket lehet, igyekszem közel tartani magamhoz. Valahogy nem tesz az nekem jót, hogy mindig is katonák voltak a zsánereim. Róluk több rossz hírt kapok, mint jót. És túl sok halt meg már közülük úgy, hogy én nem tudtam róla, ezért hajlamos vagyok bepánikolni, amikor valakiről nem hallok sokáig. Leszámítva, amikor figyelmeztet, hogy nem lesz elérhető vagy sosem volt az. De Pietro nem ilyen. Késik? Megesik. Sokat késik? Mi nekünk a sok? Ugyanakkor válaszol, legalább egy selfie formájában tudatja velem, hogy megvan, jól van és majd visszahív, ha végzett a dolgával. Ráadásul egy igencsak erős vámpírt még jobb háttérrel és család névvel nem nyírnak ki egykönnyen. Szóval talán még így is róla várom a legkevésbé a váratlan híreket. Szinte biztos vagyok benne, hogy a végén ő fog az én temetésemen részt venni. De nem bánom, a halál nem rémít engem már régen. Az én életem soha nem arra volt tervezve, hogy végtelen legyen. Nekem elég, ha valamit hátra hagyok, amit mások is értékelnek és emlékeznek rá.
- Svájc télen velem? Csak ha kísérteni akarod a sorsot. Az utolsó két látogatásomon kifogtam az aktuális év legnagyobb ködfelhőit, tíz centit sem látott senki napokig. Előtte pedig volt egy be nem tervezett lavina lesiklásom is - jó a két természeti probléma között volt egy-két nyugis látogatásom is a nyár közepén, de attól még valahogy én és a svájci téli sportok nem igazán jövünk ki egymással. Pedig én annyira szeretném megkedvelni azt az országot, gyönyörűek a tájak, az emberek nem akadnak ki, ha nem a legjobb franciasággal beszélsz, finomak a sajtok és az alkohollal megbolondított étcsokoládé fondü friss gyümölcsökkel olyasmi, amitől sírni tudnék. - Ausztria vagy a Pireneusok? - egyik helyen sem jártam már egy ideje és tudnék velük mit kezdeni. Jó. igazából hosszabb európai kirándulásokra sem gyakran jutottam el az elmúlt években, mindig volt valami fontosabb, mint visszatérni némi művészetért. Pedig rám férne már igazán Párizs könnyedsége ismét. Az amerikaiak nehezen fogják fel az ő egyedi rálátásukat a laza kapcsolatokra...
- Három kísérőm mindenképp lenne, és egy negyedik is jó eséllyel, ha sikerül addig levadásznom a meghívóval. Tiéd a maradék hét hely, de kettő egy francia ágyas szobára szól - amiről szerintem érdemes szólnom, nem mintha Pietrot különösebben zavarná a dolog. De nem mindenki olyan laza, én is csak olyannal tudok egy szobában aludni, akit ismerek és akiben megbízom teljesen. Jah, enyhe PTSD maradék egy nagyon szar házasságból, amit rám kényszerítettek. És olyan szinten menekültem el belőle, hogy a nevemet sem használtam azóta. Egek, ha ezen gondolkodom, mindig felfordul a gyomrom is, így inkább elterelem a figyelmemet a tenger morajával, az itallal és némi sajtos hasábbal. Máris sokkal jobb...
- Már a csillagok sem az igaziak, ugye? Én ugyan az ipari forradalom után születtem már, de még emlékszem, mennyivel több volt akkoriban és a levegő milyen tisztának érződött. Most, amikor látni akarom őket kénytelen vagyok műholdról és teleszkóppal készült képeket keresni. Ami vicces, mert az internet vált közben a világ legnagyobb és leggyorsabb könyvtárává is - igen, így lehet egyszerre imádni és utálni a technikát minden egyéb hátsó szándék nélkül. A tudás és a szépség elérhető vele messziről is, de nagyon veszélyes, ha az ember el akarja kerülni a vadászokat.