Az éjszaka sűrű, sötét és az eget beszövi a sápadt telihold fénye. Mintha maga Picasso festette volna ma este a csillagokat, olyan kusza összevisszaságban sejlenek odafent, sehol egy csillagkép, sehol.
Az ég alatt, és benne a sötétségben terül el a város, ezernyi apró bogárként világít minden utcalámpa fénye, én pedig ott sétálok köztük, kezemben egy félig üres vörösboros üveget lóbálva. Szőke hajam enyhe hullámokban omlik a vállamra, a sminkem még mindig makulátlan. A bátyám pedig, szokásához híven eltűnt, mint már számtalan másik alkalommal, amikor kitalálta, hogy együtt - csak mi ketten - menjünk el, és eresszük ki a fáradt gőzt

Csak tudnám, hogy miért hiszek neki folyton. Hogy miért hiszem el minden egyes alkalommal, hogy cuki kis bátyó-hugi programot tartunk, és hogy most nem az lesz a vége, hogy lelép valami bigével az este kellős közepén. Persze nincs a parkolóban, sem a kocsiban - ami egyébként a parkolóban van -, sem a környező területeken. Felszívódott, mint a kokain éjfél után.

Megrázom a fejem mielőtt nagyot kortyolok a borból. Nem szoktam inni, igazából nem is bírom a piát. A vörös ital legurul a torkomon, és kesernyés ízétől szinte nyomban fura grimaszba húzódik az arcom. Nem is értem, miért hagytam magam rávenni erre az egészre. “Rád fér már a buli”, mondta. “Hidd el, tök jó lesz”, mondta. “Nem foglak otthagyni, eskü”, mondta. Aztán persze nem is tök jó, meg itt is hagyott, de legalább abban igaza volt, hogy nem kéne minden percemet a kastélyparkban töltve bámulni a semmibe, vagy feladatokat végezni, az uralkodó család parancsára. Van nekem szabadnapom, csak nem igazán használom ki.

Eldobom az üveget, a tartalmával együtt az egyik közeli kukába, belépek a szórakozóhely ajtaján, és leülök az egyik pult elé, hátha visszajön értem a drága testvérem, vagy igazából akárki. Letámasztom a fejem a tenyeremre, és az italválasztékot nézegetem. Nem tudom, hogy akarok-e még inni, vagy inkább csak hazamennék, vagy csak úgy beszélnék valakivel. Kérem, valaki mentsen meg saját magamtól.