Eléggé vegyes érzelmekkel közelítem meg a rendőrség épületét, valószínűleg azért, mert alapvetően nem szeretem az őrsöket. De hát Blue-ért sok mindenre hajlandó vagyok, még erre is. Remélem, értékeli majd az önfeláldozásom ezen formáját. Bár… lesandítok a kezemben tartott jókora ajándéktasakra… nem, ő egészen biztosan értékelni fogja. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan is juttassam el a célhelyre a bombát… akarom mondani, a meglepetést, de ehhez meg adta magát a lehetőség, hogy - már amennyi információm volt Blue titokzatos lakótársáról -, Yada is itt dolgozik. Oké, az még külön műsor volt, mire kiderítettem, hogy mi is a becses teljes neve, mert hát az első mozdulattal kipenderítenének a küszöbről, ha beállítanék, hogy “Hali, Yadát keresem.”, szóval kénytelen voltam egy kis plusz energiát fektetni a nyomozásba, de megérte. Legalábbis remélem, hogy Yada tényleg annyira jófej, amennyire Blue állítja - nyilván nem nyíltan, de azért úgy érzem, tudom, mikor kedvel valakit igazán -, és segít a tervem kivitelezésében.
A recepción széles mosollyal, abszolút illedelmesen köszönök az ifjú hölgynek, és tökéletes magabiztossággal kijelentem, hogy:
- Aleida Cartert keresem. Hoztam neki egy kis apróságot - persze amikor kimondom, akkor tudatosul bennem, hogy épp egy kifejezetten nagy, giccsesen rózsaszín és csillámporos ajándéktasakkal a kezemben ácsorogva hívattam egy lányt. Valentin napon. Éééééljen! Hát ilyen sem volt még, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? Szóval a mosolyom töretlen, és igyekszem, hogy ez a töretlenség ne csapjon át mániákus vigyorgásba, ahogy elképzelem Blue arcát az ajándékot látva.

Azért be kell ismernem, van bennem némi félsz, mert hát… nem ismerem Yadát, és amúgyis, fogalmam sincs, hogy tudja-e, hogy játszottam a gitárján, és használtam a kézi mixerét. Oké, valószínűleg az elsőért csúnyább nézés járna, de sosem lehet tudni. Valami ilyesmin elmélkedek, amikor visszatér a recepciós csaj, és a nyomában valaki, akiről hamar kiderül, hogy ő bizony Yada.
- Hát igen. Titokban akartam tartani a hódolatomat, de gondoltam aki nem mer, az nem is nyer - vigyorgok rá könnyedén, mintha tényleg fontolóra venném, hogy járjunk.
- Helyes. Gáz lett volna, ha rögtön kidobsz - indulok el mellette a pihenő felé, ha már engedélyt kaptam belépni.
- Az automatás ér, vagy szaladjak ki neked a Starbucksba? Mondanám, hogy hozok neked a kedvenc kávézómból, de rég elhűlne, mire ideérek vele - leteszem az ajándéktasakot az egyik székre, míg szembefordulok Yadával.
- A kávéajánlatot komolyan gondoltam, de az udvarlós részben azt hiszem, nem segíthetek. Cal vagyok, Blue képzeletbeli pasija - nyújtom felé a kezem.

- Ez az egyik szuperképességem - vigyorgok, mielőtt én is vele nevetnék az egész szituáció abszurditásán. Egyáltalán nem veszem magamra, hogy kiröhög, igazából az lenne a nyugtalanító, ha fapofával, vagy még inkább mogorván tűrné a helyzetet. A nevetés mindig jó jel. Na jó, nem mindig, de az esetek kilencven százalékában.
Még jó, hogy nem kell szkanderoznom a belépőmért, mert akkor valószínűleg csúnyán felsülnék. Bár meglehetősen jó erőnlétnek örvendek, de kétlem, hogy le tudnám nyomni Yadát.
- Oké, feljegyeztem - mosolyodok el a kávé témájára, két ujjammal megkocogtatva a halántékomat. Becsszó hozok neki egy kávét, amint elmondtam, mit szeretnék.
- Még szerencse, mert te sem az enyém. Semmi személyes, csak a biológia - felelek széles mosollyal, a végén enyhén megvonva a vállamat, és talán a bemutatkozásom tisztázza, mire is gondoltam pontosan.
Némileg zavarba jövök azért a nagy meglepettségtől - vagy inkább Yada közvetlenségétől -, mert bár tudatában vagyok, hogy Blue nem az a hosszútávú párkapcsolatairól ismert tündér, de talán ennyire nem reménytelen eset. Vagy mégis? Nem mintha hagynám, hogy a legkisebb mértékben is elbizonytalanítson a dolog, amíg én úgy érzem, hogy lehetek én a kivétel. Egyelőre pedig eléggé úgy tűnik, még ha nem is látok túl sokat a rózsaszín ködtől.
- Tudod, ha elég sokan hisznek bennem, megjelenek - vigyorgok, mint a tejbetök, bár fogalmam sincs, ki hitte tényleg, hogy Blue valóban rendes párkapcsolatban létezik jelenleg.
- Köszönöm - biccentek, bár némileg belerondít a képbe, hogy még mindig nem tudtam levakarni a jókedvet az arcomról, de ez legyen a legkisebb gondom. - Valamiért a legtöbben kísértetiesen hasonlóan reagálnak. Nem értem, miért.
Jó, talán részben értem, de hát… engem tényleg nem idegesítenek Blue hülyeségei. Vagy kompatibilisek a saját hülyeségeimmel, vagy egyszerűen átlagon felül képes vagyok tolerálni őket.
- Sajnos kétlem, hogy ettől kevésbé lenne idióta, de majd igyekszem jó hatással lenni rá - biztosítom együttérzésemől Yadát a magam módján, Bluet emlegetve azonban a képemen gyanúsan ábrándos mosollyá szelídül az eddigi jókedvem. Biztos vagyok benne - bármilyen gusztustalanul hangzik is -, hogy tündérszemmel ugyanolyan rózsaszín és csillámporos az aurám, mint az az ocsmány ajándéktasak, amiben a meglepetésem rejtőzik.
- Na de amiért itt vagyok… - felemelem a székről az ajándéktasakot, és Yada felé nyújtom, nyugodtan megnézheti, mi rejtőzik benne. - Nagyon igyekeztem a leggiccsesebb tasakot kiválasztani, hogy passzoljon az ajándékhoz. Be tudnád ezt csempészni Blue asztalára? Ha esetleg fel is vennéd videóra, amikor kibontja, egy hétig minden reggel friss kávét hozok neked munka előtt.
Ennyit simán megér a dolog, sőt. Alkuképes vagyok.

Elég abszurd helyzet, az tény, de ez nem tart vissza attól, hogy megpróbálkozzak véghezvinni, amit elterveztem. Szerencsére úgy tűnik, Yada is partner ebben a bolondságban, és ez igazán fellelkesít.
- Ki tudja, még az is lehet, hogy jó beépített ügynök lennék - vigyorgok vissza, bár erősen kétlem, hogy bármiféle sikerem lehetne a rendfenntartásban. Egyszerűen… nem az a típus vagyok.
- Néha nem árt az olyan kapcsolat, ahol az ember tuti nem esik pofára - teszem hozzá Yada szavaihoz, és látom rajta, hogy erősen kételkedik abban, hogy ki is vagyok. Időnként még én is kételkedem. Nehéz dolog az egészséges önértékelés, ha a tündér egy csomó szart cipel magával még több évnyi terápia után is. Kicsit tartok tőle, hogy mi lesz, ha Blue-nál elmúlik a rózsaszín köd, meg az újdonság varázsa, és rájön, hogy igazából halál unalmas velem lenni. De azért igyekszem nem ezen aggódni egyfolytában, mert akkor pont a lényeg veszik el, hogy élvezzem a mostani helyzetet, szó szerinti és átvitt értelemben is. Mert hát ezt a ziccert kár lenne kihagyni.
- Nem értem, mi bajod vele - vigyorgok még mindig, adva az ártatlan hősszerelmest, aki nem lát a rózsaszín ködtől. - Csak egy kétszárnyú ajtó kell, hogy az egoja beférjen rajta, és némileg nehezen alkalmazkodik.
Persze ha visszajutna Blue-hoz, kikérem magamnak, én sosem mondtam ilyet. Meg hát… bármilyen furán hangzik is, ezekkel együtt is odáig vagyok a hülye fejéért.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, ezt megígérhetem - mindenkinek jobb lesz, ha Blue nem kergeti az őrületbe a lakótársát. Pláne egy ilyen jófej lakótársat. Ráadásul tökéletesen tudom, milyen idegesítő tud lenni, amikor valaki mindenáron bele akarja ütni az orrát a dolgainkba, még akkor is, ha puszta jószándékból tenné.
Elégedetten figyelem, ahogy Yadából kibuggyan a jóízű röhögés az ajándékom láttán. Igen, én is valami hasonlót produkáltam, amikor megláttam az üzletben, és reméltem, hogy másokra is ilyen hatással lesz. Főleg Blue-ra.
- Nem tudom, mi bajod van egy teljesen ártatlan fánkkal - jegyzem meg, bár nyilván képtelen vagyok tartani a fapofát. - Mindenki tudja, hogy Blue édesszájú.
Merthogy csak erről van szó, és egyáltalán semmi köze a dolognak ahhoz, hogy a zacskóban rejtőző plüss valami egészen másra is kísértetiesen hasonlít.
- Minden esetre tényleg egy életre leköteleznél - mondom, és egészen zavarba jövök. Még soha, senki nem tisztelgett előttem, akkor sem, ha csak poénból teszi.
- Most, hogy megvannak az instrukciók, jobb lesz, ha lelépek, mielőtt véletlenül belefutok a kedvenc egyenruhásomba - jah, egészen biztos, hogy örökre az arcomra görcsölt a vigyor, amit képtelen vagyok levakarni. - Remélem, többször találkozunkmajd ezután.
Mert hát Yada elég szimpatikus csajnak tűnik, ráadásul hosszú távon képes elviselni Bluet, ami nagy eredmény. Ha nem tartóztat tovább, el is köszönök tőle, hogy sietve elhagyjam az őrsöt, még mielőtt tényleg bevonzom az összefutást Blue-val, akkor meg oda a meglepetés.