Mindig is imádtam Vegast. Nyüzsgő utcáival, neonfényeivel, hatalmas kaszinóival, és persze a gyönyörűséges bűnnel és mámorral, ami az utcákon hömpölygött. Beszivrágott a nyerőgépek és a pókerasztalok közé, ott bujdosott a kapualjakban, ott settenkedett az utcán, hogy beegye magát mindenki szívébe, aki csak ide tévedt. Itt megengedtek maguknak olyan dolgokat is, amiket otthon, a kis szürke életükben soha nem engedtek volna meg. Az alkohol vagy éppen a kábítószerek mámorában játszották el életük minden pénzét, vagy kötöttek hivatalos házasságot olyanokkal, akiket nem is szerettek. A fertő, és a romlás melegágya volt ez, és én imádtam minden pillanatot, amit benne tölthettem.
Nem úgy, mint azt, akivel eljöttem ide. A tündérkirály udvarában látott el valami piti hivatalt, azért hívták erre az állófogadásra, hogy legalább egy hivatalnok legyen ott. Tudták, hogy az első pezsgő ki fogja ütni, és nem lesz vele már sok baj azután. Nekem azóta próbált udvarolni, mióta egyszer pechemre engem is elvittek az ősök a Tanácsba. Iszonyat bénán csinálta. Rózsák, csokoládé meg miegymás. Minden nyálas baromság, ami kell, ami nekem nemkell. Ahányszor a lába közé nyúltam, vagy megsimogattam, feltűnően visszakozott, és nem értettem. Mi kéne akkor neki, a kezem? Max amíg kiverem neki… Nem ő lett volna az első, aki el akar venni, de hallani sem akartam róla. Tőle is csak a farkát akartam.
De úgy nézett ki, azt ma sem kapom meg. Szárazra unom magam mellette, a drága vörösbor sem esik jól, csak szorongatom az öblös talpaspoharat. Valami hihetetlenül unalmas sztorit mesél épp, a huszonhatodik unokatestvéréről, vagy a fene bánja, kiéről, és a fülem már egyszerűen kizárja a hangját. Néha, egy jó helyen elejtett „aha” elég hozzá, hogy fenntartsam a figyelem látszatát. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a teremben valaki, aki azonnal felcsigázza az érdeklődésemet.
A férfi hihetetlenül magas, és szálkás, arcán megfoghatatlan kifejezés ül, ahogy tekintete végigfut a termen. Kihúzom magam egy kicsikét, hogy jobban látszódjak, hogy rám figyeljen. Meglibbentem bronzos árnyalatú hajamat, úgy szuggerálom a férfit. Fekete öltönybe bújtatta kifogástalan testét, egyszerűen csak szívdöglesztő. Nem vagyok az a fajta, aki bárkinek a lába elé odaveti magát, de elcicáznék vele, annyi már biztos. Elindulok, át a termen, de a kis lúzer csak követ. Ott van mellettem akkor is, amikor a bárpult mellé érek, hogy rendeljek magamnak valami mást a bor helyett. Meg sem kell fordulnom, hogy érezzem magamon az éhes ragadozótekintetet. Mikor megkapom a poharat, megfordulok, hogy pillantásom elkapja az övét. Szám féloldalas mosolyra húzódik, és felé kacsintok.

Minden hangos botrány, minden újabb pletykalap címlap ellenére szükségem van rá, hogy néha rám is figyeljenek. Hogy ne érezzem azt, hogy csak egy darab hús vagyok, amit a világ kedvére lökdöshet ide-oda, hogy mindenki kiharapjon belőle egy darabot, és azután eldobja. Néha szükségem volt rá, hogy elhalmozzanak figyelemmel és bókokkal. Mert nem kaptam meg ezt mindenkitől, és ami még fontosabb, attól a személytől nem, akitől mindennél jobban vágytam rá. így másban kerestem. És lám, most megtaláltam…és Elijah, hamisítatlan úriember, ízig vérig angol gentleman. Mindent ki akartam zárni az elmémből, mindenkit kívül akartam tartani, hogy csak ő maradjon. Mert tudtam, hogy ő nem fog csalódást okozni, mint eddig annyian.
Hozzá kell érnem, hogy érezzem figyelmét, hogy biztos legyek benne, hogy senki másra nem fog ma este már így ráhangolódni, mint rám. Érzem érintéseiben a vágyat, mégsem tolakodó, nem erőszakos, de olyan finom, ami érzékibb bármilyen trágár kellemetlenkedésnél. Kezei birtoklóak, mégsem erőszakosak, nem akarja szorítani húsomat, szinte lebeg rajtam, leheletfinom selyemként. Szíve lassú, kimért ütemet ver kezem alatt, bőre izzik, miközben rajta kalandoznak ujjaim. Akarom őt, ma este már semmi mást nem akarok. El akarok veszni a karjaiban, kizárva minden mást a világon. Bele akarok simulni egész lényébe, amit már most megteszek, amennyire képes vagyok rá. De ezt a táncot pőrén kell eltáncolni.
- Már most is az vagy! -simítom végig egy ujjammal álla vonalát, ahogy elmosolyodik. Lélegzetelállító mosolya van. Büszkén karolok bele, ahogy elindul velem, ő már az enyém, és nem adom senkinek, kikaparom a szemét bárkinek, aki csak ránéz. Az ő szemei is hasonlóan villognak, ahogy a tömeget figyeli. Nem akar birtokolni, de átengedni sem akar senki másnak.
A kocsiban ülve úgy érzem, mintha egy másik, elvarázsolt világba cseppentem volna. A tompa fényben csillogó poharak, a keze a belső combomon, az illata és mindezek egyvelege mámorítóan hat rám. Talán ezért is lehetlek apró csókot ujjbegyére, ezért simulok hozzá, cirógatom körmeimmel és ujjaimmal nyakának ívét, vállának vonalát. Szavak sem kellenek, mert értjük egymást. Úgy simogatom, akár egy fenséges nagymacskát, egy valódi ragadozót. Nem is nagyon akaródzott kiszállni a kocsiból, de vele bárhová elmentem volna.
A víz mégis jobban vonzz, mint a férfi mellettem, mert képtelen vagyok neki ellenállni. Szükségem van rá, hisz az a népem életének forrása, és én megint régóta távol vagyok tőle. Elmosolyodom gyengéd csókjára, lágyan megsimítom a kézfejét, felmosolygok rá.
- Néhány perc, és újra a tiéd vagyok…-susogom neki lágyan, akár a tengeri szellő, mielőtt ellépnék mellőle, a víz felé. Azt akarom, hogy lásson. Hogy ne lásson ma éjjel mást, csakis engem.
Ahogy a víz körbe ölel, érzem visszatérni az erőmet. Valóban csak néhány percet terveztem a medencében tölteni, éppen elég is lesz ahhoz, hogy újra tündököljek. Mikor felbukkanok, ő már az egyik nyugágyon pihen. Félelmetesen gyönyörű látvány, ha nem tudnám, hogy mágus, azt hinném, valami másik világ beli szörnyeteg, aki szebbnek tűnik bármilyen lénynél. Lassan csapkodok az uszonyommal, ahogy figyelem. Felkel, és újra felém indul, lám, ő sem bírja sokáig a közelségem nélkül.
Bókjára halkan felkacagok, édes mosollyal nézek fel rá.
- Micsoda bók…még a végén zavarba jövök!
Ajkain állapodik meg a tekintetem, már nem tudok mást nézni, ahogy lassan leguggol hozzám, és megemeli az államat. Szemem már akkor le van csukva, mikor ajka még nem is érinti az enyémet, és bensőmben azonnal felcsapnak a lángok, ahogy szánk találkozik. Csókja forró, akár a Nap egy nyári délutánon, ott játszik az ízén még az ital nyoma, de sokkal inkább emlékeztet egy hűvös nap szellőjére. Karomat ösztönből fonom a nyaka köré, úgy ölelem át, mint hajdanvolt őseim az elcsábított matrózokat, és az ösztön súgja, hogy rántsam magammal a vízbe. Nem válok el tőle, de úgy húzom, hogy kénytelen legyen jönni, nem akarom, hogy megfulladjon, nyilván nem, így mikor hangos csobbanással elmerülünk, azonnal hagyom is a felszínre bukni. Halkan kacagok fel újra, de ennek a kacajnak még édesebb hangja van, mint az előzőnek. Ez már a szirén hangja. Karomat újra a nyaka köré fonom, uszonyom erős csapásaival képes vagyok mindkettőnket a felszínen tartani, halkan kacagva lopok tőle egy apró csókot.
- Lám…a szirének éneke lesz a veszted, hős lovagom…soha többé nem eresztelek el! – játékosan megharapom a nyakát, vigyázva, hogy éles fogam ne hagyjon nyomot rajta. Végre, olyan sok idő után, újra felhőtlenül boldog vagyok.

Nem kevés partnerem volt már az évek során. Voltak férfiak is nők is, a világ minden féle lényéből, minden különböző kasztból, különféle foglalkozással, különböző anyagi helyzetben de a mai mégiscsak külnleges lesz ezt előre érzem.
Sosem volt még dolgom herceggel. Pláne nem olyan gyönyörűvel mint ami most az oldalamhoz simult és büszkén körülpillantgatva vonult ki velem a teremből. Úgy éreztem magam mint a büszke oroszlán ami büszkén vonul végig a sztyeppén a zsákmányával. Az enyém volt. ma estére nem votlam hajlandó odaadni senkinek sem. A tekintetem végigsiklott a minket körülvevő tömegen és elkaptam jó néhány idirgykedő pillantást mire nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
Az idjú herceg az enyém...
Kiérve az autómhoz, látom hogy enyűgözi a látvány, nem is csodálom. Londonból hozattam ide ég pár éve, a garázsom éke volt.
Tökéletes jármű őfelségének...
A kezeim lassan simítanak végig a ruhái bársonyos anyagán és selymes bőrén. Szeretném megcsókolni de még nem lehet. Még nem megfelelő az alkalom. Kíváncsi vagyok milyen lehet a csókja... Hogy édes és lágy-e vagy forró és követelőző? Lehet hogy mindkettő... Az lenne a legjobb.
Ahogy megpillantja a holdfényben csillogó medncét egyből arra indul. A hálószobám hívó szava már nem is tűnt olyan erősnek ahogy láttam hogy vetkőzni kezd. Gyönyörű volt, mint valami eszményi jelenés.
A sivatagban iylenkor is meleg van, így a langyos szellő lassan simított végig meztelenedő bőrén. A nyugágyhoz sétálva ültem le és a térdemre támaszkodva figyeltem a mozdulatait ahogy elmerült a feketénk tűnő vízben. Le sem tudtam venni róla a szememet ahogy felbukkant.
Mozdulatlanul mint holmi vadászó nagymacska figyeltem. Ugyan meg sem szólalt de szinte halotta a szirén énekét ahogy csábított a habokba. Vele mentem volna, a tenger legmélyére is.
- Ugyan, felség, kétle hogy ilyen egyszerű bókokkal zavarba lehetne hozni - mosolyodom el szélesen ahogy egyre közelebb lépek hozzá és lassan leguggolok az ő szintjére.
Már tudja hogy mir készülök, felemeli a fejét, az ajkai elnyílnak, a szemei lassan lecsukódnak. Eszményi látvány igazán... Lassan hajolok oda és lágyan, mintha csak a világ legtörékenyebb porceánjából lenne megcsókolom.
A csókja édes, sokkal édesebb mint vártam. Lágy és selymes pont ahogy számítottam rá.
A karjai átölelik a nyakam, egyetlen pillanat alatt átáztatva a fekete inget amit viselek és érzem ahogy húzni kezd a medence felé.
Megadom magam neki és csobbanva érkezem meg én is a langyos vízbe. Elenged hogy fel tudjak menni levegőért de a karom a derekát öleli.
Ahogy felkacag érzem ahogy a szívem nehet dobban. Csodálatos a nevetése. Nem tudok nem elmosolyodni vele együtt.
- Sosem tudtam ellenállni a szépségeteknek hercegem. Egyszerű ember vagyok csupán - mosolygok szélesen ahogy a hajába túrok és belemarkolva magam felé fordítom az arcát hogy újra megcsókolhassam. A víz kellemes, a levegő langyos, mi okom lenne kimászni innen?
Érzem ahogy az uszonya a lábaimhoz ér, fenttrart minket a víz felszínén.
- Mmmm... Annyira nem is kell sietnünk befelé, nem gondolod hercegem? - húzódom el egy kissé hogy a szemeibe nézhessek. Az arca egyszerűen tökéletesahogy a hold züstös fénye megcsillan rajta.

Olyan volt az egész, mint egy szép álom, egy kellemes látomás. A fogadástól elkezdve, a kocsin keresztül, minden apró érintése, minden bókja, minden éhes pillantása, mintha egy másik világba csöppentem volna. Teljesen elolvadtam attól a sok gyengéd figyelemtől, amivel elhalmozott, a szívem mélyén mégis ott volt egy apró, ám annál fájdalmasabb tüske. Elijah lenyűgöző férfi, és boldogan, büszkén simultam hozzá, de éreztem, hogy a szívét nem ejtettem rabul igazán. Ő nem tudna úgy szeretni, ahogy arra vágyom, és én sem tudnék mellette maradni. Bármennyire is vonzó é lenyűgöző, képtelen lennék rá. Őt nem nekem szánták, és nem tudnám úgy szeretni, mint Azt az egyet. A mai éjszaka, és talán még pár, ehhez hasonló kellemes légyott a miénk volt, talán megtartjuk egymást a szívünkbe zárva, mint hajdanvolt szeretők, bizalmas barátok, de nem kárhoztattam volna arra, hogy örökké második legyen egy álomkép mögött. Mert ott, a kocsiban ülve döbbentem rá, hogy talán nem is Silast szeretem, talán csak a saját ideáimat vetítem ki rá. A társaság, és az ital kellemes volt, és boldog voltam, mégis minduntalan visszakalandoztak gondolataim ehhez a nyomasztó kérdéshez. „ Mi van, ha?”
A víz látványa azonban egy mindent elnyomó ösztönt kapcsol be benne, és úgy indulok el felé, mintha már semmi mást nem látnék. Kicsit így is van, de még így is érzem a mágus felől áradó izzó vágyat. Meglepően erős a kisugárzása is, így annak sem árt, a pillanatnyi merülés, hogy kicsit kiszakadjak a bűvköréből. Még a végén tényleg maradásra bír, de valami az agyam hátuljában azt súgja, hogy ez nem lenne kifejezetten jó ötlet. Elmerülök inkább a hullámok között, hogy mikor felbukkanok, ott találjam őt. Még mindig izzik a levegő, és ez nem a sivatagi forróság miatt van.
- Ha zavarba éppen nem hoztál, de mindenképpen jólesett. -mosolygok fel rá szélesen, ahogy lassan leguggol hozzám. Mire kettőt pislanthatnék, a szánk találkozik. Csókja lágy, de kicsit parancsoló, érzem, hogy az ő kezében van az irányítás, teljesen, és én nem tehetek mást, minthogy engedelmeskedem, és ez az érzés egyszerűen észbontó. Magammal kell rántanom, magam mellett kell tudnom őt, és a víz az én terepem, nem mintha magamhoz akarnám ragadni az irányítást. Csak jó itt.
Elmerülünk, és ő ölel is át, két karjával a derekamba kapaszkodik, miközben én még mindig a nyakát ölelem. Közelről nézek a szemeibe, a mosolya is szédítő, akár egy tökéletes műalkotásé. Túlontúl tökéletes ahhoz, hogy csupán egy ember legyen, pedig így van. Kétség sem férhet hozzá, hogy a legizgalmasabb ember, akivel valaha találkoztam.
- Ember vagy kedvesem, ez tény…de hogy egyszerű is lennél, az erősen kétlem. -egyik ujjam lusta köröket ír le a kulcscsontján, miközben újra rámosolygok, csábosan. – Te vagy a legizgalmasabb ember, akivel valaha találkoztam.
Halk sóhaj szakad ki belőlem, ahogy a hajamba mar, és ismét megcsókol, jobban vágyom rá, mint az éjszaka folyamán eddig bármikor, de a vízből sem akarok kiszakadni. Itt akarok maradni vele, míg fel nem kel a Nap.
- Ohhh nekem itt tökéletes…de nehezek lesznek a ruháid, ha nagyon eláznak! -kuncogok, és egyik kezem már gyakorlott mozdulatokkal bontja is szét a fekete inget, Mélyen a szemeimbe néz, és én állom a pillantását, kezem lassan leér az utolsó gombig, mutatóujjam végig simítja az alhasát.
- Vedd le…nincs rá szükségünk! -dorombolok neki, majd én kezdeményezek, és ismét megcsókolom. Éppen erre van most szükségem. Rá volt szükségem, és arra, hogy a karjaiban gyönyörűbbnek érezzem magam bárkinél.

A szirének kecsessége, alakja bája ugyanolyan akár a hangjuk. Egyetlen pillanat alatt képesek rabul ejteni. Talán pont ezért kerestem ennyire a társaságukat. Lenyűgöztek és rabul ejtettek, és a közelségükben úgy éreztem bármi megtörténhet, csak mert velem vannak.
És ez most sem volt másképp.
A szirén herceg kíséreteként léptem ki a fogadásról amire el sem akaródzott mennem. Ki nem állhattam ezt az álszent bandát, meg a magamutogatásukat. Mind előadták hogy milyen nagy emberek, de amint elém jutottak térden csúszva mászva könyörögtek egy jobb életért.
De a herceg más volt. Gyönyörű volt, bájos, elragadó és teljesen magával sodort. Gyönyörködni akartam benne napestig, élvezni a belőle áradó energiát.
Úgy éreztem eddig nem kapta meg a tökéletes bánásmódot attó aki kísérte így hát nekem kellett a ovag helyébe lépnem.
Nem bántam. Le akartam venni a lábáról.
És a csilogó szemeit, a mosolyát, a selymes hangját hallva ez sikerült is. Odavolt értem és csak ez számított. A ma estében semmi más nem volt fontos.
Ahogy a medencémben, fürdőzött a holdfényben az pláne valami elképesztően eszményi volt. Csodálatos volt. Hibátlan. Gyönyörű.
Nem is tudtam szó nélkül hagyni amit bár tagadott, de láttam rajta hogy zavarba jött.
- A bókoknak az a célja hogy jól essenek. Ezért adjuk őket - mosolyogtam szélesen ahogy közelebb sétáltam hozzá. Ahogy leguggoltam hozzá, már tudta mire készülök. Az ujjaim végigsiították az arcélét és odahajolva puhán megcsókoltam. Az ajkai pont olyan édesek voltak mint azt vártam. Tökéletes volt az íze akárcsak a látvány.
Magával húzott a mélybe pont úgy ahogy a tengerészekkel tették sok sok évvel ezelőtt.
Nem bntam egyetlen pillanatra sem.
A legtökéletesebb halálnem volt amit csak el tudtam képzelni.
Forrón, szinte akaratosan csókoltam, mégis lágyan hogy érezze, mennyire különleges ő itt a karomban.
Átadta magát nekem teljesen. Nem ellenkezett, nem próbáta átvenni tőlem az irányítást.
Jófiú...
Elmosolyodtam szélesen a szavaira.
- Ez jól esik kösznöm. Nekem is ritkán van szerencsém ennyire érdekes szirénekhez, mint felséged... - mondtam végigsimítva az arcát. A karom nem engedte a derekát.
Imádom a sóhajait és a halk rezennéseit, minden reakcióját a mozdulataimra.
- Akkor ideje megszabadulni tőlük nem igaz...? - mosolyodom el szélesen ahogy gombolni kezdi az ingemet és hagyom hogy kibújtasson az ingemből. A bőre a csupasz bőrömhöz ér.
- Nincs bizony - súgom mielőtt újra összeforrnának az ajkaink és a kezeim, mint akik megunták a várakozást, a fenekére siklanak és rámarkolnak a kerek formákra.
- Mmm... odavagyok az uszonyodért... de talán a lábaid jelen helyzetben hasznosabbak lennének... - súgom az ajkaira elmosolyodva. Úgyis tudja hogy mit akarok.

Már megérte a repülőút és a kocsikázás erre a fogadásra. Ha nem jöttem volna el, soha nem ismerem meg Elijaht, és nem lejthetnék ki innen a karjába kapaszkodva. Az agyam hátuljában ugyan lefutott egy gyors keresés, mert biztos voltam benne, hogy már hallottam ezt a nevet, és az emberek ijedt arcát látva már biztos voltam benne, hogy ez az Elijah ugyan az, akiről Amerika szerte rettenetes pletykák keringtek. De hát azokra felesleges volt adni. Hamarosan úgyis megtudom, hogy milyen is ő valójában.
A mágusok mindig is érdekeltek. Végtére is emberek, ha úgy vesszük, egy kevésbé kifinomult faj, mint a miénk, vagy akár a tündéreké, mégis…képesek voltak ők is magukba olvasztani a mágiát, akárcsak mi. Lenyűgözött a kis mutatványával, és azonnal többet akartam megtudni róla. Mindent, amit csak lehetett.
Nem akartam mást már, mint átadni magam neki. Felfedezni, hogy milyen is ő valójában, minden pillanatban neki áldozva, akár egy istenségnek. Mert éreztem, hogy ez az, amit valójában akar. Hogy végig nála legyen a gyeplő, és én csak sodródjak, hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Nem is hangzott ez olyan rosszul. Olyan lenyűgöző volt, bármit megtettem volna neki. És még így is, ízig vérig úriember volt.
De a medencére, a vízre szükségem volt. Nem titkoltan mégis azért szabadultam meg minden ruhámtól, hogy őt gyönyörködtessem, engedtem, hadd csodálja formáimat, mielőtt még rájuk tenné a kezét.
- A te bókod pedig kétségkívül telibe talált, drága lovagom! – mosolygok rá édesen, mielőtt összeforrnék vele. Ajkai perzselnek, mint a sivatagi szél, minden szenvedélyét érzem rajtuk. Megőrülök érte, és közben még játszani akarok vele, ezért húzom magammal a vízbe. Mintha csak a prédám lenne, akit elcsábítottam. Pedig ma itt nem én vagyok a ragadozó.
- Neked aztán lehet bókolni, ha egyből visszaadod! – nevetek fel csengő hangon, az arcomat a kezéhez simítom. Már nincs is igazán szükség bókokra, véget ért a színjáték. Nyíltan beszélnek helyettünk a gesztusok, a lelkünk már szinte egyesült is.
- Ideje…épp eleget voltak már útban! -kuncogok pajkosan, miközben kibújtatom a ruhadarabból, ő közel von magához, bőrünk összesimul.
Ahogy ajkai újra birtokba veszik az enyémeket, megnyikkanok, váratlanul, de nem kellemetlenül ért, hogy két kézzel a hátsómba markolt. Kezem gyakorlott mozdulatokkal csúszik le a mellkasán, az alhasán át a nadrágjáig, hogy kibontsam az övét, és a sliccét. A többit rábízom.
- Azt mondod? – aprót harapok az alsó ajkába, mielőtt picit meglökném, és a lendület hevében elhagyom a hatalmas uszonyt, két kecses láb lesz belőlük, én pedig a medence falának támaszkodom. Lábaim épp a földet érik, szerencse, hogy ez a medence is az a fajta, amelyik nem egyenletesen mély mindenhol.
- Parancsoljon Mr. Heathen…- hátra nézve rá beharapom az alsó ajkam, és kacsintok egyet felé. Megadtam magam teljesen, az övé vagyok, csak ide kell jöjjön, hogy elvegye, ami megilleti.