Fairy Gardens & fairies

Jó ideje úgy vélem, nekem is itt az ideje a változtatásnak. Mindig is kíváncsi voltam, és nagyon nagyon sokáig visszafojtottam eme tulajdonságom. Mert a komolysághoz és határozottsághoz állítólag nem megy. Pedig éppen ennek hiányában vagyunk képesek a lehető legrosszabb döntést hozni.
Egyszóval: egy ideje már igenis kijjebb tessékelem magam kicsiny világunkból, hogy másokkal is találkozzak és lássam, milyen is pontosan az emberek világa. És nagyon hasznosnak tartom a kiruccanásokat. Ha nem látnak, sokszor elkomorodom, hiszen van mit pótolnom ebben és az ott szerzett tapasztalataim azt mutatják, apám ebben rosszul látta a világukat. Amennyire elszomorító a világuk, éppen annyira hasznos is.  
Ott van például az internet. Régi karórák, új karórák, amennyit és amit csak akarok! Ebben a boltban viszont még nem voltam. És egyedül karórát venni nem a legjobb mulatság. S ha nem is veszek, sokkal jobb nézegetni valakivel. Szeretek beszélgetni kütyükről és rájöttem, hogy az emberek nagyon értenek hozzá. Csodálattal veszem körbe remekműveiket.
Mobilom veszem elő, aminek majdnem mindig újnak kell lenni, mindig kíváncsi vagyok, mivel tudnak előrukkolni.
„Holnap, tizenegykor, itt:  ?”
Profin beillesztem a linket és elküldöm a linket, párat elégedetten dobolok az asztalon és máris terelik a figyelmem, egy másik kopogással.

De most már profin két perc múlva tizenegy, feszítve megigazítom öltönyöm, már alig várom, hogy a kicsikéket nézegessem.
- Készen állsz? - már szélesedik is a mosolyom, ahogy meglátom. - Utána elmehetünk abba a cukrászdába, amit említettél a múltkor. Nagyon finoman néznek ki a süteményeik a képek alapján.
Valójában ezeket sem veszem szabaidőnek, hiszen mindennel ismerkedek, kapcsolatokat ápolok. És kíváncsian kérdezősködöm.
- Nézegette már, miket lehet itt kapni? Nekem most valahogy az egyik Omega csigázta fel az érdeklődésem - és még mindig nem biztos, hogy megveszem. Nem kell mindig mindent megvenni, amit kedvelek. Csodálni és ámulni rajta, kézbe fogni és szeretgetni, lehet.

Elég mellbevágó élmény, amikor az egyszerű tündér rájön, hogy viszonylag rendszeresen jár sütizni és órákat - na meg tündérkerteket - nézni a tündérkirállyal. Persze elég fura fazon volt az első pillanattól fogva, akinek mintha sok mindenben nem lenne fogalma az emberek világáról, de hát ez azért előfordul olyan fajunkbelieknél, akik nem emberek között nevelkedtek. Én azonban túl régóta nem kapcsolódtam már igazán a tündérek világához, lényegében azóta, hogy… amióta elszakítottak apámtól. Ettől azonban még időnként szembejön egy-egy hír az internet bugyraiban, például az interjú Oberonnal. Pedig az elején még el is lőttem egy poént Shakespeare tündérkirályáról, és hogy milyen menő, hogy ugyanúgy hívják, de csak elnézőn mosolygott rám, mint a tanár, amikor a diák butaságot beszél. Utána amúgysem volt túl sok kedvem feszegetni a témát.
Amikor megkapom az üzenetet, elmosolyodok.
“Ott leszek”
Pötyögöm be fürgén, és rányomok a küldésre, mielőtt félretenném a telefonomat, hogy megnézzek egy sorozatrészt Netflixen. Azt hiszem, nehezen tudnék létezni az emberi technika vívmányai nélkül.

Másnap előveszem az öltönyömet a szekrény mélyéről. Ritkán van alkalmam használni, és annyira nem is ugrálok érte, de luxusórákat nézni mégsem mehet a tündér fia kantáros nadrágban és melegítőfelsőben. Felöltözöm, szárnyaimat a zakóm alá rejtve, majd lecsekkolom még egyszer a helyet, amit Oberon küldött. Nincs túl messze, de ha gyalog megyek, bő fél óra, mire odaérek, és nem akarok késni. Nem szeretek.
Éppen időben érkezem a találkozóra, a kabátom gallérját felhajtottam, hogy egy kicsit felfogjon a hűvös őszi szélből, de jókedvű mosollyal köszöntöm Oberont kibújva a sálam takarásából.
- Abszolút! - válaszolok mellé lépve. - A cukrászda pedig remek választás. Azon ritka helyek közé tartozik, aminél nem lesz csalódás, ha a tökéletes külső alapján mennyei ízre számítasz.
Nem olyan rég fedeztem fel a helyet, és bár az áraik meglehetősen borsosak, legalább a szolgáltatásuk is hasonló színvonalú.
- Még nem néztem a kínálatot, de remélem, tartanak az új Tag Hauerből. Valami csoda az az óra. - Bár nem különösebb szenvedélyem az órák világa, ennyit igazán megtehet az ember egy… barátnak? Vagy valami olyasminek. Ráadásul luxusórákat nézegetni igazán kellemes elfoglaltság, melengeti a szépérzékemet, az biztos, így hát nem bánok némi befektetett energiát, hogy utánanézzek az újdonságoknak. Akkor is, ha egészen biztos vagyok, hogy soha egyetlen ilyen gyönyörűséget sem fogok a magaménak tudni, amilyen áron mérik őket. Nem is baj. Úgyis félnék hordani őket.
Odelépek az ajtóhoz, és kinyitom Oberon előtt.
- Csak utánad! - intek a helyiség belseje felé, majd én is csatlakozom hozzá a kellemesen fűtött helyiségben.

Nagyon remek hír, hogy ráér, már most odamennék legszívesebben! Amit megtanultam, s talán inkább a jellemem, mint tanult képesség: tudok várni. Az órák nézegetése is terv. Csak úgy, kistoboz módra nem fogok becsörtetni egy üzletbe és végigtaperolni az összes szépséget. Feltérképezni, melyik a legjobb óra. Aztán azt feltérképezni, hogy az adott órát hol érdemes megnézni. Mert ez sem mindegy. Finom olasz kávéért nem a bécsi kávéházat keresem fel, mint ahogy kocsonyás halat sem a svájci kantonok egyikében kívánom megkóstolni.  Fúj... kocsonyás hal... mitől jutott eszembe? Ja, megvan...
A következő pillanatban már a kapott levelekre koncentrálok, sok még a teendő a mai nap és minden perc késlekedés. Márpedig az időmenedzsmentben verhetetlen vagyok. Éppen ezért is időzítek ütősen.

Örömömre szolgál, hogy más is ugyanúgy gondolkodik abban, miként is szükséges kezelni az időt. Mert azt is mérik, s aranyból van, nanogrammra kiszámoltan. Csak így lehet egy olyan életet megtervezni, mint amiben vagyok. Meg szerintem más is. Éppen ezért külön értékelem, ha másnak is fontos az idő. S mostani kísérőm is ezen az elven gondolkodik.

Köszöntésképpen megdöntöm magam egy kicsit és még a kalapom is megemelem. Nem lenne kötelező, de láttam az emberektől és nagyon tetszik ez a szokás. Semmi nyakba csüngés és nyálaskodás. Tisztelet a másik felé. Szép gesztus.
- Óh, ebben biztos vagyok – noha már voltak csalódásaim, szeretek hinni abban, hogy azok csak alkalomszerűek voltak. Legalábbis sütemények terén. A politika és a királyság kormányzása már más tündérszínbe tartozik.
- Feltétlenül megnézzük! - emelem fel a mutató ujjam. - Mintha a gondolataimban olvasnál. A megnézendők listáján van – nem feltétlenül a megvevendők között. Bár a karórakészletem tetemes mennyiséggel bír, nagyon megválogatom, mi kerül bele, s az mindig valami egyedi jelző alapján.
- Ó, köszönöm! - a gesztus kedvelem, még akkor is, ha tudom, nem tehetem le magamról a rangomat, aminek kifogástalannak kell lennie. Hozzám nőtt az etikett, nem tudom, milyen az, hétköznapinak lenni, hiszen otthon is van írott és íratlan szabály. Még akkor is, ha a tündérekről keringenek olyan hírek, és képzetek, hogy csintalanok, huncutok és előszeretettel tréfálunk meg másokat. Az udvarnak szigorú etikett készlete van, s így nőttem fel.
Bent máris sietnek elénk, ketten is, hogy lesegítsék rólunk a meleg holmikat, miután a zárt előtéren, ami kint tartja a hideget és a zajt, dupla négyszeresen is, áthaladtunk. A kalapom is átadom, kesztyűvel és sállal együtt, s egy kényelmes, félkör alakú kanapéhoz vezetnek bennünket, a bolt egy távolabbi, nyugodt és csendes sarkába. Már jelzésre került a számukra, hogy érkezem és ennek megfelelő fogadtatásban van részünk. Frissítő, víz, alkohol, gőzölgő kávé és tea, gyümölcsök s sütemény. Nem két percet fogunk bent tartózkodni.
És én nagyon szeretek órákat nézegetni, ezért sem járok akárkivel, ha nem egyedül akarok menni.
Teljesen belemerülünk, s társam megfigyelésére is adok, hiszen több szem többet lát, még akkor is, ha érzésem szerint régebb óta forgatok ilyen órákat a kezemben. A frissebb szem sokkal több mindent észrevesz, mint az enyém. És nem csak a kora miatt. Cserébe én is felhívom a figyelmét egy-egy fontos részletre. A szépségükben meg sokáig merengek, a felhasznált anyagok és formavilág meg egyenesen elkápráztat.
Ám most nem énekelt nekem egy sem, nem csendült különös hangjuk, mely megborzongtatja szívemet, lelkemet. Ám ha csalódottak lennének az eladók, sem mutathatják ki. Nem csak, mert tudják ki vagyok és miket vásárolok. Nem tartozik ránk szomorúságuk, s most egyelőre nem kívántam meg egyet sem, s bosszús végképp nem vagyok. Elégedett vagyok a szakértelemmel, az udvarias kiszolgálással. S azt mindig méltányolom, olyan módon, amivel csak jól járnak.
Csak egy csésze teát fogyasztok el, angolosan.

Megigazítom a kesztyűm, elégedetten, már az üzlet előtt állva, újfent útra készen.
- Ez egy nagyszerű élmény volt, köszönöm, hogy elkísértél. Cserébe vendégem vagy a cukrászdában és... a Vernoni Tündérkertbe felújították a tavat, s hoztak új virágokat is. Oda is leülhetünk, elfogyasztani a süteményeket. Mit szólsz az ötlethez? - ha más ötlete van, arra is felettébb nyitott vagyok.

Sajnos a munkám eléggé beosztja az időmet, és még így is sokszor úgy érzem, nem dolgozok annyit, amennyit lehetne. Ahhoz azonban túlságosan becsülöm az életet, hogy az egészet munkával töltsem, még ha szeretem is, amit csinálok. Egy szombat délelőtt azonban igazán belefér, ha már más programom úgysincs egyelőre.
Másnap pedig igyekszem időben érkezni, ahogy mindig. Nem szeretek késni. Még ha időnként be is csúszik egy-egy baki, legtöbbször igyekszem azzal is kifejezni a tiszteletemet a másik felé, hogy időben érkezek, Oberon pedig tudom, hogy mindezt különösen értékeli.
Mindig is csodáltam azt a természetes elaganciát, ami Oberon egész lényét átitatja. Lehet, hogy félig tanult dolog, de biztos vagyok benne, hogy ehhez a genetikának is köze van. Hiába igyekszem, már-már slamposnak érzem magam a tömeggyártású öltönyömben ücsörögve mellette, miközben az üzlet dolgozói körbeudvarolnak minket. Vagyis inkább őt, de hiába próbálok a kákán csomót keresni, az udvariasságuk ugyanolyan makulátlan velem szemben is. Még akkor is, ha pontosan meg tudják állapítani rólam, hogy biztosan nem vagyok potenciális vásárlójuk.
Én magam csak egy pohár vizet iszom, és néhány szem szőlőt csipegetek el a tálról. Bár a sütemények is ínycsiklandóan néznek ki, nem vagyok olyan édesszájú, hogy itt is és a cukrászdában is fogyasszak, így azt későbbre hagyom. Pontosan úgy, ahogy a kávét is a sütemények mellé tartogatom.
Azt meg kell hagyni, hogy kifogástalan a kiszolgálás, és a tucatnyi óra közül, amiket van módom megcsodálni, több is lenne, amit szívesen elfogadnék, de feleslegesnek tartom az ilyen luxust, amikkor a hétköznapokban nem venném hasznát, és csak félteném ezeket a csodákat. Azt hiszem, az ízlésünk némileg különbözik Oberonnal, de messze nem áll olyan távol egymástól, mint lehetne. Kedvelem az eleganciát, de igazán díjazni tudom a fiatalos játékosságot az órák kivitelezésében is. Elvégre ifjú tündér vagyok, vagy mifene.

Amikor ismét az utcán élvezzük a késő őszi város hűvös nyüzsgését, Oberonra pillantok, mikor megszólal.
- Én köszönöm, hogy elhoztál. Magamban nem igazán járok ilyen helyekre, pedig valódi élményszámba megy egy ilyen látogatás - mosolygok, és a mosolyomban, akárcsak a szavaimban, valódi hála rejtőzik.
- Benne vagyok! A Vernoni kert a szívem egyik csücske. Sajnos ebben a tekintetben csalfa vagyok, mert mindet szeretem és csodálom a maga módján - szélesen mosolygok, miközben elindulunk Oberonnal az alig két saroknyira levő cukrászda felé.
Bent kellemes meleg fogad, és mennyei illatok, ahogy a frissen főtt kávé kesernyés illata keveredik a sütemények édességével.  
- Mennyei! - jelentem ki tagadhatatlan boldogsággal, amikor Oberon mögött belépve szolidan, de mélyet szippantok a levegőből. - Isteni a natúr croissant-juk is, de a málnahabos sajttortájuk és a grillázsos csokis szeletük is fenomenális.
Jegyzem meg, amikor már beálltunk a sorba a rendelésnél. Én most valami újat próbálok, bár nagy a kísértés, hogy a jól beváltak egyikénél maradjak. Egy szilvakrémes fahéjas csodát választok ki magamnak, és nem tudom kihagyni a natúr croissant-t sem, ami még meleg, amikor az elviteles zacskóba teszik. Alig várom, hogy megkóstolhassam őket!
Kíváncsian figyelem, vajon Oberon mit választ, majd amikor már a kezemben a csomag - ha már ő fizetett, legalább a cipekedést hagyja rám, ehhez ragaszkodom -, és elindulunk kifelé, szinte vibrálok az izgatottságtól.
- Alig várom, hogy lássam! Az őszt amúgyis legalább annyira szeretem, mint a tavaszt, és ilyenkor csodásak a színek.
Kicsit gyerekesnek érzem a reakciómat, de ezek a dolgok mindig is valami önfeledt nyugalmat és biztonságérzetet adtak, még a legrosszabb helyzetben is, megbecsülöm hát a természet apró csodáit.
Út közben elgondolkodva sandítok Oberonra, mielőtt kinyögném, ami egy ideje foglalkoztatott vele kapcsolatban.
- Vajon az etikett szempontjából mennyire korrekt tegeződnöm a Tündérkirállyal? Még mindig nem hiszem el, hogy hagytad, hogy hülyét csináljak magamból. Pedig még poénkodtam is a neveddel… Igazán nem bántásnak szántam, remélem, tudod.
Nem hiszem, hogy szükség van a mentegetőzésemre, és amúgyis bénára sikerül, de mégis úgy érzem, fel kell hoznom valamit a saját védelmemre.

Ha volna is óranézegetős társamnak bárminemű feszengése, figyelmét az órák felé forgatom. Hiszen ezért vagyunk itt! És felettébb élvezem ezeket az újdonságokat! S az egyik nagyon fontos indok, miért nem egy olyas valakivel érkezem ide, akinek megegyezik az ízlése az enyémmel. Csodaklassz órákat nézegetett ki és izgatottan kérdezgetem, miért is éppen azt választotta. S lám, rengeteget lehet ebből tanulni, hiszen olyan szempontokat is figyelembe vesz, ami nekem eszembe sem jutott volna! S éppen ezért nagyon hálás vagyok azért, amiért veszi ezt a tortúrát és eljön velem. Cserébe mindenképpen meghívom és még a kertbe is elmegyünk! Csodás ez a nap!
- Óh. Nos, akkor szívesen – döntöm meg magam kicsit. - De ez még mindig nem fedi le az igazi köszönömöt. Rengeteg olyan dolgot mutattál, és mondtál, amire nem is gondoltam volna – és elismerem, ha valamiben figyelmetlen vagyok. Hiszen ebből tanulok és a tény az attól még tény marad, még ha el is hallgatom.
- Megértem, teljességgel, kedves Ezra. Csodálatos érzékelni azt, amit az igazi otthonban lehet érezni. Voltál már a kastélyban? Szétnézhetnél a kertben – Ritkán hívok meg bárkit is, ahhoz szükséges kiérdemelnie a bizalmat. Hiszen nem csak a családomat védem ezzel, hanem vannak dolgok, amik nem tartoznak más szemekre. Amit azért sajnálok, mert vallom, minden lehetne mindenkié, hiszen minden senki tulajdona.
Ahh, ezek az illatok! Ez az emberi mennyország! Tudják élvezni az életet, ételeket és megadják a módját! Még ha utól sem érik azokat a kreálmányokat, amiket udvarainkban szolgálnak fel. A kreativitásuk azonban olyan egyedi, hogy egy tündér sem tudna a nyomukba lépni.
- Grillázsos csokiszelet. Legközelebbre tartogatom – csillan fel a szemem. Most valami krémesebbre vágyom, a grillázs mégis az egyik gyengém a remekműveik közül.
Most csak őszi, finom, melegítő süteményre vágyom. A körtésen van grillázs! És van dió is! Ó, ez remek! És van még hozzá valami egészen új íz. Áfonya és gyömbér. Érdekes kombináció, kíváncsi vagyok rá. Egy sósat is megkívánok, az pedig eredetileg teához használják, de ha kávéhoz is ízlik, akkor fogok rendelni belőle a délutáni teámhoz, amit bizony ki nem hagynék.
Kávénál viszont tanácstalanná válok. Rengeteg új kávét hoztak be és fogalmam sincs, mi illene hozzá. Ezrára tekintek.
- Van valami ötleted, mi illene egy körte ízéhez? - érdeklődöm tőle.
Elvitelre kérem, hogy meleg maradjon a kávé, minél tovább. Érdekes poharat kapunk, szerintem csodásan néz ki! A plasztik kártyát megint használom és nagyon kíváncsi vagyok arra, miként is működik, majd meg fogok valakit kérdezni. Igaz, már beszélgettünk erről a technológiáról, és mivel hiszem s vallom, a gépeknek is van lelkük, finoman megsimítom a leolvasót, hogy megköszönjem neki a sok finomságot, pedig hát ő biztosan nem ért hozzá. Mármint nem a süteményhez, hanem annak elkészítéséhez. Aztán lehet, ki tudja, mégis ért.
- Igazán kedves, köszönöm! - a cipekedésnek örülök, az én kezemben egészen biztos katasztrófa lenne a kávé, az mindenképpen. S addig nem kívánok belekortyolni  a kávéba, míg ős hozzá nem fér kényelmesen.
Előzékenyen kinyitom számára az ajtót, hiszen nincs még egy keze, hogy kinyissa.
- Csodás a tavasz is! Legfőképpen a magnoliafákat kedvelem, meg például a krókuszok! Azok nagyon szépek! Már kora tavasszal kibújnak a földből!
Már a saroknál járunk, s a kérdésre először elgondolkodva nézek magam elé, majdnem elgázolva egy újságos dobozt. Érdekes, hogy az emberek szeretik még a nyomtatott újságot, pedig sokan már nem árusítanak. Kedvelem, ahogy zörög. A folytatásra viszont elnevetem magam.
- Ha egyszer annyira szívből jött, én bizony nem akartalak kijavítani, hogy kinek is mondod éppen ezt. Ha az is lenne, igaznak és helyesnek véled, nemde? Ebben az esetben ugyan miért sértődnék meg? - nevetem el magam. Holott örök rémálmom, hogy a népem mégsem fogad el, jogosan követelve, hogy a királynő tegye mindazt, amit én, az én szavam mit sem ér. A jogos uralkodó királynőm, s én csak az aktákat tologatom. De drágám nagyon elfoglalt a Tanács ügyeivel s egyszerre két székbe nem tud ülni. S ha királynőm máshogy vélekedik, az ő szava a szent. Apám erre nem készített fel, ám mégis sikerrel jártam, hiszen az olyan dolgokat, melyekben tudom, nem egyezik ízlésünk, gondolatunk, vélekedésünk, kedvesem teendőihez irányíttatom, s ezt az udvar és a hivatal is kitanulta már. Kedvesem a mindenem, s úgy védem házasságunkat ezzel, s közötte királyságunk békéjét, hogy ezt megléptem. Sikeresen működik, s annyira édes életem párja, ahogy teszi királynői teendőit, ki nem hagynám ebben nézelődésemet!  Erre mosoly költözik a szemeimbe, s ajkaimra is.
- Nos, etikett szempontjából megtettem azt, amit az etikett előír. Így nem gond, ha tegezel. Meg is érkeztünk – finoman megsimítom az egyik juhuarlevél alját, ami kézzé formálódik és kezet fogunk, majd elengedi kezem, s ahogy széttárja kezeit, s mutatja utunkat, az addig rejtőzködőnek tűnő bejárat felbukkan. Az emberek és más fajok is beléphetnek ide, ám az igazi csoda tündéreknek marad.
- Csakis utánad – tárom én is előre karomat, majd követem. Az egyik pad éppen üres, elég távolról is látom, de előbb hagyom, hogy társam beigy a látványt, s éppen ezért előzékenyen a tálca alá nyúlok, s átveszem tőle.
Élettel teli, vibráló, nyüzsgő, tündérek által pezsgő rész is megnyilvánul. A színek, a növények, állatok mind az igazi tündérbirodalmakra emlékeztet. Oázis, valódi oázis! Hogy kik láthatják még? Minden gyerek, aki nyitott erre a csodára!

Tényleg beleástam magam az órák világába, és az az igazság, hogy engem is rabul ejtett. Elvégre ki ne gyönyörködne az ilyen tökéletes mestermunkákban? Olyan ez, mint amikor az ember egy remek sportkocsit lát, azt is lehet csodálni anélkül, hogy jogosítványod lenne. Ráadásul Oberon lelkesedése és rajongása ezek iránt a finom szerkezetek iránt, egészen ragadós. Ezért sem esik nehezemre átadni magam a nézelődésnek, és minden kezdeti kényelmetlenségem ellenére felvenni a beszélgetés fonalát.
- Még jó, hogy minden tündér különböző, így igazán kiélvezhetjük az eltérő nézőpontok adta lehetőségeket - jegyzem meg mosolyogva Oberon köszönetére. Minden alkalommal lenyűgöz az az elegancia, ami sugárzik belőle, és egyre inkább biztos vagyok benne - mostmár pláne -, hogy ez biztosan a kék vérrel öröklődik.
Amikor felveti azt a bizonyos kérdést, hogy voltam-e már a kastélyban, egészen komikusan festhetek a nagyra nyílt szemeimmel és a vörös hajammal kísértetiesen visszaidézve a Shrek-féle Csizmás Pandúrt.
- Nem hiszem, hogy valaha a közelébe engednének a kastélynak, hacsak nem meghívóval megyek - pedzegetem meg a már jelenlevő tudásomat Oberonnak, ha már így felajánlotta a látogatás lehetőségét. Legalábbis én így vettem az iménti kijelentését. - Biztosan páratlan látvány a kastélykert.
Még valami ábrándos kifejezés is kiül az arcomra, ahogy rágondolok. Nem véletlen, hogy a főúri kasztok minden népnél a legjobbakat foglalkoztatták, hiszen megengedhették maguknak. A minőségi munkának pedig csak csodálatos eredménye lehet.
Pont ahogy a cukrászat és pékség dolgozóinak munkájának. A baristákról nem is beszélve. Igazán nagyra becsülöm azokat, akiknek hála koffein és szénhidrát kerülhet a szervezetembe a nap bármely szakában. Nem véletlen hát, hogy nem türelmetlenkedek, és a rendelésnél is a legkedvesebb mosolyomat varázsolom elő. Amúgyis jó jóban lenni azzal, aki a tündér kávéját készíti. Senki nem akar oda nem illő dolgokat a feketéjébe…
Amikor Oberon a kávé kérdésében felém fordul, reflexből rávágom:
- Fahéj - aztán egy pillanatra elgondolkodom, és fellapozom a kis füzetet, amiben ismertetve vannak a hely kávékülönlegességei, és odafordítom Oberon felé, hogy lássa, miről is hadoválok. - Van egy Távol-Keleti fűszeres kávéjuk, ami szerintem tökéletesen menne a körtéhez, de ahogy láttam, a süteményed is elég… vegyes ízvilágú, így lehet, hogy egy letisztult, de ízletes presszókávé jobban illene hozzá.
Nem ismerem még annyira az ízlését, de enni mindig is szerettem - hála neked genetika, hogy az én oldalamon állsz, és nem látszik rajtam! Megint csak a véleményemet tudom elmondani, mint az órák esetében, de hát erre kérdezett rá, nem igaz?
Én egy nagy latte macchiatot kérek elvitelre, cukor nélkül. A tej így is elég lággyá teszi a kávét, és nem szeretem édesen. Megköszönöm Oberonnak, hogy kinyitja nekem az ajtót, elvégre valóban tele van mindkét kezem.
- A magnoliák valóban gyönyörűek, és én a tulipánokat szeretem nagyon! - csillan fel a szemem ismét lelkesen. Na igen, ezzel a témával nem lehet nálam mellélőni. Nem véletlen, hogy az lett a hivatásom, ami, és hogy a terápiám éveken keresztül tartalmazta a kertészkedést és a növényekkel való foglalkozást.
Szerencsére a kert nincs messze, de így is van időm felvetni a témát, ami azóta böki az oldalamat, hogy megtudtam, kicsoda Oberon valójában.
- Igen, az, hogy ha tudtam volna, ki vagy, nem változtatott volna azon, hogy mit gondoljak. Legfeljebb nem mondtam volna ki hangosan - teszem még hozzá kissé sután. Nem szégyellem a dolgot, elvégre nem kötelességem ismerni senkit - mivel az emberek között élem a mindennapjaimat, igaz ez a tündérkirályra is. De azért örülök, hogy tisztáztuk a félreértést, és annak is, hogy nem neheztel a viccelődés miatt.
- És ha már itt tartunk, hogyan illene szólítanom? Csak a biztonság kedvéért, ha egyszer netán tényleg betévednék a kastélyba. Sajnos udvari etikettben nagyon rosszul állok - nem igazán volt kitől eltanuljak ilyesmit.
Közben figyelem, ahogy a kapu engedelmesen feltárul Oberon előtt, bebocsátást engedve számunkra ebbe a csodálatos világba.
- Köszönöm! - pillantok Oberonra, és érzem, hogy a mosolyom valami olyasmi lehet, mint az embergyerekeknek a karácsonyi ajándékbontáskor. Óvatosan átadom Oberonnak a tálcát, és lassú léptekkel indulok beljebb a kertbe, valóban csodálva minden egyes kis részletét. A fák korosak már, és többet láttak, mint bárki közülünk, az avar a lábunknál vörös-arany színben pompázik, ahogy a fák maradék lombja is, az őszi virágok pedig teljes pompájukban kényeztetik a tündérszemeket.
- Csodaszép! - súgom halkan, ámulva, ahogy minden egyes alkalommal, mikor tündérkertet látok. Épp elszalad mellettünk két mókus, és kergetőzve szöknek fel az egyik közeli fára. Közben én is kiszúrom az üres padot, és arrafelé indulok. Nem sietek, magamba iszom a látványt, és csak azután foglalok helyet a padon, hogy Oberon leült.
Elkezdem kicsomagolni a süteményeket a kis műanyag villákkal, és a kávék közül is elveszem az enyémet.
- Köszönöm a jóltartást! - mosolygok Oberonra, és alig várom, hogy megkezdhessem a süteményemet. Ezek a napok mindig emlékeztetnek arra, milyen jó is szabadnak és egészségesnek lenni! Magamban hálát adok minden sokak által olyan természetesnek vett apróságért, és azért, hogy most itt lehetek.
- Azt hiszem, jól választottam! - jelentem ki az első falat sütemény után, ami édes-savanykásan olvad szét a számban. - A tied milyen? - pillantok Oberonra kíváncsian, és igen, némileg izgatottan. Elvégre éltem azzal a balga megjegyzéssel, hogy a cukrászda mindegyik süteménye finom, és nem lehet mellényúlni velük.

- Ezzel teljes mértékben egyetértek! - Mosolyodom el szélesen. Véleménycsere bármikor jöhet, azt élvezem a  legjobban!
Tetszik, ahogy elérti a kérdésemet, a mosolyobb még boldogabbá válik.
- Ez, egy teljesen tökéletes meglátás – mutatok rá elégedetten. - Ezt csak akkor tudod majd biztosan, ha már ott vagy – tekintek rá jelentőségteljesen. Fog kapni meghívást.  
Figyelmesen hallgatom a javaslatot.
- Fahéj? - egy pillanatra eltöprengek, párosítva a körte ízzel, hümmögök egyet., s a különlegességre is odafigyelek. - Igazán ízletesnek tűnik. Kipróbálom ezzel először – mutatok a képre. - Hálás vagyok a javaslatért – az emberek világa tényleg más. Szeretek benne lenni, igazán különleges. - Már alig várom, hogy megkóstoljam őket!
- Tulipánok! Azok is gyönyörűek! - Csillog a szemem. - Van kedvenced azon belül? Elmehetnénk majd Hollandiába... vagy hova. Ott vannak tulipánok, ugye?
Meglepődve pillantok rá, néma, érdeklődő kíváncsisággal.
- Ó, nahát! És ugyan miért nem? Hiszen az igazat mondtad – s elmosolyodom. -  És tetszett a határozottságod is benne – a végére már kuncogok, a kesztyűs kezemet a szám elé téve.
- Itt? Oberon – felelem, hiszen egyértelmű, aztán megértem. - Á, szóval... tegyük fel... ha egyszer betévedsz... mert van meghívód... az Őfelsége a Felség – megállok egy pillanatra, grimaszolok egyet. - Ez elég furcsán hangzik. - aztán felé mutatom a mutatóujjam. - Ééés nem tegeztél – jegyzem meg.
Mosollyal lépek be utána a tündérparkba. Ezt a kertet élvezni kell, ha belépünk, tálcák és csomagok nélkül. Hiszen mindent érintetnénk, simogatnánk.
Mélyet szippantok a levegőből. Az ősz az igazi világom. Az avar nedves illata, a hüvős eső, a citromsárga levelek, a parázsló színben tündöklő bokrok. Gesztenyeillat. Egy kisebb méretű tündér a vállamra száll, mosollyal üdvözlöm, s ő lelkesen meghajol, s csak utána foglal helyet vállamon. Híreket hozott, hiszen szeretnek mindenhol kíváncsiskodni, mindent kihallgatni.
Közben Ezrát figyelem, ahogy elveszik a környezetben.
- Csodálatos, bizony! - bólogatok lelkesen.
Leteszem kettőnk közé a csomagokat és a tálcát, s hagyom kibontani a saját tempójában.
- Váljék egészségedre! - rámosolygok, s figyelem, ahogy élvezkedik mindabban, ami körbeveszi. Sokan elfelejtik, hogy hálásnak jó lenni, hiszen minden ajándék, bármiről is legyen szó. Ezra viszont mindenre figyel. S éppen ezeket az apró gesztusokat, az apró részeletekre figyelés az, ami rengeteget jelent.
- Ó, igen! - annyira bele tudok merülni dolgokba, hogy más dolgok meg kiesnek a fejemből. Kíváncsian csomagolom ki a sajátomat, s előbb a kávéba szippantok.
- Húha! Ez csodálatosan fel fog melegíteni! Megkóstolod? - keresem a csomagban a szívószálat, hiszen úgy is lehet kávét inni. - És akkor a sütemény – kicsomagolom a süteményt, az illata ugyanúgy elér, mint a kávéé. Mélyet szipantok abból is. - Kérsz? - tartom felé a sütit is.
Előbb a kávéba merülök bele. Szeretem addig meginni, míg meleg, s hiába kesztyű, akkor is két kezem közé veszem, s mélyet lélegzem az illatából.
- Mennyei az illata – belekortyolok, élvezem az ízét. Aztán elérkezik az összes fűszer íze. - Úúúú, ez egy nagyon jó ajánlat volt! Nem is az elején érezni az igazi ízeket! Ez teában nem is jönne ki olyan tökéletesen! - Nagyon tudnak valamit az emberek!
Sütemény. Előbb alaposan megnézem, körbeforgatom a papírtnyéron, élvezem az illatát. Csodálatosan komponált, pedig állítólag sokat készítenek belőle. Mégis, olyan érzetem van, mintha külön figyeltek volna erre az egy darabra.
Aztán veszem a villát és veszek falatot belőle s megkóstolom.
Csendben élvezem az ízt, mert egyszerűen nem tudok megszólalni. Egészen más, mint a kávé. És mégis, főleg az utóíze, annyira összepasszol vele, hogy nem tudok megszólalni percekig, csak élvezni az ízt. Még két falatot veszek, és élvezem, aztán az ölembe helyezem a tányért.
- Ez a sütemény szintén csodálatos ízű. A kettő együtt pedig nagyon is illik hozzá.
Csendben nézelődök a kertben.
- Tudtad, hogy csak ebben a kertben van olyan két fa, a régi világból, ami sehol máshol nincs? - Nézek rá, s közben egy nagyon kicsi morzsát teszek a tenyerembe, s tartom a vállamhoz, hogy ingyen vendégünket is megvendégeljem.

- Valóban - mosolygok vissza Oberonra, és egyfajta gyermeki izgalommal tölt el a gondolat, hogy esetleg tényleg láthatom a kastélykertet. Vajon nagy kérés lenne, hogy beszélhessek a kertészekkel is? Biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanulhatnék tőlük, aminek hasznát venném a munkám során, de azért is érdekel, mert személyes szenvedélyeim a kertek.
- Igazán nincs mit köszönnöd, csak elmondtam a véleményemet - válaszolom alig észrevehető vállvonással a kávé kérdésére. Lenyűgöző az, hogy Oberon mindig olyan udvarias, mégsem lesz ettől sem merev, sem fellengzős. Az igazat megvallva, valahol büszke is vagyok rá, hogy a népemnek ilyen királya van, még ha vajmi keveset tudok is a tündérekről, és nem köztük élek. Talán, ha lett volna lehetőségem, másképp választottam volna, de igazából sosem merült fel bennem, pláne, hogy a nevelőapám, Joseph, vérfarkas.
- Óh, igen, Hollandia! Egyszer mindenképpen eljutok majd oda! - süt rólam a lelkesedés, miközben beszélek. - Nem csak a tulipánföldek, de a virágvásárok is gyönyörűek lehetnek. Még akkor is, ha az egész nagyrészt az üzletről szól.
Mert hát ez a helyzet, de ez a virágok szépségéből nem sokat vesz el.
- Csak mert… nem is tudom. Nem illik, nem? Vagy a fene tudja. Mint mondtam, illemből hiányosak az ismereteim. Nem akarok sztereotipizálni, de egy vérfarkastól tanultam, amennyit tudok - persze a szüleimtől tanultam az alapvető dolgokat, de a szociális készségeim visszaszerzésében Joseph segített.
- Ma is tanultam valamit - vigyorodok el a megszólítás kérdésére, aztán egy pillanatra elgondolkodom. - Valójában tegeztelek is, meg nem is. Bármelyiket rá lehet húzni az iméntiekre.
Olyan az egész, mintha direkt szójáték lett volna, pedig véletlenül jött csak így ki. Minden esetre valahol igenis mulatságos, számomra pedig még mindig furcsa, hogy egy király jelenlétében a tündér fia bármit mulatságosnak találjon. Azok a fránya sztereotípiák, ugyebár…
A kertbe lépve még a lélegzetem is elakad néhány hosszú pillanatra. Pedig érdemes lenne mélyen magamba szippantani az ősz jellegzetes, csodás illatát, de erre csak kicsit később kerül sor, amikor már beljebb lépünk. Minden alkalommal elámulok, amikor tündérkertet látok. Mintha ilyenkor megint tíz éves lennék, aki még gondolkodás nélkül hitt a csodákban, és mindenben megtalálta a szépséget. Nagyon, nagyon igyekszem visszatalálni ahhoz az elveszett önmagamhoz, és úgy érzem, legtöbbször sikerül is, de hát mindenkinek lehetnek rossz napjai. Szerencsére ez nem olyan nap.
Kissé elmélázva bontom ki a süteményemet, és eszembe sem jut, hogy megkínáljam vele Oberont, amíg ő fel nem ajánlja, hogy kóstoljam meg a kávéját és a süteményét.
- Nem, köszönöm, nem kérek - ingatom meg a fejem, ahogy rápillantok, enyhe vörösséggel az arcomon. Igen, zavarba hoz a saját szerencsétlenkedésem. - Te kérsz az enyémből? - fordítom felé a süteményemnek azt a csücskét, amibe még nem ettem bele. A kávémat így is kilőttem, mert abba már belekortyoltam.
- Igen, ez amolyan igazi, melengető téli kávé, véleményem szerint! Örülök, hogy neked is elnyerte a tetszésedet! - ez azért némileg enyhít az iménti zavaromon, és ismét fülig érő mosollyal figyelem, ahogy Oberon kortyolgatja a kávéját, majd alaposan szemügyre veszi a süteményét, mielőtt megkóstolná. Közben azért én is hol egy falat süteménnyel, hol egy korty jó meleg kávéval kényeztetem az érzékeimet, na meg a kert látványával. Egyeseknek talán túl sok lenne, de ők úgysem láthatják teljes pompájában, így azt hiszem, ez mindenkinek nyertes szituáció.
Csak Oberon kérdése tereli ismét felé a figyelmemet, mire meglepetten pislogok rá.
- Fogalmam sem volt. Bár ez azt hiszem, csak a tündérkultúrában való járatlanságomat támasztja alá ismét - talán el kellene szégyellnem magam, de mégis a kijelentésem inkább némileg szomorkásra sikerül. - Annyi minden van, amit nem tudok a sajátjaimról. Sosem hiányoltam, hogy köztük éljek, megtaláltam itt a magam helyét, azt hiszem, mégis… valahol szomorúnak érzem, hogy így alakult. Butaság, nem?
Az utolsó falat süteményt löködöm finoman ide-oda a papírtányéron, miközben beszélek. Csak akkor sandítok oldalra, amikor az apró tündér jóízűen, boldogan nekiáll elfogyasztani a felajánlott morzsákat. Észre sem veszem, hogy megint mosolygok. De hát lehet egy ilyen helyen szomorú egy tündér? Pláne jó társaságban, finom süteménnyel és kávéval a gyomrában… kizárt dolog.
- Megmutatnád őket? Mármint a fákat - pillantok Oberonra a falatozó tündérről. - Persze csak ha elfogyasztottad a süteményt és a kávét. Eszembe sem jutna siettetni. Ki kell élvezni az ilyesmit.

Az izgatottság egyből megjelenik arcán és tekintetén, s boldoggá tesz, hogy sikerült ebben így örömet okozni. És még el sem jutott a kertünkbe! Akkor lesz igazán öröme, szerintem. Titania nagyon szereti és én is dadusgatom a kertet, noha a kristályok mindig is jobb barátaim voltak. Ennek örömére kristálycsarnokunk is van, s a kertben is vannak lakók a kristályok népes gyülekezetéből. Talán ezért is van olyan harmónia és szeretet a kertben.
- És én ezt köszönöm – döntöm meg magam felé, némi rosszallással a tekintetemben. Mindenki véleménye fontos, a csillagporokra, mikor fogják fel? Óh, emberi világ, mennyire értéktelenné szereted tenni önmagad, éppen abban, amiben olyan nagy vagy! Mert a szárnyakra... óh... lehet, többet kéne a népem között is forognom. Lehet, hogy csak én gondolom így?
- Ó, virágvásár! - csillan fel a szemem.
- Mindenképpen! - Bólintok komolyan.
- A virágok szépségét semmi és senki sem tudja elfedni
Legjobban a természetben szeretem őket nézegetni. Ahol élnek és léteznek, ami az ő közegük. A kertünket is ennek megfelelően építették meg és csodálatos élmény benne sétálgatni.
- A virágok csodálatosak! - csillognak a szemeim.
- Mindenképpen eljutsz majd oda – hiszen szeretne. - Ó, nem, egyáltalán nem fog. Semmi és senki sem képes a virágok szépségét elhalványítani.
Még a pénz sem. Szépek, mert nem a pénz teszi őket széppé.
- Éppen most engedtem meg – várom, hogy leessen neki, hogy pár mondattal korábban megengedtem a tegeződést.
- Hiszen az illemnek megfelelően történ mindez – nézek rá türelemmel.
- Milyen sztereotipizálás? - Érdeklődöm kíváncsian. Érdekes dolog lehet, hogy ha valaki nem olyan, mint amilyennek gondolják. Bátor lélekre vall.
- Ugyan, az etikett arra való hogy udvariasan essünk egymásnak és módját adjuk a tiszteletünk kifejezésének. És igazán tökéletesen lehet rosszfiúnak lenni, virágszavakba csomagolva – ez a kedvencem! És még csak vissza sem üthet a másik fizikailag, hiszen kedves voltam vele. Na jó, ezt annyira nem szeretem. Az őszinteség a kedvencem.
A válaszára végiggondolom, mit is mondott, abbahagyva a beleegyező bólogatást. Aztán félrebiccentem a fejem.
- Nos, valóban. Egészen jól lavíroztál a szavakkal – ismerem el. S egyben mosolygok is. Hiszen most tegezett.
A kert. A kert mindenki számára csodálatos szerintem, alapvetően is. Hát még ezzel a tekintettel, ahogy most mi látjuk! Szemezek egy levéllel, s kíváncsian pillantanék be a történetébe, ám a növényekkel nem tudok beszélgetni úgy, ahogy szeretném, még ha el is beszélgetek némelyikkel. Pláne nem egy lehullott levéllel.
- Rendben – ahogy rápillantok, látom, hogy nem úgy piros az arca, mintha fázna. Értetlen kíváncsiság ül ki az arcomra.
- Ah! - Megértem, mi is a pirosság oka. Jaj, hát nagyon kedves!
- Ó, nem-nem! Ezt kinézted magadnak. Legközelebb ilyet … olyat fogok kérni – mutatok a süteményére.
- Óóó, tényleg nagyon melegítő! - nagyon kedvemre van a kávé íze és állaga is. Nagyon kellemes érzet fut végig a gyomromig, hogy kellemesen megágyazzon a süteménynek.
Látom, ahogy padtársam másként fogyasztja a süteményt és a kávét és elgondolkodom, nekem is így kéne. Végül úgy döntök, hogy most így kóstolom  meg. Legközelebb pedig majd úgy, ahogy ő fogyasztja.
A finom, őszi illat keveredeik a kávéval, s mikor a süteményre térek át, ez a hármasság összeáll egy kész kompozícióvá. S hagyom társamat is elmerülni a kert szépségeiben. Apró vendégemet is csak rövid időre zavarom, nekünk nem a beszélgetés csak a fontos, hanem a közös hallgatás is. Nagyon szeretek hallgatni valakivel.
Már éppen felemelném a tányért, mikor kihallok valamit a hangjából, így visszarakom és úgy figyelem szavait. Hangját. Nem nézek rá, ennek most helye nincs.  Mégis,  minden idegszálammal rá figyelek.
- Nos, ez a múlt. Az pedig elmúlt – várok egy kicsit, hogy ne csak a kávét és a sütit eméssze.
- Mit szólnál ahhoz, ha segítenék abban, megismerd? Persze, csak ha szeretnéd – kíváncsian várom a válaszát, ám nem nézek rá, nehogy zavarba hozzam. Hagyom, hogy megrágja, ne csak a sütemény falatokat, hanem az ajánlatot is.
- Természetesen! - Pillantok apró vendégemre kérdőn, ő pedig lelkesen bólogatni kezd, miközben a morzsákat eszegeti, amelyek számára felér egy hatalmas tortaszelettel is.
- Mehetünk! - S máris eltűnik minden tárgy, amit már nem használunk.
Apró vendégem felszáll, s máris repked előre.
- Az ajánlat nagyon tökéletes volt, köszönöm. Mennyei volt minden! - mosolygok.
Felállok, s megigazítom a kabátot és a sálat. Megszokott mozdulat, s haladunk a repkedő tündér után. S be sem kell mutatnom az első fát. Ágaival meghajol és meglepődök, majd elmosolyodom, s meghajolok én is.
- Rhyona – szólítom a nevén a kedves fát. Idős és öreg már, s sokat tud.
- Tudna mesélni ám, sok mindenről – tekintek kávézós társamra. - Van, amire esetleg kíváncsi vagy? Tedd fel nyugodtan – s biztos vagyok, meg fogja hallani, mit szeretne mondani.

Valószínűleg egyénfüggő, hogy ki mennyire becsüli alá éppen magát, vagy az apró csodákat, amik körülveszik. Sokszor az élet megtanít becsülni az egyiket, míg a másikat nem, és csak később jövünk rá, valójában mekkora kincs is van bennünk.
- Akkor nagyon szívesen - engedek végül Oberonnak egy félmosollyal, mielőtt Hollandiára terelődne a szó.
- Valóban csodálatosak, és semmi nem képes elhomályosítani a szépségüket - értek egyet lelkesen csillogó szemekkel. Valószínűleg ezt a legtöbb tündér így látja, de persze botorság lenne általánosítani. Az azonban biztos, hogy hozzám közel áll a természet.
- Valóban! - nevetem el magam, amikor Oberon rávilágít a tegezés lehetőségére. - Akkor mostmár nyugodt szívvel hagyom a palotára a Felség megszólítást.
- A sztereotipizálást a vérfarkasokra értettem. Mármint sokan gondolják róluk, hogy elvadult, illemtelen ösztönlények, pedig náluk is ugyanolyan széles a spektrum, mint bármely más faj képviselői között. A tündérek között is találni olyat, aki nem szereti a virágokat, vagy éppen hírből sem kecses és elbűvölő - legyen ennek bármi az oka. - A nevelőapám elég magának való alak, amolyan tipikus magányos farkas, mégis magához vett anno, és ezért borzasztóan hálás vagyok neki, és tudom azt is, hogy a zord külső arany szívet takar.
Fogalmam sincs, miért fejtem ki ezt ilyen hosszan, de jólesik Josephről beszélni. Talán valamelyik hétvégén meg is látogatom. Rég találkoztunk személyesen.
- Meg tudom érteni, hogy élvezetes lehet egy ilyen etikettbe burkolt szópárbaj, bár én biztosan nem bírnám. Mármint… engem hamar elfáraszt, ha nem lehetek őszinte. Nem hiszem, hogy hosszasan bírnám azt, hogy udvariasan mosolygok valakire, akit épp melegebb éghajlatra kívánok. Pont elég ez időnként egy-egy ügyféllel - látványosan szenvedve húzom el a számat az utolsó mondatnál, de nem lesz rosszabb kedvem a témától.
Kellőképpen felvidít amúgyis a kert látványa, na meg a finomabbnál finomabb étel és ital, ami arra vár, hogy elfogyasszuk. Persze eszembe sem jut megkínálni Oberont, mert… ez számomra mindig is valami bennsőséges dolog volt, megosztani az ételt. Valószínűleg régi beidegződés, amit még nem sikerült feloldanom. Szerencsére Oberon nem veszi rossz néven, vagy illetlenségnek, így hálásan mosolygok rá.
- Köszönöm! - hamar elmúlik így a pillanatnyi zavarom, és békésen élvezem a kávé, a sütemény ízét, valamint az őszi kert látványát. Én is szeretek hallgatni. Sokszor a csend szebb közvetítő, mint a szavak. Sokan vannak, akik nem bírják a csendet, akiket zavar a hallgatás, ezért butaságokkal igyekszenek kitölteni a beszélgetés szüneteit. Szerencsére Oberon nem ilyen.
Amikor azonban megszólalok, érzem, hogy figyel rám anélkül is, hogy rám nézne. Egy pillanatig valóban emésztem a szavait, majd kesernyés mosollyal lehajtom a fejem egy pillanatra.
- Van, amikor az ember tudja, hogy a múlt elmúlt, de képtelen elengedni, vagy éppen segítségre van szüksége, hogy megtegye - amivel persze semmi gond nincs, ezt hamar beláttam.
- Hálás lennék érte - pillantok végül Oberonra. - Úgy érzem, hogy a tündérségem fontos részem, csak sosem volt igazán lehetőségem megismerni, milyen is tündérnek lenni.
Pedig az egyszerű kertészkedés, a növényekkel való foglalkozás is sokat segített, hogy újra magamra találjak.
Figyelem az apró tündérrel a közjátékot, és elmosolyodom a heves bólogatásra… aztán leesik az állam, amikor Oberon egy mozdulattal eltünteti, amit már nem használunk.
- Ezt hogy csináltad? Mérmint nyilvánvaló, hogy varázslat, dedede… - kicsit megakaszt a lelkesedésem, amivel Oberonra pillantok. - Ha ezt nagy tételben is képes lennél megcsinálni, megoldanád a Föld egyik legnagyobb problémáját.
Persze ott dobol a tudatalattimban a szomorú tény, hogy az emberek megpróbálnának hasznot húzni abból, ha tudnák, hogy némely tündérek ilyesmire képesek. Valahogy csak lett atombomba is az atomenergiából.
- Örülök, és köszönöm a vendéglátást! - biccentek Oberon felé, miután felállunk a padról, és elindulunk a titokzatos fák felé.
Izgatott vagyok, olyan gyermeki izgalommal, amit sok felnőtt nem is képes érezni már. Én is fejet hajtok a bókoló fa előtt, és hol őt, hol Oberont figyelem, majd elgondolkodok. Vajon mit kérdezhetnék, ami nem lenne butus vagy gyerekes egy ősöreg fa számára? Arra jutok, hogy valószínűleg nem sok mindent, így kimondom, ami először eszembe jutott.
- Hol van a legszebb, legbékésebb tündérzug a világon? - régen sokszor foglalkoztatott ez a kérdés, amikor kevdem lett volna elmenekülni a világ elől, és egy ilyen zugot álmodtam magamnak.