Fairy Gardens & fairies

Jó ideje úgy vélem, nekem is itt az ideje a változtatásnak. Mindig is kíváncsi voltam, és nagyon nagyon sokáig visszafojtottam eme tulajdonságom. Mert a komolysághoz és határozottsághoz állítólag nem megy. Pedig éppen ennek hiányában vagyunk képesek a lehető legrosszabb döntést hozni.
Egyszóval: egy ideje már igenis kijjebb tessékelem magam kicsiny világunkból, hogy másokkal is találkozzak és lássam, milyen is pontosan az emberek világa. És nagyon hasznosnak tartom a kiruccanásokat. Ha nem látnak, sokszor elkomorodom, hiszen van mit pótolnom ebben és az ott szerzett tapasztalataim azt mutatják, apám ebben rosszul látta a világukat. Amennyire elszomorító a világuk, éppen annyira hasznos is.  
Ott van például az internet. Régi karórák, új karórák, amennyit és amit csak akarok! Ebben a boltban viszont még nem voltam. És egyedül karórát venni nem a legjobb mulatság. S ha nem is veszek, sokkal jobb nézegetni valakivel. Szeretek beszélgetni kütyükről és rájöttem, hogy az emberek nagyon értenek hozzá. Csodálattal veszem körbe remekműveiket.
Mobilom veszem elő, aminek majdnem mindig újnak kell lenni, mindig kíváncsi vagyok, mivel tudnak előrukkolni.
„Holnap, tizenegykor, itt:  ?”
Profin beillesztem a linket és elküldöm a linket, párat elégedetten dobolok az asztalon és máris terelik a figyelmem, egy másik kopogással.

De most már profin két perc múlva tizenegy, feszítve megigazítom öltönyöm, már alig várom, hogy a kicsikéket nézegessem.
- Készen állsz? - már szélesedik is a mosolyom, ahogy meglátom. - Utána elmehetünk abba a cukrászdába, amit említettél a múltkor. Nagyon finoman néznek ki a süteményeik a képek alapján.
Valójában ezeket sem veszem szabaidőnek, hiszen mindennel ismerkedek, kapcsolatokat ápolok. És kíváncsian kérdezősködöm.
- Nézegette már, miket lehet itt kapni? Nekem most valahogy az egyik Omega csigázta fel az érdeklődésem - és még mindig nem biztos, hogy megveszem. Nem kell mindig mindent megvenni, amit kedvelek. Csodálni és ámulni rajta, kézbe fogni és szeretgetni, lehet.

Mosoly a válaszom. S már izgatottan várom, hogy lássam, ahogy körbenéz a kertben.
Egyetértően bólogatok a virágokra. Noha a tulipánokat kedvelem, vannak más virágok, amelyeket jobban kedvelek, ám mindegyik, kivétel nélkül, szép.
- Ez egy kiváló ötlet! - Mutatok rá még a mutatóujjammal is arra, hogy itt tegez, s hogy majd a palotában használja a Felség szót. Mivel megszoktam, nem zavar, hiszen ebben nőttem fel, nekem megszokott. Ám valahogy másokat feszélyez ebben a világban, úgy vettem észre. És a feszélyezettség nagyon nagy akadálya a kellemes beszélgetésnek.
Komoly figyelemmel hallgatom a szavait. Ha ilyen kedves tündért nevelt a farkas, akkor csakis arany szíve lehet. S valóban, ennek semmi köze ahhoz, ki kinek és minek született. Én magam vagyok az egyik legkiválóbb példa. Pedig még a neveltetésem is jégkirálynak készített. Ám jött Titania és minden fenekestül felforgatott. S tudom, ezzel megmentette az életemet. Hiába lettem volna tökéletes uralkodó, jégszoborként tettem volna mindezt.
- Tökéletesen megértelek – bólintok komolyan.
- Nem az tesz bennünket azzá, aminek kinézünk. Hanem amit teszünk. S amit ő tett, az nagyon jó szívről beszél. - keserűen elmosolyodom arra, hogy még nálunk sem mindenki illik a dobozba. Van, aki csak a saját hatalmára tud gondolni és mindent megtesz, hogy tönkretegye. De cseppet sem segítene abban, hogy rávezessen, elmondja, mit is gondol rossznak azon kívül, hogy nem ő irányít.  Azon pedig nem is tudok és nem is akarok segíteni. Meggátolni, hogy rosszat tegyen s ez másokra is káros hatással legyen, csak ezt tudom és teszem is.
- Nevelőapád nagyon szeret téged – tekintek rá.
Elmosolyodom a szópárbajra adott válaszára, bólintok.
- Ez teljességgel érthető. A szópárbajt sokan hazugságnak tekintik. És tudtad, hogy az igazat is jobban át lehet adni, ha szépen becsomagolod? Most képzeld el, milyen lenne, ha azt mondanád a legjobb barátodnak, hogy hé, figyi, ez a kék ruha boooorrrzasztóan áll rajtad, nem tudok rád nézni, egyszerűen csak aazt mondod, hogy hú, emlékszel arra a zöld ruhára, amit néztünk? Szerintem a szemed színét még gyönyörűbbé teszi. Igazat mondtál úgy, hogy közben nem bántottad meg – arról meg nem is beszélve, hogy a hazugságokat nem tudják nyomon követni az elkövetők, így aztán még jobban zavarba lehet őket hozni, összekeverni.
Túllendülünk a nem kínálás zavarán. Ez egy olyan tényező, amit most tudatosított, vagy tudja, hogy van és dolgozik rajta. Idővel minden jól alakul, ahogy neki is jó lesz. Mindig van következő alkalom.
- Az jó dolog, ha rájövünk, segítséggel meg tudjuk tenni – felelem csendesen. Nem állok elő azzal a hegyi beszéddel, hogy azért, mert várjuk, hogy ki legyen mondva a sajnálom. Hogy bocsánat. Mert nem fog megtörténni. Apám hangja a mai napig beledörög gondolataimba. Hidegen, keményen, becsmérlőn. Hogy nem vagyok alkalmas királynak. Hogy sosem voltam az és örüljek, hogy ő azt farag belőlem. És hogy sokat kell ahhoz letennem az asztalra. Időbe került és Titania hatalmas és türelmes segítsége, hogy megértsem: sosem fogok apámnak megfelelni. S azt már magam értettem meg, hogy ebben nem ő a hibás. Őt is hasonlóan nevelték, s csak a félelmei által tudta közvetíteni óvó szeretetét. De elestem így attól, hogy megláthassam, ki is ő valójában. És ezt már nem akartam átadni gyermekeimnek. Azt akartam, hogy engem lássanak. A rossz oldalammal is. S azzal is, hogy tudják: szeretem őket.
- S általában megjelenik a megfelelő személy, ha megérett rá az idő.
S a traumákról még nem is beszéltem magammal. Nem tudom, melyikben volt része, vagy éppen egészen másban, Calebnek, de még hordozza.
- Akkor ez ezennel megbeszélve – bár már alig van kávé a poharamban, de felé emelem, mintha koccintanánk. Van elég mentor s tanár, aki tud neki segíteni ebben. S ha megkérem őket, sőt, meg sem kell kérnem őket. Elhivatottan szeretnek ezekről beszélni, segíteni.
- Micsodát? - Éppen a kesztyűmet igazgatom és értetlen érdeklődéssel nézek társamra, majd ahová tekint, megértem.
- Áh! Azt hitted, én tettem. Engedd, hogy bemutassam a park lelkes őreit, akik tesznek arról, hogy minden gyönyörűséges és tiszta, rendezett legyen – mutatok egy irányba, ahol láthatóvá válnak pár másodpercre a lelkes takarítók, integetve Calebnek, s kezüket szájuk elé nevetnek, majd egy újabb integetéssel eltűnnek.
- Gyorsan mozognak. S nem tűrnek meg semmit, ami szemétnek minősül. Mivel már nem volt szükségünk arra, amiből fogyasztottunk, elvitték.
- Váljék egészségedre! - mosolygok rá.
Kiváncsi türelemmel várakozom, zsebredugott kezek nélkül. Az olyan … fura. Elmosolyodom a kérdésre, s érdeklődve pillantok a fa egyik vékony ágára, amely egy kis idő után Caleb felé nyújtja ágának végét és a szive feletti helyre bök.
- A legszebb és legbékésebb tündérzug a világon a szívedben van. Ha ott béke és nyugalom van, mindenhol az van – pillantok a fa kérgére, miközben az sugallja is, mit ért a mozdulata alatt.

Valószínűleg ebben is az ismeretlenség feszélyez másokat. Az, hogy tudjuk, egy előkelő származású tündér társaságában illendőn kellene viselkednünk, de fogalmunk sincs, mi az az illendő, ez pedig összezavar. Jobb hát, hogy idekint lazább szabályokat enged meg Oberon, ezzel pedig valóban feloldja a maradék zavaromat és gátlásaimat is, amik emiatt voltak bennem. Sokkal kellemesebb így elfogyasztani a kávét és a süteményt, jobban esik a falat, és a beszélgetés is talán egy fokkal őszintébb és fesztelenebb.
- Igen, pontosan - bólintok egyetértőn arra, hogy a tetteink tesznek minket azzá, akik vagyunk.
Aztán elmosolyodom Oberon komoly megjegyzésére, ami Josephre vonatkozik.
- Ebben egyetértünk. Igazán jó dolog, hogy egy nehéz időszakban pont ő volt, akit mellém sodort az élet. Sokat segített, hogy ismét magamra találjak, és tisztelem és szeretem őt.
Azért, aki, és azért, amit tett és tesz minden nap. Nem tudnék a rendfenntartásban dolgozni. Még ha valahol vágyom is rá, hogy segíthessek másokon, és megakadályozhassam, hogy rossz dolgok történjenek a világban, nem tudnék nap mint nap szembenézni azzal a sok gonoszsággal, ami a mi szemünk számára sokszor láthatatlanul körülvesz minket. Joseph azonban mindig azt mondta, hogy nem kell a békét mindig fegyverrel őrizni, elég néha néhány szál virág is, és itt jövök én a képbe. Ha már a kertjeimmel mosolyt csalhatok mások arcára, az is sokat számít.
- Ez valóban így van - mosolygok a szépen becsomagolt igazság dolgára. - Időnként tényleg csak annyi kell, hogy az ember a fogalmazásmódján finomítson, és máris építő kritika lesz a rombolóból.
Oberon komolysága tökéletesen illik a helyzethez és a témához, én pedig ismét egyetértek vele.
- Néha elég sokáig tart, mire megtanulunk segítséget kérni, de megéri. Van, ami egyszerűen nem megy egyedül, de ahogy mondod, legtöbbször megtalálnak minket azok, akikre szükségünk van - kissé talán szomorkás a mosolyom, de mosolygok. Ez pedig valószínűleg sosem - vagy legalábbis sokkal később - lett volna lehetséges Joseph nélkül. Hiszem, hogy a dolgok okkal történnek az életben, jók és rosszak egyaránt. Másképp sokkal nehezebb lenne feldolgozni a rosszat.
- Köszönöm! - válaszolom a tanítás kérdésére így előre is. Tényleg jó lenne megismerni a saját fajom múltját és jelenét, és azt hiszem, Oberonnál jobb segítséget ebben nem is kaphatnék.
Amikor eltűnik a szemetünk, egészen lelkes leszek, és ez a lelkesedés hamar valamiféle gyermeki zavarral vegyül, amikor Oberon bemutatja a kis “kerttakarítókat”. Nevetve integetek vissza nekik, és kicsit tényleg úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki most ismerkedik az őt körülvevő világgal. Ritka érzés ez már ennyi idősen, azt hiszem.
Ahogy az is, hogy egy ősöreg, sokat látott fa előtt ácsorogjak, és azon gondolkozzam, mit is kérdezhetnék tőle. Végül amikor kimondom a kérdésemet, a válasz annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnik, hogy nem is feltétlenül lenne szükségem Oberon “fordítására”, hogy értsem.
- Köszönöm! - mosolyodok el halványan, de őszintén, előbb a fa, majd Oberon felé biccentve. - Valóban így van.
Azt már nem teszem hozzá, hogy sokszor azt a békét ezerszer nehezebb meglelni, mint Atlantisz elsüllyedt birodalmát.
- Azt hiszem, ideje mennem. Megígértem az egyik barátomnak, hogy meglátogatom még ma - fordulok végül Oberonhoz. - Nagyon szépen köszönöm a kellemes társaságot és a sok csodát.
Akaratlanul is a fa felé rebben a tekintetem, és kiszélesedik a mosolyom. Valóban csoda ez is, de nem csak ez, hanem a rengeteg apróság is, ami körülvesz minket, én pedig igazán értékelem.

- Nincsenek véletlenek – bólintok mosolyogva. Hiszek abban, hogy Joseph felvállalta, ő maga fog segíteni majd Calebnek, hogy segítsen átvészelni a nehéz időszakokat. Mint ahogy tette nekem Titania. S ezért teljes szívemből szeretem, s gondoskodom róla. Akkor is tenném, ha nem olvasztott volna fel, hatása alól nehéz kikerülni.
Szeretettel teli nézéssel tekintek rá. Jó hallani, szeretem, ha arról esik szó, mennyire szeretik egymást. Mindegy, hogy az szerelem. Mindegy, hogy az szeretet. Titania megmutatta, hogy nagyon fontos összetartó erő tud lenni.
Elgondolkodom egy pillanatra.
- Sokan vannak úgy, hogy nem mondják ki, mi a gondjuk. Mert nem akarnak megbántani vele másokat. Ugyanakkor... - ez egy nem is olyan mostani felismerés. - ha nem mondjuk ki, mit vélünk, úgy megrekedünk és újra meg újra ugyanaz a dallam megy le bennünk, tovább duzzadva a saját, tovább gondolt történetünkkel. Pedig lehet, csak simán egy félreértés. S az is lehet, hogy segítek ezzel a másiknak megérteni, miként látják őt mások, a cselekedetein keresztül – nagyon nagy felismerés volt. Az az érzés, ahogy éreztem, tovább lendül az a kerék és végre az, ami nyomta lelkem, szó szerint a semmivé foszlott. Mert nem volt igaz, csak duruzsoltam a fülembe, minduntalan. S abban a pillanatban nagyon vágytam arra, hogy valaki nekem is megmondja ugyanígy, ahogy akkor én tettem a másikkal. Mert továbblendül az a kerék. És csodálatos érzés!
Komolyan nézek rá, majd bólintok.
- Az a lényeg, hogy ez a felismerés megtörtént – bezzeg az én esetemben, nem mondhatnám olyan bizonyossággal! Először a büszkeségemre gondoltam, hogy akadályoz. Ám annyira féltem és bezárkóztam, s hogy nem lehetek gyenge, márpedig a segítség kérése gyengeséget jelentett apám nevelése szerint. Hosszú, rengeteg idő volt szükséges hozzá, hogy megértsem mindezt. S jó látni, vannak, akik előbb érnek ehhez a felismeréshez.
- Kérlek! - biccentek.
Van a tündérlétben egy olyan csoda, amit nem is gondoltam sokáig, hogy létezik. A szigor és keménység volt a gyerekkorom része és mindaz a közvetlen bohókásság és vidámság, amely miatt és amelyről ismernek minket, később ismertem meg. Magamban is, melyet mélyre temettem, ha elő mert kívánkozni bennem. Úgy véltem, hogy bennem van a hiba, s inkább eltemettem magamban. Éppen ezért jó felfedezni még most is, hogy bizony, ezek vagyunk mi!
Érzékelem, ahogy egymásra pillantunk a fával. Még nem ért el igazán Calebhez az üzenet, de már valahol kezdi kapizsgálni. Ha bent rend van, akkor mindenhol az van. És ez a látsztrendre is igaz. Ám a béke... az egészen más.
- Értem – bólintok, noha elsőnek meglep, hiszen a palotában akkor távozhatott valaki, ha azt megengedtem, látogatásom alkalmával. Itt más a módi és bár szoknom szükséges, élvezem is. Hiszen mindenkinek jogában eldöntenie, mihez kezd a saját idejével.
- Megtiszteltél a velem eltöltött idővel – hajolok meg kicsit felé, köszönetemképpen. Ezzel megadva az engedélyt a távozásra. Hiába, a régi szokások nehezen mennek és hát a tündérek is így fogják kiengedni őt is. Vagy nem. Azt hiszem, ezt is meg kell majd érdkelődnöm a Tölgytől. Hiszen itt félig ez, félig az a világ van. S mivel nem mozdulok vele, jelzi azt is, hogy még maradok. Nem kívánok a terhére sem lenni, hiszen szándéka egyértelmű volt, távozni óhajt. S nem tudom, innen kilépve, mennyire sietős neki.
- Legyen kellemes a napod, Caleb Paxter – biccentek felé, s ha már távozott, fordulok a saját utam irányába.

Nem is gondolná a tündér, mennyi mindenre képes a szeretet, amíg meg nem tapasztalja a saját bőrén. Nekem szerencsém volt, és ezért igazán hálás vagyok az égieknek.
- Igen, de ha nem ismerünk eléggé másokat, sokszor nehéz eldönteni, hogy mi az, amivel megbántjuk a másikat - alapvetően egyetértek Oberonnal, de sokszor tényleg nehéz rávenni magunkat, hogy őszinték legyünk másokkal, még ha kellő óvatossággal is tudjuk megfogalmazni a dolgokat. Hát még ha előfordult már néhány olyan eset, amikor akaratlanul is sikerült megbántani valakit, akit a legkevésbé szerettünk volna. Mindez azonban tanulható, és én szeretek elsajátítani ilyen készségeket. Olyanokat, amikkel egy kicsit jobb hely lehet a világ, ha figyelünk egymásra.
Sokáig én is kénytelen voltam mellőzni a tündérekre oly jellemző bohókásságot az életemből, de annál jobb volt ismét rátalálni. Mint amikor hazaér az ember, és egy régi, kedves ismerőst talál a kanapén ücsörögve.
Amit a fa üzen, gyönyörű dolog, de azt hiszem, sokszor nehezebb kivitelezni, és megtalálni a saját békés szívzugunkat, mint azt elsőre gondolnánk. Mégis hálásan fogadom a választ, és ezzel a mosollyal pillantok Oberonra is.
Eszembe sem jut, hogy illene megvárnom, amíg elbocsátást kapok Oberontól. Mondtam, hogy hiányosak az etikett-ismereteim, de megbeszéltük, hogy itt nem kell Őfelségének szólítanom, és az alattvalójaként viselkednem. Gond nélkül mosolygok hát rá, hogy felhozzam a távozás témáját. Megígértem Jamesnek, hogy beugrok hozzá, és szeretem tartani az ígéreteimet.
- Részemről a megtiszteltetés! - hajolok meg én is Oberon felé, mielőtt meglepetten pillantanék fel rá a búcsúzást hallva. Itt mindenki Erzaként ismer, a régi nevem egészen idegenül cseng Oberontól. Kell egy nagy levegő, hogy lenyugtassam magam, és ne kezdjek gyanakodva pánikolni. Nincs rá okom. Már nincs. Legalábbis remélem. Rég volt már, amikor a kilétemnek jelentősége volt. Különbenis… előbb gondolnék tündérmágiára ebben is, mint bármi rosszindulatra Oberon részéről. Naiv lennék? Meglehet, de nem hagyom, hogy a múltam beárnyékolja az ehhez hasonló békés, boldog pillanatokat.
- Köszönöm, és neked is szép napot kívánok! - biccentek Oberon, majd Rhyona felé is visszatérő mosollyal, mielőtt a kezemben a croissant-os zacskót szorongatva elindulnék kifelé a kertből. Remélem, kiengednek a kert éber őrei. Így is szaporáznom kell majd a lépteimet, ha oda akarok érni Jameshez. Nem mintha haragudna, ha kések, de nem szeretek késni.