Látogató. Nem sokat kapok, tekintve, hogy a barátaim vagy kétes körökben mozognak, vagy nincsenek, tehát se rendőrség, se börtön közelébe nem jönnek. Ha, egyáltalán feltűnik nekik az eltűnésem az utcáról. Igazából nem tudom, ki jöhetne el idáig. Értem. Kezeim megbilincselve, a lábaim megbilincselve, minden összeláncolva mint egy rohadt pókháló. Csak a szokásos. Járni alig lehet ezekben a szarokban - értelemszerűen ez a lényege - viszont akkor nem értem, mi a francért siettet a sintér engem, mögöttem lépkedve. Elhúzom a vállam, ahogy ismét hozzám ér, hogy kicsit noszogassa a lépteim.
- Hagyjon már! - ripakodok rá az ajtóban, ahogy megállunk.
- Csigavér. - szól, és oda lép, hogy kinyissa nekem az ajtót. Akkor baszd meg. Ezt már nem morgom oda neki, mert természetesen szóban is tilos a "törvény pallosait" bántani. Belépek a szűkös terembe. Egy földhöz csavarozott asztal, két szék. Leülök a székre, kezem az asztalra teszem, oda biztosítják a láncot, aztán kimegy. Szemem a másik ajtóra szögezem. Hol a látogatóm? Ilyen is ritkán volt még, hogy előbb érjek ide... Nem igazán akarják őt megvárakoztatni, úgy tűnik...

Ideges voltam mintha legalábbis randira készülnék. Évek óta nem is voltam randin, csak bulizok aztán ahogy alakul a végén de ez most más. Életemben először fogok találkozni a húgommal. A húgomal akinek a létezéséről még nem is tudtam nem is olyan rég. Hihetetlen volt belegondolni hogy húsz éves. És dzsinn... És megölte az apánkat. Legszívesebben kezet ráznék vele ezért.
A börtönhöz érve még rá kellett gyújtanom odakint mielőtt elindultam volna befelé. Nem álltam még készen erre a találkozásra azt hiszem... Az épületet figyelve eregettem a füstöt. Metropolitan Detention Center... És itt vagyok én a hivatásos személyi testőr.
El van ez cseszve...
Végül elnyomom a sarkammal a cigit és elindulok befelé. Ott megmotoznak, elveszik a szolgálati fegyveremet, kitöltetnek velem egy valagnyi lapot arról hogy nem tervezem megszöktetni a húgomat.
Miért akarnám megszöktetni? Nem is ismerem. Még nem is beszéltem vele soha. Azt se tudom hogy néz ki, hogy ki ő... A nevét tudom csak.
A biztonsági őr vagy börtönőr vagy ki a frász odakisért a látogatószobához.
Belestem a kis ablakon. Egy sötét hajú, vékonyka, apró fiatal lány ült bent.
A biztonságiőr kinyitotta nekem az ajtót én pedig kissé zavartan léptem be és leültem vele szemben. Én is az asztalra támaszkodtam és a szemeibe néztem.
Pont olyan kék szeme volt mint nekem.
- Szia... Benjamin vagyok... A... bátyád. Vagyis... A féltestvéred. Ugyanaz volt az apánk - a volt szócska furán hangzik az ajkaimról de egy kis gondolkodás után féloldalas mosolyra húzódik az ajkam - szólíthatsz Bennek is ha az kényelmesebb... És... Csak találkozni akartam veled. Nem hibáztatlak azért ami történt. Megérdemelte a fasszopó - a szemeit figyeltem. Próbáltam kiolvasni belőle valamiféle reakciót. Valamiféle véleményt rólam.
Bennem valami furcsa bátyji védelmi ösztön kezdett el kialakulni. Talán mégis ki akarom innen vinni...?

Némán ülök, és várok. Hozzá szoktam már ezekhez a helyzetekhez, hisz már három éve ülök. Egy évet a kiskorúaknak fenttartottban, kettőt pedig ebben a gedvában. Keserűek a napjaim, de általában állom a sarat. Azért nekem is vannak hullámvölgyeim, és ma, pont a völgyben vagyok. Amikor úgy érzem, elegem van a folyamatos cseszegetésből, és abból, hogy szockodnom kell a sok ribanc fegyenccel, akkor is, ha nem akarok. Nem maradhatok a cellámban, a tömegnek egységesen kell mozognia. Kapják be. Volt, amikor kiharcoltam magamnak - szó szerint-, hogy az általunk csak veremnek titulált ablaktalan, szűk zárkát kapjam. Esküszöm, jól esett a csend, a sötét, és hogy senki nem szólt hozzám. Úgy tűnik, hogy ez a nap sem nyugalmas. De legalább mások kötekedése, és verekedés helyett egy külső tényező zavar meg "sűrű elfoglaltságaim közepette".
Leültem, és vártam. Némán, magam elé meredve. Amikor fordult a kulcs, és nyílt az ajtó, csak a szememmel pillantottam oda, és egy ismerős férfi lépett be. Követtem a tekintetemmel, ahogy nézett, és leült, és valami... kényelmetlen volt a látványában. Hallgattam, ahogy izgatottan, kissé töredezve beszélt, és amikor kimondta a kulcsszavakat, már tudom, miért érzem magam olyan kényelmetlenül. Kibaszottul rémlik benne apa alakja. A hideg is kiráz egy pillanatra, és az asztalhoz bilincselt kezeim kezdem bámulni. Halkan sóhajtok egy kicsit a szavai után. Nem tudom, mit mondhatnék, ahogy mondtam, most a völgyben járok. Értékelnem kéne, hogy van a familiában valaki, aki nem úgy áll hozzám, mint egy kutyához, ráadásul úgy tűnik, teljesen egy véleményen vagyunk. Meg kell próbálni.
- Kassandra. Kassy. - szólalok meg kisvártatva, halkan, és tekintetem visszavezetem azokra a kék szemekre, amelyekkel magam is rendelkezem.
- Nem hibáztatás kérdése. Tettem, amit tettem, vagyok, ahol vagyok. - mondom, és egy kicsit helyezkedek a széken. A hangvételem olyan, mintha csak egy ... átlagos teadélután lenne. A mondatok nyugodtan, folyékonyan, akadály nélkül jönnek ki belőlem erre a nehéz témára is. Miért tartanék bármitől is? Ennél rosszabb már nem lehet. A halál csak megváltás lenne a mindennapos küzdelemre.
- Téged is bántalmazott? - teszem fel a kérdést épp oly könnyen, mintha csak azt kérdezném, főz-e mindennap valamit. Közben én is őt figyelem, kutató pillantását a "halálra ítéltek" nyugalmával állom a tekintetét. Ez érdekel a legjobban. Mindenkivel egy mocskos gennyláda volt, vagy csak engem tisztelt meg a különös figyelmével? Valahol mélyen kívánom, hogy a válasz igen legyen, és valahol mélyen tudom, hogy ezért szégyellnem is kéne magam. Rosszat kívánni másnak, amit magamnak sem kívánnék, nem szép dolog. De megnyugtatna a tény, hogy nem én voltam az egyetlen, aki szenvedett, és aki igazságnak érzi azt, amit tettem... még ha mások nem is.

Ahogy némán figyeltem ezt a fiatal lányt magam előtt, rengeteg gondolat szaladt át a fejemen. Az első az volt hogy már sokkal régebben el kellett volna jönnöm érte. Sokkal előbb meg kellett volna ismernem őt. Sokkal előbb beszélnem kellett volna vele.
Három éve itt volt már, és csak msot sikerült pontosan kiderítenem hogy hol tartják és mostanra sikerült összeszednem a bátorságo hogy a szemébe nézzek. Lehet nekem kéne itt ülnöm helyette.
Ha elég bátor vagyok hogy ne csak otthagyjam azt a szemétládát hanem végezzek vele a saját kezemmel, most én ülnék itt helyette.
Mint bátyj... meg kellett volna tennem.
Látom a tekintetében a saját tekintetem mását minden reggel a tükörben. TUdom hogy hasonlítok apánkra. Tudom hogy mennyire úgy nézhetek ki a szemében mint az aki egész életében bántotta.
Talán mégis rossz ötlet volt eljönnöm.
- Nagyon örülök hogy végre találkoztunk Kassy... - mondtam gyengéden apró mosollyal a szám sarkában. Végre megszólalt. A szemembe nézett. Talán megkapom az esélyt tőle én is.
Meglepően könnyen beszél arról hogy börtönben vanna. Mintha csak elhívtam volna kávézni holott a hideg fém bilincs most is a kezét szorítja. Talán ki tudnám innen vinni.
- Tudom... De megértem amit tettél. Megértem miért tetted... kicsit azt bánom hogy nem én tettem meg előtted... sokkal korábban - dünnyögtem lenézve a kezeimre.
Igaz nem lett volna sok esélyem. Az én elemem is a tűz, pont ahogy az övé volt. Semmit sem tehettem volna ellene. Erősebb volt mint én, és mikor már... elég erős lettem , nem is akartam látni.
A kérdésére felnéztem és egy szó nélkül az ingem legfelső gombjához nyúltam és kigombolva kicsit elhúztam az anyagot hogy lássa a sok, testemet borító égési sérülések egyikét. Amit mutattam, tökéletesen kivehető tenyér alakja volt.
- Tizenkét évesen végig akartam nézni a kosárlabda meccset amit együtt néztünk, de elzavart aludni - tettem hozzá nyugodt hangon. Már nem érdekelt. Már nem tud bántani.
- Mióta az eszemet tudom bántott. Megölte az anyámat. Sosem vallotta be de tudom hoyg ő volt az - mondtam még mindig nyugodtan és újra ránéztem - Sajnálom hogy neked is át kellett élned ezt...  

Látom rajta, és hallom a hangján, hogy izgul. Félve szólalt meg először is, és habár "vér tapad a kezemhez", tudom, hogy nem attól fél, hogy ártanék neki. Nem tudok. Erőmet lefogják a bilincsek, és egyébként is varázsló őrszemek figyelik minden mozdulatom. De akkor mi ez a félelem? Hogy elküldöm a búsba? Megtehetném. Három éve töltöm már az időm bezárva, és azóta egyszer sem jött. Pedig ő tudott rólam. Én csak egy testőrt láttam benne az egyik nagykutya mögött. Bár, mit számít, ha most itt van? És próbálkozik, tehát örülnöm kéne. Bár kétlem, hogy mélyenszántó barátságokat tudunk kialakítani, hisz eléggé korlátozott a lehetőségünk, és időnk rá. Azért jól esik, hogy valaki nem csak bántani akar. Ide bent is "farkas" körülmények vannak. Mindenki mindenki ellen, mint valami szar battleroyalban. Tényleg jól esik. Hát bemutatkozom. Kérdezek, érdeklődök. A válaszok pedig egyrészt nyugtatnak, másrészt szomorúvá tesznek.
- Hidd el, nem akarsz a helyemben lenni. Egyrészt, mert akkor nem élnél. De ha az én cipőmben jártál volna, akkor jobb, ha tudod, a börtön mocskos szar hely, tele olyan beteg szemetekkel, mint amilyen ő is volt. Mondjuk úgy, nem úsztam meg, ami elől menekültem. Úgy hogy nem érte meg. - mondom, ujjaimmal játszva az asztalon, majd miután rákérdezek, hogy őt is bántotta-e, gombolni kezdi az ingét. Tekintetem a kezére, és a tenyérnyomra siklik. Ökölbe szorul a kezem.
- Faszkalap. - véleményezem apánk tettét, majd amikor azt mondja, hogy megölte az anyját, rákapom a tekintetem.
- Hogy mi? Mikor? Miért nem került soha kivizsgálás alá a dolog? - kérdezem értetlenül. Hiszen ha ölt, akkor eltakaríthatták volna őt mellőlem, és anyám mellől. Megszabadulhattam volna tőle úgy, hogy nem kell a kisujjamat se mozdítani érte... de nem. Megúszta. Hogyan? Nem volt ellene bizonyíték? Lefizette a nyomozókat? Hogy lehet, hogy őt nem vonták felelősségre, úgy hogy köztudottan erőszakos volt, míg engem, akit egész életemben kínzott, elítéltek, mert az anyám szava elég volt hozzá? Dühít az egész. Jobban dühít, mint az, hogy őt is bántotta. Ez a szar rendszer hagyja az ártatlanokat mindig a szarban. Nem csoda, hogy kerültem a "törvényes" életet, és James nyomában jártam. Lófaszt nem érdemel ez a rendszer, ez a világ, nem hogy tegyek a működése érdekében. Adó? Hozzájárulás a GDP-hez? Francokat.
Ahogy a ... bátyám ... sajnálkozik, figyelem őt. Talán magát hibáztatja az egészért? Ó igen, hiszen ki is jelenti, hogy bárcsak ő tette volna meg. Megcsóválom a fejem.
- Ne sajnáld, hogy át kellett élnem, nem a te hibád. Egyrészt, nem tudtunk egymás létezéséről. Gondolhattam volna, hogyha már volt annyira erkölcstelen, hogy gyereket bántalmazzon, akkor az sem probléma neki, hogy két élete legyen, és a másikban is ugyan ezt csinálja, de akkor se tehettem volna semmit.  Beteg állat. - szidom halkan apánkat, aztán nagyot sóhajtok. Igazából már mindegy. Már nem él. Rengetegszer megfordult a fejemben, hogy talán tényleg én vagyok a selejtes a családban. Hogy megérdemeltem, amit kaptam. De aztán felnyitották a szemem. A kérdés viszont nem az, hogy milyen volt apával a kapcsolatom, inkább az, hogy milyen lesz a bátyámmal. Figyelem őt, és habár egy átlagos szemnek nem látszana, én azért tudom, hogy ez a mélyen szántó sérülés még ott van mélyen benne. De én nem hiszem, hogy össze tudom foltozni. Innen főleg.
- Nézd Ben. Értékelem, hogy eljöttél, és meglátogattál. De.. nem kell ám a lelkedre venned az itt létemet. Igazából jobb, ha hozzászoksz, a látványhoz, és a gondolathoz is, mert itt fogom leélni az életem. Nem végeztek ki, mert kicsi voltam, de szabad sem leszek soha. Ezt kerek perec megmondták nekem. Már, ha egyáltalán jössz még hozzám. - teszem hozzá

Majdnem kétszer annyi idős voltam mint Kassy mégis ő ül azért amit nekem is meg kellett volna tennem már rég. Végeznem kellett volna apámmal akkor mikor megölte az anyámat. Tudtam hogy ő volt, mégsem tettem semmit. Mégsem bosszultam meg őt.
Megtehettem volna.
- Katona voltam, van azért valamelyest fogalmam hogy mi folyik itt - mondtam csendesen halvány mosollyal az arcomon. Na ne mintha lettem volna valaha is börtönben, és biztos... nem volt könnyű neki. Láttam a szemén hogy nem volt az.
A szeme a sebhelyemre kúszik amit ma már nem szégyelltem. Emlékszem az iskolában sosem mertem levenni a pólóm másik előtt mert látják a sebeimet. Ma már nem féltem tőlük.
- Ez csak egy a sok közül - vontam meg a vállam és félkézzel visszagomboltam az ingem. A tekintete az arcomra siklik mikor elmondom neki mi történt az édesanyámmal és teljesen ledöbben.
- Tizenhat éves voltam, az ország túlsó felén egy táborban. A temetésre jötte haza. Ha indult is valaha  kivizsgálás, eltusolta az egészet. Ne tudom hogy csinálta, nem tudom mi történt csak azt tudom szinte teljesen biztosra venni hogy ő volt. Mindig bántotta - mondtam még mindig nyugodta hangon. Már... elmút. Meggyászoltam az édesanyámat, és néha még elurakoldott rajtam a bűntudat amiért nem tudtam megvédeni. De msot talán... MEgvédhetem a húgomat.  Ahúgomat akivel most találkozom először.
Megvédhetem a börtöntől, a jvőjétől akármitől. Segíthettem neki.
Világéletemben azt hittem hogy egyke gyerek vagyok, és most mégis szinte elsodort a testvéri söztön.
- Igen... én is sejthettem volna hogy nem egyszem gyerek vagyok. Jó lett volna ha nem így találkozunk- sóhajtottam. Ő és én annyira egyformák voltunk mégis annyira különbözőek. Valamit tenni akartam de... fogalmam sem volt mit tehetnék.
A szavait hallgatva kicsit elgondolkodtam és a kezeit figyeltem az asztalon némán. Valami őrültség kezdett el megfogalmazódni a fejemben. Valami... ami talán sikerülhet... de elég kicsi rá az esély.
- Kassy... mi lenne ha azt mondanám neked hogy szabad lehetsz? Hogy kihozlak innen? - néztem a szemeibe - Van pár... befolyásos ember akinek dolgozom. Újratárgyalhatnák az ügyedet. Benne van a dzsinn törvényben hogy egy apa nem bánthatja a gyermekeit... és hogy a családi kötelék szent. Biztos úgy érzed hogy elkéstem ezzel de szeretnék segíteni... Akár csak kijutni neked innen akár... utána is. Ha szükséged van rám - elmosolyodtam féloldalasan és finoman, óvatosan megérintettem a karját - Én örülnék ha lenne egy kishúgom. Ha akarod... egymás életének részei lehetünk.
Persze benne volt a pakliban hogy nemet mond. Benne volt a pakliban hogy azt mondja húzzak innen a búsba és soha többé ne jöjjek vissza de ha egy kicsit is hasonlított rám... Akkor talán ő is örülne nekem.

Idegesít. Dühít a tudat, hogy egyesek mindent megkaphatnak, mindent megúszhatnak, csak mert ismerősi körük elég kiterjedt. Ben mondja, hogy tudja miként megy ez, meg hogy el lett tusolva az ügy. Fehérek lesznek az ujjaim ahogy próbálom visszafogni a dühkitörésemet. Miért mindig a rossz emberek járnak a legjobban? Miért mindig nekik áll a világ? Ráadásul Ben oldalán mind a kettőjüket verte. Csoda, hogy ő túl élte. Próbálom magam nyugtatni. Ő már a múlt része, és nem kéne miatta aggódnom, vagy dühöngnöm, ahogy Bennek sem kell sajnálnia, hogy itt vagyok, mert történt, ami történt.
Viszont ahogy neki áll arról beszélni, hogy a munkája miatt tudna segíteni, hogy ki tudna szabadítani, és hogy örülne, ha egy családdá válnánk, az... egyszerűen váratlanul, és érzékenyen érint. Főleg, amikor a kezemhez ér. Nagyon régen értek hozzám úgy, hogy azt nem rossz szándékból tették, és igazából.. nem is tudom megfogalmazni azt az érzelmi hullámot, ami keresztül megy rajtam, és megindítja a könnyeimet.
- Én is szeretnék már végre egy normális családot... Egy bátyót. - mosolygok rá két szipogás közben, potyogó könnyekkel.
- De nagyon mély mocsárba fogsz így bele lépni, Ben... Ez már nem csak arról szól, hogy önvédelem volt, vagy sem... Hanem hogy miért nem lett jelentve a bántalmazás, ha lett jelentve, ki nem cselekedett, az anyukád boncolási jegyzőkönyve, annak megitélése, és ez csak a kezdet. Az összes vele kapcsolatos dolgot megfogják nyitni, és mindenki szemében mi ketten leszünk a rosszak, a célpontok... Főleg te... - hiszen én, innen sok dolgot nem tudok tenni. Na de ő? Mindenki, aki apa barátjának nevezte magát, és segített az ügyeit elintézni, a lebukás elkerülése érdekében veszélyt jelenthet a bátyámra.
- Nem akarom, hogy megölesd magad... Inkább ülök itt életem végéig, és várom a látogatásod, minthogy valami megmerényeljen téged, és magányosan haljak itt meg... - mondom komolyan, és megpróbálnám letörölni a könnyeket az arcomról, de a bilincs miatt nem tudom odáig felemelni a kezeimet. Francba már.

Látom ahogy ugyanolyan láng lobban a kék szemekben mint nekem szokott hogyha dühös leszek. Sokkal jobban hasonlítunk mint azt először gondoltam volna.
Pontosan oglyan dühös int én voltam apánkra és most semmi másra nem tudok gondolni minthogy meg kell őt védenem. meg kell adnom neki azt amit egész életében hiányolnia kellett... Egy igazi családot.
Látom rajta hogy dühös értem, magáért és az édesanyámért akit ő még csak nem is ismert. Valahol mélyen bennem hála lobban iránta. Ő az első aki bár alig ismer de törődik velem.
Ahogy a kezéhez érek látom ahogy megremeg kicsit. Nem húzom el a kezem pedig félek hogy nem akarja hogy megérintsem. A bőröm forró az övén és ahogy könnyes szemekkel néz az enyémbe én csak gyengéden elosolyodom. Tényleg olyan kislány még... és szüksége van rám.
- Mostmár itt vagyok. Nem foglak többé egyedül hagyni - súgom felemelve a kezem hogy letöröljem a könnyeket az arcáról a hüvelykujjammal. Mintha egész életemben arra készültem volna hogy a bátyja legyek, olyan védelmi ösztön ébredt fel bennem.
Ahogy hallgatom lassan csóválni kezdem a fejem és újra megfogom a kezét.
- Kassy... nyugi... Nem csak apának voltak befolyásos barátai. Nekem is vannak. A szirén koronaherceg személyi testőre vagyok... Valamit ki fogok találni hogy kihozzalak innen. Mert nem érdemled meg hogy itt legyél... - az én szemeimben is dühös tűz lobban ahogy tervezgetni kezdem hogy mégis hogy fogom innen kiszabadítani a húgomat. Ő persze miattam aggódik a könnyei egyre csak potyognak mire indkét kezemel az arcára simítok és letörölgetem őket.
- Ne aggódj miattam, Kassy. Kemény bátyókád van. Nem fognak ki rajtam olyan könnyen - mosolygok gyengéden az arcát simogatva és felállva óvatosan nyomok egy csókot a homlokára. Tudom hogy valószínűleg cigi és füstszagom van de talán nem zavarja.
- Aztán ha kiszabadítalak, hozzám költözöl. Van egy irodám a lakásban, azt majd átalakítjuk. Együtt. Kifestjük olyan színűre amilyenre csak akarod, és segítek neked mindenben. Ígérem... - suttogtam neki gyengéden. Borzasztó régen éreztem már ilyen égető felelősségtudatot mint most iránta. Mintha a báty szerep mindig is a véremben lett volna.

Aaah a francba, elérzékenyültem. Kutyául érzem magam. Tudjátok, vannak ezek a tipikus siratós videók, amikor bántalmazott, leláncolt kutyákat mentenek ki és veszik videóra mekkora fasza átalakuláson mennek keresztül, kezdve attól, hogy a legkisebb érintésre is először sírnak, félve minden kontaktustól, egészen odáig, hogy vidáman rohangálnak a kertben. Csak ez nem ennyire rohadt egyszerű, tekintve, hogy az abuzív apám eléggé belterjes volt rendvédelmi és egyéb körökben. Nem tudom, hogy a hirtelen, a semmiből előkerült bátyám feltudja-e venni a kesztyűt az összes ilyen ismerőssel, akik minket valószínűleg két méterrel a föld alatt akarnak tudni...
Nyugtatgat, és lassan sikerül is elfojtani a könnyeimet, ő pedig segít letörölni a már meglévőket, sőt, felkel, és ad egy csókot a homlokomra. Szemem sarkából a sarokban álldogáló őrre tekintek. Általában szólnak, hogy nem lehet a rabokhoz érni, de most úgy csinál, mintha valami kurva érdekes lenne a felső sarkában a szobának. Visszanézek a bátyámra, és kissé meglepve nézek rá, amikor mondja, hogy befogad a lakásába is.
- Köszönöm, A segítséget is. Miattam az irodád nem kell átalakítani, nekem jó a kanapé is. Egyébként is jó lenne, ha már a saját lábamra tudnék állni, ha kijutok... - mondom apró, hálálkodó és reménykedő mosollyal az arcomon.
- Amíg nem jutok ki.. addig meglátogatsz rendszeresen? - kérdezem arcát fürkészve, remélve, hogy lesz ideje meglátogatnia addig is.

Sajnáltam Kassyt. Sajnáltam hogy ne jöttem előb, sajnáltam hogy nem lettem előbb a testvére minthogy idekerült volna. Talán ha időben magamhoz veszem az apánk most egyedül rohadhatna valahol és Kassy boldogan élhetné a világát valahol egészen máshol. De ez sajnos nem az a mese. Most már itt vagyunk, ő be van zárva én pedig azon agyalok hogy hogy menthetném meg. Törölgetem a könnyeit, fogom a kezét mintha ezzel utólag megoldhatnék bármit.
Lófaszt se tudok megoldani.
Megcsókolom a homlokát lgyan, a szakállam biztosan csikizi az arcát de nem panaszkodik. Az őr se szólt egy szót se, pedig megtehetné. Lehet őt is kicsit meghatottam, én már csak ilyen vagyok.
Kassy arcára őszinte meglepetés ül mire elmosolyodok szélesen.
- Emiatt ne aggódj, amúgy se használom az irodát, egy régi bakelitlejátszó porosodik bent amit évek óta nem volt alkalmam használni - legyintettem könnyedén - Annyi időd lesz talpra állni amennyit csak szeretnél. És mostmár nem leszel egyedül. Ott lesz a nagy és idegesítő bátyád hogy segítsen - villantok egy idióta vigyort hogy őt is megmosolyogtassa egy kicsit legalább.
- Persze, a végére már rám is fogsz unni. Nem is baj ha lesz saját szobád - csippentem meg az arcát amolyan nagymamás mozdulattal. A mosolya is olyan mint az enyém. Aranyos csaj, úgy érzem jók leszünk együtt.
- Szükséged van valamire itt bent? Majdnem mindent be tudok szerezni. Ha ennél egy kis csokitortát vagy iylesmit. Még ma beszélek Caelannal de el fog tartani egy darabig míg ki tudlak hozni... Úgy érzem sok falat kell még megmsznom - simítottam végig az államon elgondolkodva.