Cseppet sem fűlik a fogam ahhoz, hogy orvoshoz menjek. Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, ráadásul, ami azt illeti, eddig az esetek többségében remekül megoldottam a dolgokat mindenféle kellemetlen vizsgálatok és gyógyszerek nélkül is. De most ez más. Most kénytelen vagyok beismerni, hogy ezzel bizony nem birkózom meg egyedül, bármennyire is szeretnék. Nem találom sem a magyarázatot, sem a kiváltó okot és már a nagyi jó bevált receptjeinek mindegyikét is bevetettem, amik gyerekkoromban segítettek a hasonló gondokon, de semmi nem használt. Kényelmetlenül fészkelődöm a váróban, amint arra várok, hogy szólítsanak. Elég ritkán lehet így látni, mivel a legtöbb esetben ura vagyok a helyzetnek, de most éppen az nem tetszik, hogy nem így van. Pontosabban inkább az, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani. Amint elhangzik a nevem, egy nagy sóhajtással épek be az ajtón, és kissé fellélegezve konstatálom, hogy a doktornő legalább fajtámbéli. Így némileg több bizalommal fordulok felé, hogy megtalálja majd a probléma nyitját. A kabátomat felakasztom az ajtó melletti fogasra, majd kimért léptekkel sétálok beljebb. Leülni viszont eszem ágában sincs, hacsak nem kérnek meg rá. -Üdvözlöm, doktornő, Dr. Blaze Corian. – mutatkozom be, bár a nevemet már nyilvánvalóan tudja, én viszont mindig adok az illemre. Megköszörülöm a torkomat, láthatóan kissé nehezen kezdek bele a panaszaim ismertetésébe. De hát kénytelen vagyok, ha szeretném, hogy elmúljanak. -Az utóbbi… hetekben. – kicsit hunyorogva erőltetem meg az agyamat, hogy pontosan mikor is kezdődött ez a dolog. -Reggelente rosszullétek gyötörnek. Időnként csak émelygés, de vannak… nehezebb napok is. – Nem akaródzik kibökni, hogy ma reggel is fél óráig okádtam, pedig még nem is ettem semmit. Ha nem egy felnőtt férfi lennék, még azt is hihetnénk, hogy áldott állapotban vagyok. De itt nincs semmiféle áldás.
Már egy pár hete már itt laknak Washingtonban. Nem régiben pedig már el is kezdett dolgozni az itteni kórházban. Igaz, ez még csak a második hete, de már elég jól hozzászokott az itteni dolgokhoz. A munkatársait is bírja, és az asszisztensével is egész jól kijön, így panaszra semmi oka. Bár az is igaz, hogy ő mindig is költözködött a családjával, így őt nagyon nem érinti rosszul, ha már a jól megszokott környezetét el kell hagynia, hogy egy új helyre költözzön. Ezért is nem okozott neki gondot, ezért is vette meg oly nagy könnyedén azt a házat itt Washingtonban. Mert neki a legfontosabb Rora boldogsága. És látta rajta, hogy honvágya van. Hogy hiányzik neki a családja, és hogy nem elég neki az, hogy az online térben tudja csak velük tartani a kapcsolatot. így meghozta helyette is az áldozatot. Ami Poppy számára nem is igazán nagy áldozat, hisz őt a munkája, és Rora kötötte Los Angeleshez. De mindkettőt át tudta hozni Washingtonba. És ennél boldogabb már nem is lehet, mióta csak meghozta ezt a fontos döntést. - Martha, kérlek hívd be a következő beteget... - de ő csak a határidőnaplójába bújik, s csak mikor meghallja a férfit pillant fel rá. - Üdvözlöm Dr Corian... Én Dr Ophelia Henderson vagyok. Foglaljon csak helyet nyugodtan... - mosolyodik is el, amint megpillantja az elf társát, és az asztala előtti szék felé int, hogy nyugodtan üljön csak le. Hisz Poppy sem akar folyamatosan felfele nézni, hogy lásson is valamit a másikból... S mielőtt még megkérdezhetné, hogy mi is a panasza, Blaze beelőzi, és már sorolja is a gondjait. Igaz, nem épp a legbátrabban, amin Lia akaratlanul is elmosolyodik. - Hmmm... Reggeli rosszullétek... - pillant is végig rajta akaratlanul is, ahogy a mosolya még szélesebbé válik. - Úgy hiszem az Ön esetében a terhességet kizárhatjuk, szóval... - dől is hátra a székében, ahogy egy pár pillanatnyi szünetet hagy, míg összeszedi a gondolatait, s csak az után folytatja. - Szóval reggeli rosszullétek... Általában meddig szoktak ezek a rosszullétek tartani...? Hányni milyen gyakorisággal szokott? A gyomorsava...? Széklete...? - bombázza is azonnal a kérdésekkel, csupán csak annyi szünetet hagyva, míg válaszolni tud Blaze. Már amennyiben sikerül neki kinyögnie válaszokat. - Csak nyugodtan, nem foglak megenni... Vagy adjak egy kis cukorkát, hátha attól feloldódsz egy kicsit...? - pillant is rá egy aprót kuncogva. Mert hát az asztala fiókjában minden megtalálható. Még egy kis cukorka is.
Vendég
Vendég
Vas. Dec. 06, 2020 9:29 pm
Poppy x Blaze
A weak man is just an accident
Azt hiszem, a doktornő is érzékelheti, hogy mennyire kényelmetlen nekem ez a szituáció, mert a maga módján még igyekszik is oldani a feszültséget. Igaz, nálam ez nem túl hatásos, de legalább a gesztust értékelem a részéről és még egy nem túl meggyőző mosollyal is értékelem a dolgot, ha már vad hahotában nem török ki. Egyébként sem vagyok éppenséggel egy különösebben humoros alak. Meg aztán igaza is van. Ha nő lennék, egyértelmű volna, hogy mi lehet a baj, de az esetemben ennek elég kicsi a valószínűsége. -Hála a jó égnek. – konstatálom, hogy kizárja a terhességet, még ha ezzel nem is kerültünk közelebb a probléma megoldásához. Próbálok viszonylag részletes, de lényegre törő lenni, bár várható, hogy ez önmagában kevés lesz, mivel fogalmam sincs, hogy milyen válaszokra lehet még szüksége. Nem ez a szakterületem. -Szinte minden reggel. Nagyjából egy-két óra alatt elmúlik. – ezen belül persze elég változó, hogy meddig tart. Vannak jó reggelek, amikor nem okádok és hamar helyrejövök, meg… meg olyan is, amikor nem. -Úgy ötből háromszor jelentkezik hányás is. – nyilván nem számolom, de nagyjából egy ilyen arányt üt meg a dolog. -Hát… időnként szokott égni. – önkéntelenül is megdörgölöm kissé a gyomortájékomat. Mert tény, hogy hébe-hóba rendetlenkedik a savam, bár nem mondanám vészesnek. Meg ez nem is túl gyakori, közel sem annyira, mint ezek a reggeli rosszullétek. Azok minden reggel jönnek, a gyomorfájás, viszont legfeljebb hetente egyszer. Néha még ennél is ritkábban. Hallom a fejemben anyámat, ahogy rimánkodni kezd: „Túl sokat dolgozol, kis drágám, az a baj!”. Biztos, hogy nem ez a baj. -Khm… nem köszönöm. – felelem kigúvadt szemekkel, amikor felveti a cukorkát, meg hogy nem fog megenni. Erre számítottam a legkevésbé, bár neki bizonyára mókás, ahogy ott feszengek a széken. -Házi praktikákat már próbáltam rá, de nem igazán váltak be. Annak idején egy kis gyömbér helyrehozta a gyomorpanaszaimat. – teszem hozzá, visszakanyarítva a dolgot a cukorkákról. Normál esetben azért ennyire nem lennék fapofa, de most közel sem nevezném a helyzetet normálnak.
Mondhatni egészen hozzá szokott már ahhoz, hogy az emberek csak a legvégsőbb esetben választják a kórházat, ha valami bajuk van. Mert hát az orvos drága, meg különben is, azok a fehér köpenyes lények valami emberevő szörnyek, akik hipnózisba löknek, és kiszedik az eladható szerveid, aztán pedig úgy összevarnak, hogy erre te sosem jössz rá. Mert hát a dokifóbia igencsak létezőfogalom, és nem csak a gyerekek körében. Poppy sem hinné el, ha nem a saját szemével, a munkája során tapasztalta volna meg, hogy igen ám, még a nagydarab, semmitől sem félő farkasok is a fülük farkuk behúzzák, mikor megpillantják az orvost. Blaze esetében mondjuk ennyire nem vészes a helyzet, de azért látja rajta Lia, hogy nem épp a kedvenc helye ez a rendelő, és ha tehetné, akkor már rég a világ másik felén lenne. Vagy bárhol máshol, csak ne a doktornővel kelljen szemeznie. Ezért is igyekszik kicsit oldani a feszültséget egy kis viccelődéssel. Igaz, hiába állítja magáról, hogy olyan jó lenne a humorérzéke, ezt csak ő gondolj magáról. És még Blaze sem igazán értékeli a megjegyzését, miszerint a terhesség kizárható. Így hát folytatja is a rendelést a szokásos kérdésekkel, amiket minden betévedőtől megkérdez, hogy az adatokat, a kapott válaszokat azonnal be is írhassa a gépébe. - Úgy nagyjából ötből háromszor... értem.... Folyadék-, ételbevitel mennyire befolyásolja ezeket a rosszulléteket...? - pillant is vissza a betegre, de csupán csak egy pillanatra. A kigúvadt szemeit látva pedig akaratlanul is felnevet. Mert ennyire azért csak nem ijesztő Poppy. Na meg abban a cukorkában sincs semmi félelmetes, a gyerekeknek legalábbis nem volt még panasza az édességre... - Ha nem, hát nem... - köszörüli is meg a torkát egy kicsit, hogy ezzel kicsit lenyugtassa magát. Hisz mégis csak ő most itt dolgozik... Egy kis komolyságot, ha kérhetném, Poppy... Még az asszisztense is kissé rosszallóan néz rá. De hát ez alatt az egy hét alatt, mióta itt van, hozzászokhatott volna, nem? - A házi praktikák néha be is válnak, de a legtöbb esetben használhatatlanok sajnos... - sóhajt is fel, amint a másik megjegyzi a gyömbért. - A gyömbér viszont nagyobb mennyiségben használva sokkal többet árt, mit használ... - el is gondolkozik egy kicsit ezen a dolgon. Mert nincs olyan gyógynövény, agy gyógyszer, aminek ne lenének meg a hátulütői. Főleg, ha túlzásba esnek az emberek a használatával. Néha még több bajt is okoznak, mint amennyit használni tudnak. És ha az ember nem tudja, hol a határ, gyakran áteshet a ló túloldalára. - Azonban előfordulhat, hogy valami gyomorrontás áll a háttérben, esetleg egy nemrégiben kialakult ételintolerancia... - a laktózintolerancia például gyakran ki tud alakulni felnőtt korban is... - Vagy esetleg a stressz... Mennyire stresszes a munkája, Dr. Corian?
Vendég
Vendég
Szer. Dec. 09, 2020 10:47 am
Poppy x Blaze
A weak man is just an accident
Távol álljon tőlem, hogy a doktornő érzéseibe gázoljak, egyszerűen csak nem vagyok most a humoromnál. De hát ki lenne a humoránál, amikor egy kismama tüneteit produkálja hetek óta, és ezért orvoshoz kényszerül menni, pedig minden porcikája tiltakozik ellene? Még a magam módján igyekszem is értékelni a gesztust, még ha nem is éppenséggel felhőtlen hahotával ajándékozom meg. -Ne haragudjon, nem tudom, hová tettem a modoromat. – kérek végül elnézést tőle, mert látom, hogy egyébként nagyon próbálkozik. -Csak most nem vagyok nevetős kedvemben. Általában szoktam reggelizni, de mióta ez elkezdődött, örülök, ha a kávémat sikerül meginni. – Persze azt is csak azután, hogy egyáltalán kijutok a fürdőszobából. Addig esélyem sem lenne ilyesmire, mert valószínűleg csak annyit érnék el, hogy a reggeli kávém is a vécécsészében köt ki. De legalább annyira sikerül megemberelnem magamat, hogy egy kicsit alaposabban beszámoljak neki arról, ami eddig történt, például, hogy eddig mivel próbáltam enyhíteni a tüneteket. -Nekem eddig beváltak. – nyilván nem egy orvosi rendelőben fogok heves vitába keveredni a nagymamám receptjeiről. Az orvosok zöme egyébként sem szereti az ilyesmit, de én a magam részéről fenntartom, hogy aki náthás, az antibiotikum helyett inkább igyon mézes teát. Ráhagyom inkább a dolgot, mert így is már összetörtem szerintem a lelki világát, csak magamnak jegyzem meg, hogy szerintem nincs igaza. -Hát… egyetemen tanítok és kutatok. Nem mondanám különösebben stresszesnek. – felelem végül kissé elgondolkodva. Alapjaiban valóban nem különösebben stresszes, még ha sokak szerint túl sokat is dolgozom. De ez is olyasmi, ami tulajdonképpen relatív, ráadásul nem is igazán tudnék mást kezdeni a szabadidőmmel, lévén nem vagyok éppenséggel egy társasági ember. -De talán tényleg intolerancia… - teszem hozzá, mert erre sokkal nagyobb esélyt látok, mint arra, hogy a kutatásaim tehetnének a hányásról.
Számára igen szórakoztató ez az egész helyzet. Hisz már nem először találkozott olyan emberrel, aki fél az orvosoktól, vagy egyszerűen csak feszeng. Ahogyan most Blaze is. Már teljesen hozzászokott, hisz napjában többször is jönnek be hozzá ilyen emberek. Igaz, az esetek többségében nem saját akaratukból mennek be a kórházba. Sokan vannak, akik inkább veszik igénybe az internetet a bajaik azonosítására, mint hogy orvoshoz menjenek. És persze, van, amikor nem is kell minden apró panasszal dokihoz fordulni. De amikor az ember fia már hetek óta jobb esetben csak hányingerrel küzd, akkor már felmerül a kérdés, hogy miért nem gondolkozott el korábban azon, hogy meglátogassa a kórházat. - Ugyan... rosszabb esetekkel is találkoztam már... - mosolyodik el a bocsánatkérést hallva. Mert végülis Blaze csupán csak morcos, semmi több. Ő legalább nem emeli fel a hangját, meg tud szólalni - még ha csak így makogva is - és még csak a biztonságiakat sem kell hívnia, mert annyira felidegesíti magát a helyzeten, hogy teljesen elveszti az uralmat az érzelmei felett. - Értem... - a billentyűzet pedig csak úgy serceg, ahogy szép sorjában gépeli be a fontosabb dolgokat. A viccelődésről pedig egyelőre inkább lemond. Mert egyértelmű, hogy a másik nem vevő erre, és még az asszisztense sem nézi ezt olyan jó szemmel. Mondjuk ha egy kicsit jobb lenne a humorérzéke talán nem lenne ezzel sem gond. De hát nem mindenki lehet világszínvonalú humorista. Poppy pedig csak egy orvos. Neki inkább a gyógyítással kell foglalkoznia, ahelyett, hogy viccelődne a betegekkel. Főleg, mikor a másik fél nem igazán vevő rá. - Azt értem... De hosszútávon mégsem vált be, nem? - pillant is rá felvont szemöldökkel. Pedig nem akar ő most itt elkezdeni vitatkozni. Hisz tudja jól, hogy azért a gyógynövények is elég hasznosak tudnak lenni. Sőt, ő is gyakran használ olyanokat, van, amikor a betegeinek is olyan gyógyszereket ír fel. De végülis nem véletlenül találták fel annak idején a ma is használatos gyógyszereket. Mert ezek hasznosabbak. Még ha néha rosszabb mellékhatásai is lehetnek, mint a természetes gyógymódoknak. - Akkor a továbbiakban ételintolerancia irányában fogunk vizsgálódni. Először majd egy vérvizsgálatot fogok kérni öntől... Addig pedig míg annak az eredménye meg nem lesz, jó lenne, ha egy diétát követne... Elsősorban semmi tej.. Semmi tejtermék... - pillant is vissza rá a gépe mellől, hogy lássa, megértette. Meg azért kíváncsi a vérvételre adott reakciójára is. - Valamint felírok egy gyógyszert is a reggeli rosszulléteire is... Amint úgy érzi, hogy kezd rosszul lenni, vegyen be belőle egy szemet... Jó?
Vendég
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 7:40 pm
Poppy x Blaze
A weak man is just an accident
Már kénytelen vagyok bocsánatot kérni a doktornőtől, mert látom ugyan, hogy próbálkozik, amit más helyzetben még talán értékelnék is, de most ehhez túlontúl feszült vagyok. Sem a kiszolgáltatott helyzet, sem a furcsa eredetű rosszullétek nem segítenek abban, hogy különösebben felszabadult és humoros legyek. De ha már muszáj, akkor igyekszem mindent elmondani, ami esetleg segítheti a munkáját. Már csak azért is, mert én is minél hamarabb szeretnék pontot tenni a dolog végére. És egy ilyen modorral szerintem ő is jobban fog örülni, ha nem leszek a nyakán. -Ezért vagyok itt. - ismerem be fogcsikorgatva. Továbbra sem akarok vele vitába bonyolódni. Van annyi eszem, hogy tudjam, mindkettőnknek okkal vannak bizonyos meggyőződései. Függetlenül attól, hogy én magam nem szívesen fordulok orvoshoz, egy percig sem vonnám kétségbe a rengeteg munkát, ami odáig juttatta őket, hogy itt ülhessenek és hozzám hasonló, bunkó betegeket hallgassanak. Csak egyszerűen én máshogy látom ezt a kérdést. De mivel itt vagyok, látható, hogy ha végképp nem látok más lehetőséget, akkor még én is megjelenek itt. Aztán kissé megnyúlik az arcom, ahogy kimondja: semmi tejtermék. Merthogy bolondulok a jó sajtokért és a kávémat is tejjel iszom. -És... meddig? - kérdezem reménykedve. Abban reménykedve, hogy minél rövidebb ideig. Tudom persze, hogy árulnak laktózmentes tejet, de gondolom, ilyenkor az sem opció. A vérvétel kevésbé zaklat fel. Nem félek a tűktől. Igazság szerint az orvosoktól sem, csak nem kedvelem őket általában. Azt meg szándékosan nem említem meg, hogy mennyit dolgozom, mert bár sokan aggódnak emiatt, nem gondolom, hogy ennek köze lenne a rosszulléteimhez. Ráadásul nincs is igazán jobb dolgom, mint dolgozni. -És az mit csinál pontosan? - kérdezem kíváncsian. Ha már mindenképpen szükséges ilyen bogyókkal tömni a testemet, akkor szeretném tudni azt is, hogy mit fognak azzal a bizonyos testtel csinálni.
Nem is nagyon tudja titkolni, hogy mennyire szórakoztatja ez az egész helyzet. Persze azért próbálja visszafogni magát, látva az asszisztense szúrós tekintetét. De mosolyát le nem lehet törölni. Sok ilyen emberrel találkozott már, mióta csak dolgozik, de egyszerűen nem tudja megunni. Igaz, ő el nem tudja képzelni, hogy milyen érzés lehet szinte már szorongva várni kint, hogy behívjon a doki, és ugyanúgy idegeskedve várni, míg ki nem derül, mi a probléma. Neki ezzel sosem volt gondja. Pedig gyerekként elég sokat kellett orvosokhoz járnia kisebb-nagyobb sérülésekkel... - Persze, érthető... - mosolyodik el, s ezzel gyorsan le is zárja az otthoni gyógypraktikák témáját. Azt ugyan nem mondaná, hogy annyira ellenezné az egészet. De nem véletlenül fejlesztették ki azokat a gyógyszereket, amiket manapság is lehet használni. Néha ő is szokott használni ilyen házi szereket, például egy-egy megfázás esetén is inkább használja a természetes módszereket, mint hogy gyógyszerekkel tömje magát. De amikor az ember... pontosabban elf fia már hetek óta ilyen rosszullétekkel küzd, nem lehet kihagyni az orvost, és a mű szereiket. - Legalább... Egy hét... - gondolkozik is el egy kicsit, hogy meddig is kéne azt a diétát tartnia. Első körben, hátha ezzel kiderül, hogy a laktózzal van-e gondja. - Tudom, nehéz... de legalább egy hétig semmi tej, sajt... semmi, amiben laktóz lehet... - Poppy sem bírná ki... Ahhoz túlságosan is szereti a különböző tejtermékeket. Még szerencse, hogy neki nincs ilyen gondja. - Ez egy szinte teljesen ártalmatlan gyógyszer, ami segít elmulasztani, megelőzni a hányingert... Van valami gyógyszerallergiája...? - pillant is rá kérdőn, mert ez egy igen fontos kérdés, anélkül nem tudná biztosan, hogy felírhatja-e neki a gyógyszert. - Amikor úgy érzi, hogy rosszul van, vegyen be egy szemet... 3-4 óránként egyet. Előfordulhat álmosság, bágyadtság is, de ez teljesen normális mellékhatásnak számít. Ha valami komolyabb mellékhatást észlelne, vagy nem hatna a gyógyszer, akkor mindenképp jöjjön vissza... Mosolyodik is, el, s amint sikerült kinyomtatni a receptet, benyúl a fiókjába, hogy egy szem gondosan becsomagolt cukorkát is kivegyen, hogy azzal együtt nyújtsa át a férfinak a receptet. A vigyorát pedig le nem lehet törölni az arcáról. - Csak mert olyan ügyesen túlélte ezt a pár percet...
Vendég
Vendég
Szer. Dec. 16, 2020 9:03 pm
Poppy x Blaze
A weak man is just an accident
Igazán igyekszem fékezni az indulataimat, ami más helyzetben és időben egyébként könnyűszerrel sikerülne is. Most azonban egészen más a helyzet és egyértelműen nincs ínyemre az sem, ahogy a doktornő a nagyanyám receptjeiről vélekedik. A nagyi egyszerű asszony volt, de éppen ebben rejlett a nagyszerűsége, arról nem is beszélve, hogy egészen felnőtt koromig legfeljebb messziről, meg a tévében láttam orvost. Egész egyszerűen nem volt rá szükség, mert mindenre volt valamije a szekrényben. Még csak nem is volt gyógyító. De azt még én is belátom, hogy talán nem azzal kéne vitatkoznom, akinek a kezében a gyógyulásom kulcsa van. Még akkor sem, ha ilyen szörnyű kilátásokkal fenyeget, hogy nem tehetek tejet a kávémba és nem ehetek sajtot. -Jó… az még… egész tűrhető. – nyögöm ki kényszeredetten, bár bevallom, még így is kihagynám szívem szerint ezt a lehetőséget. -Nem tudok róla. – tekintetbe véve, hogy milyen sűrűn szedek gyógyszereket, ha esetleg allergiás is vagyok valamelyikre, nem igazán volt rá esély, hogy ez kiderüljön. Így aztán marad a vak szerencse, amibe belegondolva kedven támad azonnal kifordulni az ajtón, de nem teszem. Ha már rávettem magam, hogy idejöjjek, akkor nem sétálok ki csak úgy. Helyette elfogadom a receptet, egy illedelmes biccentéssel tudomásul veszem a javaslatát, majd elköszönök és távozom. Legalábbis egyelőre.
Még távozóban az ajtón megnézem a rendelési időt, majd néhány óra és számos kijavított dolgozat után egy pohár kávéval és egy csokoládéval a kezemben térek vissza a rendelőhöz. Nem bírja a lelkiismeretem, hogy olyan goromba voltam vele. Már csak azért sem, mert ő viszont egyáltalán nem volt az, így most békejobbot akarok nyújtani a doktornőnek. A pohárral a kezemben ráérősen elhelyezkedem az ajtó előtt, ahol nem is olyan rég még én is várakoztam, hogy megvizsgáljon.
Poppy megtesz minden tőle telhetőt. Mert nem igazán szereti, ha rendelése alatt olyan nyomott hangulat, hogy kitör a harmadik világháború, ha csak egy prócska viccet is el merünk sütni. De persze tudja azt is, hogy tényleg vannak olyanok, akik csak akkor látogatják meg az orvost, ha a halálukon vannak, és azt is igyekeznek a lehető leggyorsabban lerendezni. Ez ellen semmit nem tud tenni, csupán csak annyit, hogy teszi a dolgát, és igyekszik hangulatot kicsit enyhíteni. Nos ez nem mindig jön be, és van amikor csak ront a helyzeten. Annak persze örül, hogy Blaze nem borítja rá az asztalt, hanem tűri vicceit, és a drága nagyanyja házi receptjeinek a ócsárlását is. És még el is fogad mindent, mit az orvos mond. Mert hát mondhatná, hogy ez az egész egy marhaság, és hogy kár volt idejönnie, mégsem tette. Ez már azért haladás. - Nem...? Akkor nincs semmi akadálya, hogy felírjam Önnek ezt a gyógyszert. Viszont ha bármi panaszt észlelne, mindenképp jöjjön vissza, ne halogassa a dolgot. - pillant rá mosolyogva, ahogy aztán elköszön tőle, és hagyja, hogy kilépjen az ajtón. A nap további része is a szokásosan telt. Betege jöttek, és mentek, Poppy pedig szinte szünet nélkül dolgozott. De nem is panaszkodik, szereti az ilyen napokat is. Meg hát ilyenkor jó hazaérve egy jó meleg fürdőt venni, és órákig áztatni magad. S miután az összes betege elment, és a asszisztense is távozott, ő is összepakolja a holmijait, hogy hazainduljon. Arra viszont nem számít, hogy valaki ott fog még várakozni, így amint a szeme sarkából megpillantja a másikat, megugrik ijedtében. Mert hát nem gondolta volna, hogy valaki még itt lesz ilyenkor. - Dr. Corian...! Minden rendben...? Valami gond van a felírt gyógyszerrel...?- pillant is rá azonnal megbillentett fejjel, kissé nyugtalanul. Hisz alig telt el néhány óra, hogy itt volt, ennyi idő alatt nem kéne még semmi gondnak lennie...
Kezdőlap 
írta: 
Cseppet sem fűlik a fogam ahhoz, hogy orvoshoz menjek. Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, ráadásul, ami azt illeti, eddig az esetek többségében remekül megoldottam a dolgokat mindenféle kellemetlen vizsgálatok és gyógyszerek nélkül is. De most ez más. Most kénytelen vagyok beismerni, hogy ezzel bizony nem birkózom meg egyedül, bármennyire is szeretnék. Nem találom sem a magyarázatot, sem a kiváltó okot és már a nagyi jó bevált receptjeinek mindegyikét is bevetettem, amik gyerekkoromban segítettek a hasonló gondokon, de semmi nem használt. 
Már egy pár hete már itt laknak Washingtonban. Nem régiben pedig már el is kezdett dolgozni az itteni kórházban. Igaz, ez még csak a második hete, de már elég jól hozzászokott az itteni dolgokhoz. A munkatársait is bírja, és az asszisztensével is egész jól kijön, így panaszra semmi oka. Bár az is igaz, hogy ő mindig is költözködött a családjával, így őt nagyon nem érinti rosszul, ha már a jól megszokott környezetét el kell hagynia, hogy egy új helyre költözzön.