Houston, there is a problem!

Cseppet sem fűlik a fogam ahhoz, hogy orvoshoz menjek. Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, ráadásul, ami azt illeti, eddig az esetek többségében remekül megoldottam a dolgokat mindenféle kellemetlen vizsgálatok és gyógyszerek nélkül is. De most ez más. Most kénytelen vagyok beismerni, hogy ezzel bizony nem birkózom meg egyedül, bármennyire is szeretnék. Nem találom sem a magyarázatot, sem a kiváltó okot és már a nagyi jó bevált receptjeinek mindegyikét is bevetettem, amik gyerekkoromban segítettek a hasonló gondokon, de semmi nem használt.
Kényelmetlenül fészkelődöm a váróban, amint arra várok, hogy szólítsanak. Elég ritkán lehet így látni, mivel a legtöbb esetben ura vagyok a helyzetnek, de most éppen az nem tetszik, hogy nem így van. Pontosabban inkább az, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani.
Amint elhangzik a nevem, egy nagy sóhajtással épek be az ajtón, és kissé fellélegezve konstatálom, hogy a doktornő legalább fajtámbéli. Így némileg több bizalommal fordulok felé, hogy megtalálja majd a probléma nyitját.
A kabátomat felakasztom az ajtó melletti fogasra, majd kimért léptekkel sétálok beljebb. Leülni viszont eszem ágában sincs, hacsak nem kérnek meg rá.
-Üdvözlöm, doktornő, Dr. Blaze Corian. – mutatkozom be, bár a nevemet már nyilvánvalóan tudja, én viszont mindig adok az illemre. Megköszörülöm a torkomat, láthatóan kissé nehezen kezdek bele a panaszaim ismertetésébe. De hát kénytelen vagyok, ha szeretném, hogy elmúljanak.
-Az utóbbi… hetekben. – kicsit hunyorogva erőltetem meg az agyamat, hogy pontosan mikor is kezdődött ez a dolog. -Reggelente rosszullétek gyötörnek. Időnként csak émelygés, de vannak… nehezebb napok is. – Nem akaródzik kibökni, hogy ma reggel is fél óráig okádtam, pedig még nem is ettem semmit. Ha nem egy felnőtt férfi lennék, még azt is hihetnénk, hogy áldott állapotban vagyok. De itt nincs semmiféle áldás.

Valahol a szívem mélyén én is tudom, hogy nem a doktornőn kellene kitöltenem a frusztrációmat. Elvégre ő éppen meggyógyítani próbálna, ha hagynám. Csak épp minden porcikám tiltakozik a kezelés ellen. Azellen meg pláne, hogy ne ihassak tejet napokig, mivel azzal iszom a kávét. Márpedig valakinek, aki annyit dolgozik, mint én, a kávé olyan alapvető, mint a levegő.
-Rendben. – bólintok rá kelletlenül. Nem halogatós vagyok, hanem egyszerűen nem szaladgálok orvoshoz minden aprósággal. Sőt, ha tehetem, akkor egyáltalán nem megyek orvoshoz. Eddig nem is nagyon volt rá szükségem.
Viszont azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy mennyire méltatlan volt az, ahogy viselkedtem vele, így a rendelés végére vissza is térek némi engesztelő ajándékkal, hogy egy kicsit kiköszörülhessem a csorbát.
-Nem-nem. – rázom meg a fejemet egy mosollyal. Láthatóan jóval felszabadultabb vagyok, mint bent a rendelőben. Most legalább senki nem akar megvizsgálni és gyógyszereket felírni. Ez sokat segít a kedélyállapotomon.
-Csupán szerettem volna elnézést kérni, amiért olyan modortalan voltam magával. Tudja, nemigen szeretek orvoshoz menni. Elfogadja a békejobbot? – kérdezem, miközben felé nyújtom a poharat és a csokoládét. -Hátsó szándéktól mentes. – teszem hozzá, mert bár csinos, nem randevúra akarom hívni, csupán ezzel a gesztussal is szeretném kifejezni, hogy nem állt szándékomban a lelkivilágába tiporni délután.
Ha elfogadja, úgy ismét magamhoz veszem a saját poharamat, ami eddig a széken pihent, mivel harmadik karom egyelőre még nem nőtt, noha igen hasznos lenne.
-Szigorúan tejmentes. – magyarázom, miközben a számhoz emelem ezt a ki tudja, hányadik kávét a nap folyamán. Még ha pocsék is a modorom, azt nem mondhatja, hogy rossz beteg vagyok, elvégre tényleg betartom, amit mondott, még ha nem is fűlik hozzá a fogam.