Speed it up... or maybe not

Mondhatnám, hogy a fiam után kedvet kaptam én is arra, hogy az emberek világát jobban megismerjem. De valahol mégis ez volt a fejemben, amikor úgy döntöttem, felfrissítem vezetési képességeimet. Korántsem az uralkodást illetően, sokkal inkább egy autó volánja mögötti képesség. Mindenhogyan boldog voltam, Titania örömhíre után nem fértem a szárnyaimba és akármennyire földhöz ragadt vagyok, most kívántam a sebességet, a mozgást és hogy kifejezzem máshogy is boldogságomat.
Hogyan lehetne jobban ezt átélni, ha nem a drága Titániával vagyok, mint kocsival? Úgy döntöttem, egyedül választom ki a megfelelő kocsit és nem csak hazaviszem, hanem meg is veszem.
- Igen-igen, ez meg ez meg ez – beül mellém az eladó, lelkesen magyaráz, melyik micsoda és hogyan kell használni. Te jó ég, azért változtak a kocsik, mióta utoljára vezettem. Jól átgondoltam én ezt? Főleg, hogy mindenáron valami automata … váltósat akart számomra adni és én meg csak kétségbeesetten néztem rá, hogy ezt ne most! A hagyományoshoz ragaszkodom, azt tudom, miként kell váltani. Annyi új dolog van a kocsikban és némelyik még beszél is! Érdekesek az emberek találmányai és bár nagyon izgatnak a nagyon vadiúj dolgok, egy köztes átmenetet választottam és még így is van bőven mit kiismerni rajta.
És máris vihetem a kocsit, a papírok nálam, most már az enyém, miután megkapta az összeget és csodálkozott is. De számomra így működik, számomra megszokott. El fogom vinni benne kedvesem, persze, ha bírja majd.
Lelkesen integetek a szembe jövőknek. Mind rám villogtat. Szerintem is nagyon jó autó, nekem is tetszik! Az indexről néha elefeledkezek, mert ez máshol van, mint ahol megszoktam. A kormányt kell nyomni, miközben azelőtt egy botot kellett söprögetnem előtte. Meg is lepődtem, mikor először az ablaktörlő kezdett el mozogni. Előbb elől, azután hátul. Muszáj vagyok megnézni, melyik melyik.
Lassabban haladok, de miközben a gombokkal ismerkedek, elfeledkezem a gázról levenni a lábam, így visszagyorsítok a korábbi sebességemre, pedig figyelem az utat is. Egy mellék utat választottam ki az ismerkedéshez, de szerintem még itt is vannak rendesen.
- De most akkor melyik vagy, kedves index? Énekelnél nekem? - nézek a kormányra és találomra megbököm az egyiket. Semmi. Hát akkor próbálkozzunk tovább...

Senki nem tud úgy Beyoncét karaokezni - még maga Beyonce sem -, mint én a munkából jövet. Ma kifejezetten rövid napom volt, a kedvem nem is szárnyalhatna magasabban, igaz, még így sem ér fel a magas C-ig, amit megütök a refrénben. Hát na, bárki, aki azt állítja, hogy az amerikai énekesnő dalai nem csalják elő belőle a dívát, hazudik. Nyilván a popzene iránti szeretetem és az énekhangom is egyike azon titkaimnak, amiket magammal viszek a sírba. A kollégák nem értenék meg. Hála a jó égnek még nem tartunk ott, hogy a nyomozók autóját is bekamerázzák, így az őrsről kiszabadulva, békés magányomban kedvemre énekelhetek.
Ahogy így élem az életemet, a fiatalságomat, hát nem szembejön egy autó teljes reflektorban, elakadásjelzővel, elöl-hátul felváltva járó ablaktörlővel bőven túllépve a sebességhatárt úgy, hogy a sofőrből is annyit látok csak, hogy össze-vissza hadonászik a kormány mögött? Ohó, ez érdekes. Egész biztosan be van drogozva, vagy ittas, vagy külföldi - márpedig az ilyesmit szeretem, bármelyik is a háromból. Lehúzom az ablakot és kibiggyesztem a kékfényt a kocsi tetejére, miközben egy szabályosnak aligha nevezhető, de nagyon is szükségszerű kanyarral megfordítom az autót és a kiszemelt után eredek. Egészen a seggébe húzódom rávijjogva a szirénámmal kettőt, és ha ebből sem értené, hogy meg akarom állítani, akkor sávot váltva mellé irányítom az autót annyira, hogy az út széle felé mutogathassak neki, artikuláltan eltátogva: húzódj le! Ha valamilyen oknál fogva ez sem lenne elég, legvégső esetben fogom a hangosbemondót és azon keresztül szólok át, hogy legyen már szíves leparkolni az út mentén.
Remélhetőleg az autós üldözés nem tart túl sokáig és az első jelzésből is ért már, így lassan le tudok szakadni annyira, hogy mögé csordogáljak a kocsimmal. Behúzom a kéziféket, helyreigazítom a sérómat és komolyságot erőltetve magamra kipattanok a kocsiból. Lassú léptekkel cserkészem be az autót, és amint elérem a vezetőülést, bekopogok az ablakon, ha még nem húzta volna le.
- Szép jó napot! Lewis nyomozó, MPD. - villantom meg a jelvényem, és a kocsiba bepillantva elszörnyedek azon, mennyiféle jelzőlámpa ég a kijelzőn. Az ülésfűtéstől kezdve a rádión át minden be van kapcsolva ebben az autóban, indexelni mégsem tud? Ejj.... Lesz itt mire csekket írni, úgy érzem.
- Mi a helyzet? - Képtelen vagyok elrejteni tovább a vigyoromat. Szerintem úgyis sejti a fickó, miért állítottam meg, így egyelőre nem is kérdezek rá, kerülgetem inkább kicsit azt a forró kását, hogy lássam a reakcióját és megállapíthassam, mennyit és mit ivott.

Valami csak nem stimmel. Ha valaki az érzésre mondaná, jó szép faarcot vágnék hozzá. Már nem fizikailag. Minden logikáról szól. Rossz gombot nyomok meg, akkor egészen egyértelmű, hogy nem azt fogja működésbe hozni, amit eredetileg terveztem. Áh, igen, megkérdezhettem volna az eladót, hogy adjon némi tájékoztatást arról, mi micsoda. Lehet, érdemes lesz visszatérni hozzá.
A nagy keresgélésben ugyan látom a villanást, de hát annyi rosszfiú és kislány járkál az úton, egészen biztosan azt keresi. Meg kergeti is.
Kirakom az indexet, éppen az ellenkező irányba, amelyre általában lehúzódni szokás, mikor meghallom a két vakkantást. Visszapillantóba belenézek. Összehúzom a szemöldököm. Ez nekem szól? De ugyan miért? Éppen most ismerkedem az autómmal, igazán békén hagyhatna.
Mellém sorol, és mintha nekem magyarázna. Magamra is mutatok, aztán a másik irányba fordítom az indexet és mielőtt még elvinnék egy kukát, távolabb parkolok le a kocsival. Kéziféket behúzom. Kell az. A motort is leállítom, még a végén olyan gombot nyomok meg, amit nem kéne.
Megvan a gomb is, amivel leengedem az ablakot, azt sikerült megtalálnom a legelején elsőre is. Nem szállok ki, mondták, hogy nem szabad, az emberek félősek. Pedig hát mi nem bántanánk, őket. Pár csemete jöhet tőlük, egy kis vérfrissítés nem árt és nagyon szeretjük az ember gyerekeket. Nem megenni, felnevelni.
- Szép jó napot! - Nézek ki az ablakon. - MPD? - a nyomozót értem, a másikat nem. A jelvényre mutatok. - Megnézhetem? - Az legalább többet mond.
- Igazán udvarias, köszönöm, hogy megkérdezte – kedves a mosolya és még megfázik, míg kint ácsorog.
- Most vettem a kocsit s még új minden benne. Tudja, régen vezettem már és még igazodom rajta. Azt tervezem, hogy visszamegyek az üzletbe és megkérdezem a kedves eladót, mutasson meg végig mindent, hogy tudjam kezelni a műszerfalat... van egy ötletem – nézek rá elgondolkodva.
- Ha van egy kis ideje, volna kedve, beül mellém és megmutatja, mi, mire való? - mosolygok rá, igyekszem mellőzni a hódmosolyt. - Hideg van kint, amúgy is. - elgémberednek szárnyaim és amúgy is a földön szeretek járkálni.
Elvégre a szolgálatba ez is beletartozik, ha helyes közlekedésről van szó. És járnak iskolába is, gyerekekhez, hogy megtanítsák ezeket nekik. Hiába, tényleg hiányosak az ismereteim az emberek világából.

Hazudnék, ha azt mondanám, sosem akarták megnézni a jelvényem, de azt egészen más körülmények közt szokták kérni, úgyhogy elsőre nem értem, mi olyan érthetetlen azon, hogy MPD, de aztán készségesen leakasztom az övemről és elé tartom, majd a hüvelykujjammal felpöccintem, hogy az igazolványomat is megcsodálhassa. Ha el akarná venni, jelzésértékkel egyből hátrébb húzom, mert hát azért az ilyesmit nem szívesen adogatjuk idegenek kezébe. Még összetaperolná a szép fényezést rajta...
- Udvarias? Ezt sem sokszor hallom... - A rám aggatott jelzőn azért meghökkenek kissé. Elég sok jelzőt szoktam kapni napi szinten, na sem ez, sem a "köszönöm" nincs soha köztük. Egyre biztosabban érzem nyomozói zsigereimben, hogy valami nem stimmel a fickóval, habár az arca meglehetősen ismerősnek tűnik. Eléggé hasonlít a mi... Áh, ugyan, mit keresne ő itt! Valószínűleg egy külföldi híresség, akit már láttam a tv-ben.
Érdeklődve hallgatom a magyarázatot az új autóra vonatkozóan. Áhá! Vette vagy lopta? Több kell annál, minthogy egy ilyen dörzsölt nyomozó agyán túljárjon! Már épp rávilágítanék erre, mikor kitalálja, hogy üljek be és segítsek neki. Persze, hogy aztán legyilkolhasson, elrabolhasson, megléphessen velem, vagy az ördög tudja... Idegen autóba nem szabad beszállni, ezt elég korán megtanította nekem az élet. Meg aztán minek néz engem, autógurunak?
- Oooké, mielőtt még belemerülnénk az indexhasználat rejtelmeibe... Kérem szépen a kocsi papírjait, forgalmit, jogosítványt, személyit - vagy bármilyen más iratot, amivel azonosítani tudja magát és az áruvételt. - Őszintén szólva a fickó eléggé ártalmatlannak tűnik, de valami akkor is nagyon fura benne, és ez addig fog piszkálni, amíg ki nem derítem, mi az. - Az időjárás miatt meg ne aggódjon, a hideg jól áll nekem. - Vigyorom szélesedik, bele sem megyek inkább abba, hogy egy időjárás mennyire tud passzolni valakihez. Hozzám minden illik, az is, amikor a negyven fokban átázik a pólóm és az is, amikor a reggeli fagy pirosra csípi az arcom.
- Szép kismadár, azt meg kell hagyni - Egy lépést távolabb húzódok, hogy jobban szemügyre tudjam venni az autót. Mutatóujjam végighúzom a kocsi oldalán; a festése elegáns, a fényezése hibátlan. Az is látszik rajta, hogy újabb évjárat. Közben, ha megkaptam a papírokat, gyorsan átfutom őket, minden rendben van-e.
- Szóval, nem idevalósi?

Ahogy a jelvényért nyúlnék, mert hát nem látom rendesen a feliratot, elveszi.
- Ugyan már – nézek rá. - Az írást nem tudom olyan messziről olvasni. Tartaná közelebb, kérem? - Mosolygok rá. - Igazán sokat segítene vele.
Megnézem, mégsem jutottam vele előrébb a megértésben. Érdeklődéssel nézek fel rá.
- Mit jelent az MPD? - sem tündérként, sem királyként nem hallottam még róla. Vannak, amik nem tartoznak ránk.
- Pedig fontos tényező a munkánkban – biccentek felé. Milyen rossz is lenne a megítélésünk, ha nem viselkednénk gentlefairy módra?
Fontos dolognak tartom beismerni, ha téved valaki. És tévedtem azzal, hogy feledékeny módra nem engedtem kíváncsiságomnak és faggattam ki az eladót a műszerfalon létező kütyükről. A kormányon lévőkről nem is beszélve. Ezer szerencse, hogy nem történt nagyobb baj!
- Ahogy gondolja. De még meggondolhatja magát – haladok visszafelé a feleletben. Elvégre fontos, hogy odafigyeljünk mások épségére.
- Személyit? - Nézek rá elhűlve. Van nekem olyanom? Az emberek szeretik ezeket a plasztik kis kártyákat. Plasztik kis kártya. Elgondolkodom. Á, megvan, igen, van olyanom, a bankkártya mellett! Még sosem kérték, ez életemben az első eset! Izgulok, még sosem kérték tőlem, nagyon izgalmas! De ha belegondolok, se a forgalminak nevezett... az mi? Mit is mondott az eladó? Ó igen, amit adott papírt, azzal mehetek, míg meg nem érkezik a másik papír. Ami nem tudom mi. Még sosem vettem saját magam autót. Az is izgalmas volt!
- Azt mondták, hogy mondjam, mit teszek, mielőtt teszek és hogy engedélyt kell kérnem. Jól tudom? - Nézek rá érdeklődéssel. - Mert a személyi – oh, kimondtam! - az a kabátom belső zsebébem van. A forgalmiiiii.... az azt mondta a kedves úrielf, hogy amint megtörtént minden, ami nem tudom, mit takar, kiküldik a részemre. Viszont addig is fel tudom mutatni az adás-vételi papírt, az viszont abban kis izében van. Kiveszem – Jogosítvány. Az kimaradt. - Ó, ja igen, a jogosítvány. Az is aaa személyim mellett van a tárcámban. Kivehetem?
S ha beleeegyezett, akkor máris gyorsan belenyúlok a kabátzsebembe és kiveszem a tárcámat, s kinyitva megkeresem azt a két plasztik micsodát és átadom neki.
- Most kiveszem a papírokat... onnan, rendben? - mutatok megint a kesztyűtartóra, s már nyúl is a kezem érte. Szép kis dobozban kaptam meg, burgundivörös mappabőr, egy az egyben átnyújtom neki, fogalmam sincs, melyik a szükséges neki belőle. Kaptam pár papírt.
- Bizony! A motor csak úgy muzsikál! És elektromos! Még sosem vezettem elektromos autót! - Ültem már benne, nagyon kedvelem, jobb, mint a büdös autók, csak sajnos hajlamos vagyok csak azzal elrontani az elektronikát, hogy beülök. Így kíváncsi vagyok, milyen sokáig bírja velem szegény pára.
- Mármint, hogy értve, hogy idevalósi? - Nézek rá meglepett értetlenséggel. - De jöjjön, üljön már be, még elfárad a dereka – legyintek barátságosan a kocsiba befelé.

Türelmetlen sóhaj szakad fel belőlem, de azért, grimaszolva ugyan, odatartom neki a jelvényt és az igazolványt, hadd nézegesse jobban. Teljesen megerősít abban a hitemben, hogy egyrészt nem idevalósi, másrészt biztosan nem ember. A szépsége alapján azt mondanám, tündér, és mivel a füle nem hegyes, meg a tündér-zsigereim ezt súgják, valószínűleg igazam is van. Így már érthető az esetlensége.
- Metropolitan Police Department. Mi felelünk a városban a rendért, meg a jelzőlámpákért, ha elromlanának. Szolgálunk és védünk. - Hát igen, a szakma fentje és lentje; összetett bűnügyeket megoldani, emberéleteket megmenteni, versus kiállni a kereszteződés közepére és össze-vissza kalimpálni bottal meg síppal.
- Igazán nagylelkű - biccentek, és képtelen vagyok elfojtani a mosolyomat. Van valami zakkant a fickóban, ami szimpatikussá teszi. És én még összekevertem őt egy pillanatra a mi fenséges és előkelő tündérkirályunkkal... Hah!
Reflexből tiltakoznék, hogy mivel semmi okot nem ad a gyanúra, nem kell engedélyt kérnie tőlem semmire, nem feltételezem, hogy csak úgy fegyvert rántana rám egy személyi miatt, de aztán becsukom a szám és inkább nem szólok semmit. Gyerekes tréfa, de van abban valami vicces, ahogy minden mozdulatát velem csekkoltatja - és amelyekre komolyan bólogatok is, hogy pöörsze, rendben van, csinálja csak!
- Hogyne, uram, természetesen - bólogatok tovább, de elég nehezemre esik elfojtani a mosolyomat. Most már teljesen fix, hogy nem idevalósi. Legutoljára egy szirént láttam ennyire eltévedve, aki akkor lépett először a szárazföldre és fogalma sem volt róla, hogy nem lehet az autópálya közepén sétálgatni. - Köszönöm, köszönöm! - Sorra veszem át tőle az iratokat és papírokat, bár annyira egyik sem érdekel, de azért vetek mindre egy gyors pillantást. Oberon Kin...? Várjunk csak egy kicsikét...
- Mit is mondott, honnan jött, Mr. Kingston? - próbálom kipuhatolni a származását és a pontos kilétét anélkül, hogy csak úgy rákérdeznék. Á, talán csak egy távoli rokon... Visszaadom a kártyákat és belelapozok a kocsi papírjaiba, de azok is rendben tűnnek, így a mappát is visszakapja. Az újabb invitálásra megadón felsóhajtok.
- Csak aztán el ne induljunk semerre... Nem szeretném térden lőni. - megkerülöm a motorháztetőt és az anyósülés felől kinyitom az autó ajtaját, behuppanok mellé. Kíváncsian körbenézek a műszerfalon, közben az ülésben helyezkedem.
- Óóó, nem rossz! Kényelmes, és csinos is a drága. - végigsimítok a kesztyűtartó felett, majd oldalvást fordulok a férfihoz és elkezdem mutogatni neki a kormány körüli gombokat. - Na jó, szóval, az index az itt van... Jobbra, balra. Ez, amit nyomkodni próbál, a szélső tükröket állítja, látja? - A kocsi modellje hasonló az enyémhez, így nem esik nehezemre kitalálni, mi hogyan működik rajta.

Rendőrjelvénynek rendőrjelvény és most már a három betűt is értem.
- Óh, tényleg, micsoda feledékeny vagyok! - sima, egyszerű, szójáték! Látszik, hogy a kocsi lefoglalt és még erre sem vagyok képes!
- De maga biztosan nem áll ki kalimpálni a nyalókával, rendőrnyomozóként? - nézek rá mosolyogva. Aranyos lehet vele, de szerintem nyomozóként nem azt kéne tennie.
Óh, mégiscsak jó volt hallgatni az emberek tanácsadójára, hogy az ő világukban hogyan kell viselkedn, ha egy rendőr... igazoltat? Olyan izgalmas, nagyon élvezem! És tényleg rá kell nézni, minden alkalommal megerősítésre várva. Azt hiszem, a kutyák csinálják így.... lehet, inkább cicát fogok hazavinni. Meg lehet, egy kutyát is. Vajon milyenek lehetnek? Pedig igazából azt tervezem, hogy egy újabb barlangszárnyat nyitok a kristálytelepeimnek. Annyira szépen növekednek! És nagyon hálásan dolgoznak nekem....
- Ó, talán elírtak valamit? - kérdezem érdeklődéssel és a mosolyom kicsit alább hagy. De végül is, nem baj, úgyis megyek vissza, majd kijavíttatom velük.
- Tündérhonból. De most Washingtonban lakom. Itt. Nem pont itt, hiszen, az autóban ülök. A városra értettem – az emberek beszéde és nyelve nagyon érdekes. Nem annyira lehet vele játszani a szavakkal, kifacsarni, mélységet és színt vinni bele, de minden bizonnyal  nagyszerűen értenek az adaptáláshoz, mert mióta nyitott lett úgy minden, az olvasataim szerint sokkal zengzetesebb lett a nyelvük. És tetszik.
Elveszem a mappát és visszarakom a kesztyűtartóba, majd becsukom. Akkurátus vagyok, mindennek megvan a maga helye, így ennek is, most egyelőre ott a helye.
- Ó, hacsak nem lé... hogy mondja, kérem? - Pislogok rá értetlenül. - Az fizikai képtelenség. A botváltóról ellenben könnyen kap zellert... - ah, nem valami hasonló, ugyan menj már Oberon, még hogy egy növényt kapna! Beszélek itt zöldségeket! - akarom mondani gellert a golyó és az inkább vagy a fejét vagy a lábát találná el – gyors fizikai számítás és bólogatok is hozzá. - Tündércsillagok mentsenek, hogy valami baja essen nekem itt a kocsiban.
- Bizony, nagyon jó ülni benne. Még a jobboldali ülésen is! - Lelkendezek egyből! Szeretem a kütyüket!
- Iiiigen, az index megvolt, bár ez most fordítva működik. Miért? - integetek vele jobbra és balra, majd megértem. - Áh, ez végre követi a kanyarodást, nagyszerű! - Az előzőnél fordítva volt. De szerintem így sokkal jobb. Vagy valaki szeretett tréfálkozni.  Vagy! Vagy! Nem figyeltek oda, hogy a ...á, nem, az nem a kétkezességtől függ.
- Ó, te jó ég, akkor már értem, miért volt máshogy az előbb! - Nevetem el magam.
Mindent máshova pakoltak és ez a kormányra pakolják a gombokat, nagyon új nekem.
- És az ablaktörlőt, hogyan tudom bekapcsolni? Van külön elsőnek, hátsónak is? - tárom szét a kezem, a kornányra meredek tekintetemmel. Pedig, ha eddig sem találtam meg, ezután sem fog menni a nélkül, hogy a fél kocsit ne hagynám el.
- A hátsó csomagtartót hogyan lehet felnyitni? És a motorháztetőt? - ami igazából a lehető legzártabb, hiába nyitogatnám fel a tetejét.

- Neem, én soha - füllentek egy akkorát, hogy mindjárt belém csap egy villám és kiterít az aszfalton, de hát miért ne tagadhatnék le néhány évet a múltamból? Úgysem valószínű, hogy ezzel a fickóval valaha újra találkoznánk, akkor meg mit számít, járőröztem-e vagy rögtön a csúcson kezdtem.
Tündérhonból. A papírról a férfira pillantok, majd vissza az iratokra, aztán ismét fel. Oberon Tündérhonból. Pfff, nheeheem, kizárt, hogy ő legyen a Tündérkirály! A népünk vezetője csak nem randalírozna egy frissen vett kocsiban a testőrei nélkül. Tuti valami távoli rokona, aki kijárási engedélyt kapott és így éli ki a szabadnapját. Igen-igen, erről lehet szó, hiszen olyan nincs, hogy ő lenne a.... Pfff!
- Jól van, Mr. Kingston, úgy látom, minden rendben - Már a papírokkal, amiket vissza is adok. Magáról a fickóról nem tudnék hasonlóan nyilatkozni, mégis úgy döntök, egyszer élünk, ha meg kell halni, legalább röhögjenek egy jót a temetésemen. Felvont szemöldökkel grimaszolok rá, mikor elkezd zöldségeket beszélni - mármint szó szerint, zeller meg minden -, csak ahogy kijavítja magát, akkor suhan át a felismerés az arcomon. Aha. Ez a paprikajancsi egész biztosan nem királya semminek, kár volt azon aggódnom, hogy megsértem a protokollt. Ismételten: pff!
- Oké-oké - legyintgetek, mintha a témát akarnám elhessegetni. Ha nem csinál hülyeséget, én sem lövök meg senkit sehol; amúgy sem sokszor kellett eddigi szolgálatom során elsütni a fegyveremet. Hogy őszinte legyek, a lőtéren kívül egyszer sem került rá alkalom, nem most szeretném elkezdeni.
- Iiigen, az index követi a kanyarodás irányát - Lassan és tagoltan helyeslek, mintha egy gyerekhez vagy egy értelmileg csökkent képességűhöz beszélnék, és közben alig bírom ki, hogy ne vigyorogjak. Totál hibbant. Talán nem kéne hagynom, hogy vezessen, de van benne valami, ami annyira szórakoztat, hogy már szimpatikussá teszi. A világnak amúgy is szüksége van a jó értelemben őrült fazonokra.
- Persze, külön elöl és külön hátul. Lássuk csak... - Közelebb hajolok, mert hát azért én sem vagyok annyira jártas az autókban, hogy minden elsőre tudjak, de rövid keresgélés után rálelek a megfelelő jelzésre a kormány mögött. - Nézze, itt van! Ez az első, ez a hátsó. Az ablakfűtés is külön van, ha télen bejegesedne az ablak. - bökök rá a megfelelő gombokra, egészen belelendülve a témába. Szakmát kéne váltanom.
- A motorháztető nyitókájának ott kell lennie bal kéznél, kicsit lejjebb. A csomagtartó szerintem manuálisan nyílik, mármint oda kell menni és felnyitni. De a motorháztető csak bentről nyitható az újabb típusokban már. - Igazából amíg a féket és a gázt eltalálja, nincs nagy baj egy új autónál, de azért nem árt, ha a gyorstalpalómnak köszönhetően biztonságosabban fog közlekedni. Mindenkinek előnye származik a dologból.
- Minden okés? Menni fog? - Barátian megveregetem a vállát. - A lényeg, hogy lehetőleg ne túl forgalmas helyen gyakoroljon és vezessen lassabban, amíg nem biztos az uralma a kocsi felett. A többi rendben lesz. - Nem érzem szükségét tovább játszani előtte a rend őrét, amikor láthatóan teljesen ártalmatlan. Még hogy tündérkirály... Én meg a képzelőerőm!

-  Ahhaa – vigyorgok rá. Ez azért nagyon aranyos volt tőle, muszáj vagyok rajta mosolyogni.
Kíváncsian és némileg értetlenül nézek rá, ahogy többször pillant le, majd fel a papírból. Hátra is vonom a fejem és úgy nézek rá, aztán kíváncsian egyenesedem ki.
- Óh, ez nagyszerű! - Ragyog fel az arcom. Tényleg vlamelyik titkárral el kellett volna jönnöm, vagy legalábbis rábíznom a papírmunkát. A királyság papírügyeiben nagyon is otthon vagyok s az emberek törvényeiben, legalábbis azon a szinten, ahol nekem kell dolgoznom. De a többi? Háááát, abban van még mit csiszolódnom.  Valójában szakértőkre bízom, hiszen ők jobban értenek mindehhez. És mindenkinek egyenlő jót kívánok és akarok.
Elveszem és visszateszem a helyére, majd odaadom a titkárnak.
Gondoltam és tudtam én, hogy igazam van! Nem hessegetne akkor ilyen hevesen. Pedig nem kívánom kínos helyzetbe hozni. Azt pedig végképp nem, hogy megsérüljön. Egyáltalán, tud lőni? Rápillantok. Nyomozó. Tudnia kell, szóval ezt a gondolatot félreteszem. Azért a kezére rálesek. Igaz kereshetek én azon bármit is, nem értek a fegyverekhez, így nem tudom, mit is kéne nézni, hogy tudjam, gyakorlott benne.
- Azt hiszem, az előzőben valaki tréfát űzött a vezetővel. Még nem láttam fordított indexet – gondolkodom el. Végül is már mindegy, nagyon jól begyakoroltam a fordított bekötést ebben és nem volt gond. De hát, olyan régen volt már az...
Arrébb húzódok, hogy jobban odaférjen, ám én is lássam, mit fog mutogatni.
- Hmm.. azt hittem, az a tankot nyitja. És hogy az a légkondi. Nagy gond nem lett volna vele, végül is – bólintok megkönnyebbülve.
- Ez igazán csodás, nagyon köszönöm! - Pillantok rá hálásan, vagyis inkább a hajára.
Keresem az irányt, majd megtalálom, rámutatok, nem nyomom meg. Majd otthon!
- Ez? Ahá! Mmm... nem ez a hátsóé? - Ezt viszont most megnyomom és hátul besötétedik az ablak, hátranézek a visszapillantóból.
- De. Nagyon is. Vajon... - megnyomom még egyszer. Nincs kedvem most kiszállni a kocsiból.
- Uhh, így is működik – visszacsukódik a csomagtartó. Remélem, az első is. Nincs kedvem megállni, aztán becsukni. Kényelmes nem lettem, de az elején egészen kínos lenne, ha kinyílna.
- Ez sem forgalmas – nézek a kezére, ahogy a vállamat paskolja. Igazán érdekes mozdulat. Ezt csinálják az emberek, biztatásul. Érdekes.
- De tudja mit? Elviszem egy körre. Köszönetem jeléül pedig visszafelé Ön vezetheti a drágaságot. Mit szól? - Egy ilyen ajánlatot visszautasítani? Cseppet sem miattam, természetesen! A kocsi valóban csodaszépség.
- Van erre egy nagyon jó kis mellékút – és nem mellesleg, nagyon jó hosszú, elvégre párhuzamos az egyik üllővel, én csak így hívom. Meg sem várom a válaszát és máris indítom a motort, s bár körbenézek, ahogy elindulok, a lábam már a gázon van, s az indexet is kiraktam, élvezve, hogy végre a megfelelő oldalon kell megnyomnom.
- Mmm..  csodás a motor hangja – mosolygok.

- Neem, a légkondi az ez. Rá van írva, hogy AC - Nem tudom, aggasztania kéne-e, hogy ilyen jól szót értek vele, mert hát zsák a foltját, meg minden, de már rég elengedtem az egészet. Ki kell használni a szokatlan találkozásokat, amilyen ritkán adódnak az életben, főleg, hogy utána majd jóízűen tovább lehet adni a sztorikat anélkül, hogy különösebben ki kellene színezni őket.
- Ugyan, semmiség. Szívesen. Remélem, máskor nem lesz rá szükség - Úgy gondolom, neki sem nagy öröm, ha megállítják a hatóságok. Figyelem, hogyan próbálgatja a gombokat és nem szólok közbe, hagyom, hadd kísérletezgessen, közben azon töprengek, hogy lassan nekem is a dolgomra kéne indulnom, különben elkések.
- Az igaz, de kicsi forgalom is elég, hogy beüssön a baj - nevetek az akadékoskodásán. Elég vicces helyzet, hogy én okítok felelősségteljes viselkedésre valakit. Pont én. Nem nagyon szokta ilyesmi elhagyni a számat, a másik oldalon ellenben már elmondhatatlanul sokszor ültem.
Ahogy felajánlja, hogy elvisz, ráncba szalad a homlokom és némileg szűkebbé válik az autó. Nem tetszik a bezártság, sem az, hogy ő irányít, a légzésem is felgyorsul kissé, de arra ismerem a megfelelő technikákat, hogy helyrerakjam. Habozok kicsit, nem azért, mert rosszat néznék ki belőle, az eddigiek alapján ártalmatlannak tűnik, de hát jól tudom, milyen megtévesztő tud lenni a látszat... És hiába lettem erősebb, az emlékek bénítóak. Mire sikerülne visszaszuszakolnom a pulzusom nyugalmi állapotba és kinyögni valami választ, már el is indulunk, ami arra késztet, hogy felmarkoljam az ülést magam alatt. Nincs gáz, nem akar rosszat, tudom jól, csak emiatt nem veszítem el a fejem, de a zsibbadás még így is egyre feljebb kúszik a gerincem mentén.
- Kiszállnék - szólalok meg végül, de a hangom annyira erőtlen, hogy meg kell köszörülnöm a torkom. Hideg verítéket törlök le a homlokomról, nekifutok megint: - Kiszállnék. Most, hogy már boldogul.... Elkések a munkából.
Próbálom leplezni, hogy bármi baj lenne és gyűlölöm áruló testem reakcióját, amikor az elmém alól kicsúszik az irányítás és hiába tudom, hogy minden rendben, a szervezetem mégis ösztönösen pánik módba kapcsol. Manapság szerencsére ritka az ilyesmi, mégis könnyebb előhívni, mint hittem és reméltem.