Amióta csak elfogtak minket, az agyam szüntelenül kattogott, kerestem a kiutat. Pont úgy, ahogy utána a hibahelyeket, de mintha csak azok lettek volna a tervünkben. Egy kicseszett ementáli volt az egész helyzet, mégsem volt más választásunk. Nem, ha meg akartuk tartani a szárnyainkat.Tudtuk, hogy a legkisebb hibáért is az életünkkel fizethetünk, de azt is, hogy ha maradunk, ugyanez a tét. “Inkább haljak meg állva, mint hogy térden állva éljek.” Ez volt a mantrám akkor, de hamar megtanultam, hogy időnként igenis muszáj összeszorított fogakkal térdelnünk, és egyszerűen csak túlélni.
***- Menjetek! - kiáltottam Bluera, és egy kicsit megkönnyebbültem, amikor láttam felemelkedni a levegőbe. Ők is ki fognak jutni. Én azonban még nem mehettem. Elszakadtunk a húgommal a nagy felfordulásban, meg kellett keresnem őt.
Éreztem magamon, hogy fáradok, a mágia sokat kivett belőlem. Sosem használtam még ilyen mennyiségben ilyen erős varázslatokat, és őszintén szólva azt sem tudtam, hogy képes vagyok rá. Apám sosem hagyta, hogy a végsőkig feszítsem a teljesítőképességem húrjait, de most nem volt más választásom. Nem fogok itt megrohadni, és más sem, ha rajtam múlik!
Újabb lövés dördült nem messze tőlem, sikolyok és zokogás visszhangzott mindenhonnan, és tudtam, hogy vesztettünk. Elfogadni azonban nem voltam hajlandó.
- Nyrae! - ordítottam, ahogy a torkomon kifért, de választ sehonnan nem kaptam. Égtek az izmaim, miközben felemeltem a kezem, és a természet erejét hívva segítségül, tüskés indákba burkoltam a hozzám legközelebb álló férfit, akinek a pisztolya fémes csattanással landolt a padlón. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy felkapjam, és úgy menjek tovább, de féltem, hogy véletlenül kárt tennék magamban vagy bárki ártatlanban. Sosem volt fegyver a kezemben, így hagytam a francba, és anélkül igyekeztem fedezékről fedezékre haladni. Esetlen voltam és kimerült, de hajtott az adrenalin, és a tudat, hogy meg kell keresnem Nyraet.
- Caleb! - felkaptam a fejem, megpróbáltam meghatározni a kavarodásban, honnan jött a hang, de képtelen voltam. Lövés dördült valahol a hátam mögött, egymás után kettő, de nem is a hang, hanem a szárnyaimba hasító éktelen fájdalom volt, ami magára vonta a figyelmemet. A mellettem levő falnak tántorodtam a lövés erejétől, és csillagokat láttam a kíntól. Vajon mikor váltottak altatólövedékről éles fegyverre? Mikör döntöttek úgy, hogy már a szárnyaink sem érik meg a vesződséget, hogy megpróbáljanak életben tartani minket? Ekkor már engem sem érdekelt, kiben mekkora kárt teszek. Reflex-szerűen nyúltam az erőmmel az épület repedezett betonpadlója alatt húzódó gyökerekért, hogy elkaszáljam velük a támadóm lábát, majd olyan erősen fontam köré a gyökereket, hogy szinte hallottam a csontjai roppanását az ordítása mellett.
Egyre jobban elhalkult minden, a csatazaj veszített az intenzitásából, én pedig éreztem, hogy vesztésre állunk. Ekkor vettem észre Bluet, és a nőt, aki épp fegyvert fogott rá. Láttam, hogy Bluet letaglózta a szanaszét heverő testek látványa, a csata maradványai, és nem vette észre a támadóját.
- Blue! - ordítottam, miközben felé vetettem magam, hogy elsodorjam a lendületemmel, megmentve így az altatólövedéktől, ami a feje mellett csapódott az oszlopba. - Mi az ördögöt keresel itt? Menj!
- Gyerünk! Kapaszkodj belém! - ragadott kézen annyira határozottan, amennyire csak az erejéből telt, de nem mozdultam. Tudtam, hogy nem tudok kijutni. A szárnyaim holtsúlyként húzták a hátamat, és minden porcikámat égette a fájdalom és a fáradtság.
- Hagyj itt - mondtam neki, mire konokul megrázta a fejét. Utolsó erőmmel kitéptem a karomat a szorításából, és taszítottam egyet rajta. - Menj már, a fenébe is!
De még ez sem volt elég, hogy eltántorítsam az ostoba tervétől, hogy minden áron ki akart menteni. Tudtam, hogy ha sokáig makacskodik, mindketten itthagyjuk a fogunkat.
- Sosem bocsátok meg neked, ha itt maradsz - vágtam végül hozzá már-már türelmetlenül, és úgy tűnt, ez hatott.
- Visszajövök érted. Megígérem, hogy megkereslek - mondta még, mielőtt hátat fordítva elrugaszkodott volna a földtől.
Nekem azonban nem volt időm sokáig nézni utána, még meg kellett keresnem a húgomat. Épp fordultam volna, mikor éreztem, hogy egy nyugtatólövedék telibe kapja az oldalamat. Az adrenalin zubogását lassan elnyomta a nyugtató, és térdre rogytam. Az utolsó, amit láttam, a húgom vérmaszatos szárnyai voltak… egy magas, öltönyös férfi kezében.
2:06 Remegő kézzel törlöm le a homlokomra kicsapódott hideg verejtéket, miközben meredten bámulom az éjjeliszekrényen álló óra digitális kijelzőjét. Zavar a kékes fény, vakítónak tűnik a sötétben, még ha jelenleg hálás is vagyok azért, hogy ezt látom, és nem azt, ami ennyi év után is ott bujkál a fejemben. Húsz hosszú év alatt megfakultak az arcok, megkoptak a színek, de a hangokra és a szagokra azóta is élénken emlékszem. A sikolyokra, az ordítva csattanó parancsokra, a vér tolakodó fémességére a torkomban, az izzadság és a vizelet szúrós szagára az orromban. Hányingerem támad már a gondolattól is, öklendezve hajolok a padló fölé, de a ma éjszaka szerencsésnek mondható: nem jön vissza a vacsorám.
Visszadőlök a párnámra, de hiába próbálom becsukni a szemem, még visszaköszönnek a rémálom fakuló részletei, így inkább csak a plafont bámulom. Végül belátom, hogy ennek így semmi értelme, és kikászálódok az ágyból. A reluxa keskeny résein beszökő fényre sem lenne szükségem, hogy eltaláljak a fürdőszobáig, annyira megszokott már a járás. Tíz éve állapodtam meg végre. Azóta sem tudom, mi tartott itt. Talán a munka, a kis, családias vállalkozás, aminek aznap a tagja lettem, és végre azt éreztem megint, hogy tartozok valahova. Nevetséges, hogy időnként milyen kis dolgokon múlik az, hogy az ember megy vagy marad. Úgy testben, mint lélekben. Testben itt maradtam, de hogy lélekben hol vagyok igazán, azóta sem sikerült rájönnöm.
Néhány pillanatra elvakít a fürdőszobai lámpa fénye, csukott szemekkel támaszkodom a mosdó szélére. Amikor végre képes vagyok felnézni a tükörképemre, még mindig egészen idegennek tűnik az arc, ami visszanéz rám. Hiába telt el húsz év, hiába változtattam meg a nevem, hiába festem évek óta vörösre a hajam, hiába tűntek el a látható sebek, vékony hegeket hagyva csak maguk után, ilyenkor egy kicsit mindig tizennégynek érzem magam újra. A hátam mögött megrebbenő szárnyak csonka íve fájó emlékeztetője mindannak, amit elveszítettem. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy el kellene távolíttatni őket, hiszen feleslegesek… de vajon mi maradna belőlem, ha még ezek is eltűnnének?
Megrázom a fejem, majd megnyitom a csapot, és hideg vízzel leöblítem az arcomat. Megtörölközöm, majd kisétálok a nappaliba. Az ablakon beszűrődő lámpafényben a cserepekben díszelgő gardéniabokrok lágyan táncoló árnyékokat festenek a padlóra. Az illatuk elmossa az orromból az álom maradék fantomszagát is, én pedig elmosolyodom. Lehuppanok a kanapéra, hogy felkapcsolva a kis éjjeli lámpát, az ölembe vegyem a jegyzettömbömet, kezembe a szenet, és nekiálljak rajzolni. Mindig van, ami segít, és talán mindig lesz, akin segíthetek. Ha mással nem, hát egy mosollyal, amit egy millió színben pompázó kert varázsol az emberek fáradt arcára.
Kezdőlap 
írta: 
Bár apám egészen kiskoromtól fogva tanított a földmágia mesteri alkalmazására, és az évek alatt kénytelen voltam megtanulni az öklömet is használni, mindig is az eszemet tartottam az elsődleges fegyveremnek.
Mindenkinek rejtőzik mumus a szekrényében. Az egyetlen, amit megtehetek, hogy alaposan zárva tartom az ajtót, ha már nem vagyok képes gúnyt űzni belőle.
Egészen kicsi voltam még, amikor anyám meghalt, így apám nevelt engem és a húgomat. Szerető család vett körül, apám igyekezett mindent megadni nekünk, és megtanítani mindenre, amire szükségünk lehet az életben. A földmágiámat is tőle örököltem, bár hamar kiderült, hogy az erőm túltesz majd az övén is. Az emberek nyelvén még nem is beszéltem, amikor a növényekét már anyanyelvként használtam. Valószínűleg emiatt vagyok még életben, bár a húgomon így sem tudtam segíteni.
Azóta nem tudom kiverni a fejemből a történeteket hogy elolvastam Blue sztoriját is. Ami veletek történt az elfogadhatatlan és visszafordíthatatlan. Mind veszítettek valami, de te azt veszítetted el ami a normák szerint tündérré tesz egy tündért. Már nincsenek röpképes szárnyaid, és biztos vagyok benne hogy borzasztóan fáj. Mintha egy elf veszítené el a hegyes füleit, vagy egy szirén az uszonyát.
