Számtalanszor gondolkodtam már el az élet fontosságán, lényegén és mindannyiszor rá kellett jönnöm arra a csúf igazságra, miszerint kis porszem vagyok ebben a folyamatosan pergő-forgó világban ahhoz, hogy megleljem a megoldást. A hatalmas tölgyfakeretes ablak előtt állva, beleveszve a selyemszálú függönybe és megkapaszkodva abban, nézek ki az éjszakába, a nyugalom tengerébe, ami háborgó lelkemre nyugtató dallamként hat és ismételten előbbi konszenzusomra jutok. Kevés vagyok.
Nézek, keresek valamit, amit nem találok már évek óta, felbukkanásában reménykedek mikor az álom messziről elkerül és itt állva várom a pirkadó nap első narancssárga sugarait. Ilyenkor eszembe jut édesanyám meséje, amit elalvás előtt suttogott a fülemben altatóként, s mely még most is lágy hangján visszhangzik bennem annyi különbséggel, hogy most már nem alszok el rá, hanem a jelentésén töröm a fejem.
Vajon mire gondolhatott az író?
Ötlik fel bennem a kérdés újból és újból, ahogy a távoli királyságból érkező tündérherceg felveszi a gonosszal a harcot, az ismeretlen felé száll maga mögött hagyva a jövőjét, nevét, rangját. Mindezt miért teszi? Jön az újabb, magyarázat nélkül maradó kérdés, amit a mese végéig sem oldok meg annyira kacifántos; pedig, ha tudnám, hogy elmém legmélyén száz lakattal ellátott ajtó mögött mindenre ott lapul a válasz, akkor nem állnék álmatlanul itt. Nem várnám a meleg ölelésként kizökkentő napsugarak megjelenését.  
Nem érkeznek.
A párkányon pihenő telefonom kijelzőjére pöccintek és meglátva az időt húzom fintorra a szám majd döntök úgy, hosszas – két másodperces – mérlegelés után, hogy felkeltem a legeslegjobbam és felhúzom a tetőre. Mert mi lehetne pihentetőbb hajnali háromkor az alvásnál? Az ébrenlét.
Még egy utolsó pillantást vetek a kinti világra, a sötétkék leplen pihenő fényekre majd erőt véve magamon meg a titkos készletemből nassolnivalót és alkoholt, indulok meg a mélyen alvó Gavain szobája felé, ami az enyémtől nincs is annyira messze.  Végig settenkedek a kihalt folyósón, enyhén nyikorog alattam a járólap ahogy szárnyaimat pihentetve, inkább talpon teszem meg a távot, gyengéden nyomom le a réz kilincset és slisszanok be az illatával teli szobába.
Megborzongok.
- Gav? – mélyen horkoló felemhez lépek ágyának szélébe ütközve a nagy elánban, aminek hatására majdnem felkiálltok fájdalmamban, de alsó ajkamba harapva folytom el a késztetést. – Hallod, fent vagy? – ismétlem meg még egyszer, majd jobb kezemet vállára téve kezdem szépen lassan rázogatni.
- Hm?
- Fent vagy?
- Nem.
- Na, kelj már fel.
- Menj vissza aludni.
- Nem tudok. Na… - rázom meg újból, kicsit erősebben, hogy dörmögő hangja élénkebbé váljon mielőtt visszamászna saját kis álomvilágába. – Van nálam sör, odakint pedig ragyogó csillagok várnak.
- Sör?
- Sör. – bólintok, nem mintha látná vagy valami, csak a mondandóm megerősítéseként szükség van erre a mozdulatra. – Gyere. – simítok nyakának finom bőrére, amitől bizseregni kezdenek az ujjbegyeim. Nagyot nyelek. Fáj a torkom és kellemetlen szorítás fogja közre gyomromat, ami abba is marad, amint a szuszogást készülődés sistergő hangja váltja fel.
- Nagyon utállak.
- Tudom. – mosolyodok el, hiszen tudom, hogy nem gondolja komolyan és valahol jól esik az is, hogy nem hagy magamra, hanem az álmát második helyre csúsztatva fog felkísérni a tetőre csillagokat nézni, lelkizni, elpusztítani a sört.