Szeretem a plázát. Olyan élettel teli. Mindig dugig van emberekkel… meg aztán mindig elcsábulok valamire, függetlenül attól, hogy miért megyek oda. A múltkor például vettem egy egészen különleges fűszerkeveréket, hogy tudjak Andynek sütit sütni. Most fülhallgatóért megyek, de már látom, hogy hívogat a fagyizó. Persze, tudom, hogy tél van. De idebent meg meleg van, szóval nem hiszem, hogy néhány gombóctól megfáznék. De egyelőre nagyon igyekszem, hogy ne a fagyin járjon az eszem, úgyhogy szigorúan előre! Nem mintha nehéz dolgom lenne. Mivel nem vagyok egy apró termet, igazából az utat se nagyon kell törnöm magam előtt a tömegben, mindenki elenged. Meg ekkora léptekkel hamar el is érem az elektronikai üzletet. Egy kosarat felkapva vidáman köszönök az eladóknak, aztán célba is veszem a… a részleget, amit nem találok. Megint átrendezték! Nem tudom, miért kell mindig átrendezni ezeket az üzleteket. Nem járok sűrűn ide, szóval minden alkalommal jól eltévedek. Ahogy haladok a polcok között, nyújtogatom a nyakamat, hátha meglátok egy eladót, akit megkérhetek, hogy segítsen nekem odatalálni. Csak épp emiatt a saját lábam elé nem figyelek és egyszer csak nekisétálok valaminek. Jobban mondva valakinek. Lepillantva egy kedves arcú fiúval találom szembe magamat, és fülig vörösödöm, amiért majdnem elgázoltam szegényt. -Oppá! Bocsánat, ne haragudj! Olyan pirinyó vagy, én meg azt se tudom, merre megyek. Ne haragudj! Mondd, jól vagy? Ugye jól vagy? – hadarom zavartan, mert hát nem állt szándékomban itt eltaposni senkit. Meg aztán hozzám képest szinte mindenki kicsi, még az átlagemberek is, elvégre majdnem két méteresre nőttem. Ennek megvannak a maga előnyei, mert hát elérem a magas polcokat, meg minden. De ilyenkor mindig halálra rémülök, hogy esetleg kárt tettem a másikban. Pedig egyébként a légynek se tudnék ártani. Sőt, a légynek nem is szoktam. Mindig kiterelgetem szépen az ablakon, hadd legyen szabad.
Nem bánom egy percig sem, hogy Aidan nem éppen az a tipikus plázás fickó. Nem mintha bármi bajom lenne velük, de általában nehéz velük beszélgetni. Elfelejtenek a világra figyelni, és nem is túl egyediek. Ők azok, akik mindig a trendi kávét kérik a kávézóban. Csak semmi újdonság, vagy személyre szabott ital. Mindig csak az, ami éppen elég menő. Őróla viszont ez egyáltalán nem mondható el és ez nekem is megkönnyíti a dolgomat, mert én nagyon szeretek beszélgetni. -Ez szerintem nem olyan nagy baj. Legalább nem vagy olyan nagy talány. – mosolygok rá. Nagyon sok olyan ember van, akin képtelenség kiigazodni, mert egészen mást közvetít mindenki felé, mint amit valójában gondol. Borzasztóan fárasztó lehet az ilyesmi. De Aidan nem ilyen és így legalább megkérhetem arra is, hogy segítsen nekem fülhallgatót választani. A színek ugyanis feladják a leckét, mert mind olyan szép. -Tényleg? Hogyan? – emelkedek fel meglepetten, a kezemben a lila fülest szorongatva, majd a kassza felé indulok, hogy fizethessek és végre átadhassam magamat a fagyievésnek, ami jelenleg sokkal jobban leköti a gondolataimat, mint a fülhallgató, még ha az utóbbira nagyobb szükségem is van. De azt igazán nem értem, hogy miért ütne vissza, ha valaki a kedvenc színeit viseli. Igaz, én általában igyekszem egyszerűen öltözködni, annak ellenére, hogy nagyon szeretek mindenféle színt. Nagyon furcsán érezném magamat, ha úgy festenék, mint egy paradicsommadár, de van, akinek ez áll jól. Csak nem nekem. -Én biztosan feketeerdőt. – vágom rá, ahogy visszakérdez a fagyi kapcsán. Abban minden benne van, amit szeretek. Úgyhogy általában abból veszek két gombócot, feltéve, hogy nem ragadja meg valami különlegesség a figyelmemet. Nemrég például ettem Kinder Tojásos fagyit. Igaz, hogy ahhoz nem jár játék, de azért így is nagyon finom volt.
Régebben sokan mondták rólam, hogy antiszociális vagyok, amiért nem vagyok képes barátkozni az emberekkel, pedig a szándék az mindig is ott volt, csak éppen nem mindig sikerül a gyakorlatban megvalósítani. Teszem azt én tök jól el tudok beszélgetni valakivel egy ideig, aztán valami eszembe jut, elkezdek azon agyalni és tessék, már nem is tudom mit mondott a másik. És ebből igen, sajnos rengeteg félreértés alakul ki. – Valóban? Nos, köszönöm ez felettébb jól esik, mert vannak, akik más véleményen vannak. – Bár tény, hogy szókimondó vagyok, már amennyire az illem engedi számomra, de igyekszem nem egy teljesen más embert mutatni, mint aki volnék. Tudom milyen nehéz megmaradnunk önmaguknak, pláne akkor ha egy előítéletes környezetben élünk vagy csak szimplán annyira sok ember van körülöttünk, akiknek meg akarunk felelni. Ez amúgy egy elég nagy probléma azt hiszem. Persze a netes bűnözés se semmi, amivel eredetileg foglalkoznom kéne. -Hát leginkább azért, mert az ember valami alapján választ egy kedvenc színt, általában azért mert kötődik hozzá valamilyen formában vagy mert jól áll neki, de valójában a személyiségünknek megfelelően kéne dönteni, mert az felerősíti a jó tulajdonságainkat. – fejtem ki neki bővebben. Ezért érdemes inkább úgy kedvenc színt választani, hogy a mögöttes tartalmát is figyelembe vesszük. Maximum nem mindenből lesz meg az a szín és nem fog az ember csak olyan ruhákat hordani, de legalább valóban hozzá fog illeni. Az is igaz, hogy ez a kedvenc dolog nekem sokszor kicsit furcsa, bár nekem is van például kedvenc ételem és társai, de így jobban belegondolva, ha színről van szó, akkor nem teljesen lényegtelen mi az? Ezen gondolkodok végig, amíg fizetek, meg amíg nem jutunk a fagyizó elé. – Hm… olyat nem hiszem, hogy ettem. Milyen? – kérdezek vissza érdeklődve.
Én szeretem az egyszerű figurákat. De persze, én mindenkivel barátkozom, csak jobban kedvelem azokat, akik nem okoznak annyi fejtörést. Mint amilyen Aidan is. Meg hát nagyon segítőkész is, ha már eljön velem azért a fülhallgatóért. Általában rajtam mindig elcsodálkoznak, ha hasonló helyzetben ugyanígy teszek. Pedig mindig ugyanígy teszek. -Hát… ők barátkozzanak mással. – legyintek, ezzel egyszersmind el is intézve. Tény, hogy mindig mindenkivel kedves vagyok, de azzal nem szoktam foglalkozni, ha valaki ennek ellenére nem kedvel. Hiszek a békés együttélésben, amihez hozzá tartozik, hogy ha valakivel nem érzem jól magam, akkor egyszerűen nem megyek oda. Azon azért meglepődöm, hogy a színekről is ennyit tud. De legalább így biztos vagyok benne, hogy jó útitársat választottam magamnak mára, és még a dilemmától is megszabadít. -Tulajdonképpen ez… egészen logikus. – állapítom meg tűnődve. Bár nekem inkább azért megy nehezen a választás, mert nagyon szeretek mindenféle a színt. Túl sok szép árnyalat van, mindegyikről eszembe jut valami, amit kedvelek, így aztán állandóan beleesek a bőség zavarába. De ezt a tanácsot megfogadom. Ráadásul így hamar is végzünk és végre lehet foglalkozni a fontos dolgokkal, mint például a fagyi, ami láthatóan sokkal jobban foglalkoztat, mint ez a kis vacak itt a zsebemben. -Csokoládés, gyümölcsös. Mennyei! – magyarázom lelkesen, egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, mert elképzelem az ízét. Igen… azt hiszem, két gombócot is megeszem belőle. -Szerintem kóstold meg. Minden benne van, ami egy finom fagyihoz kell. – mosolygok rá barátságosan, majd a fagyispulthoz érve már kérem is ki magamnak a két gombóc feketeerdőt. Ahogy a kezembe kaparintom, úgy várakozóan pillantok Aidanre is, hogy végül mit választ. Persze, nem muszáj megkóstolnia. Nem fogok megsértődni, ha mást szeretne enni.
Kezdőlap 
írta: 
Szeretem a plázát. Olyan élettel teli. Mindig dugig van emberekkel… meg aztán mindig elcsábulok valamire, függetlenül attól, hogy miért megyek oda. A múltkor például vettem egy egészen különleges fűszerkeveréket, hogy tudjak Andynek sütit sütni. Most fülhallgatóért megyek, de már látom, hogy hívogat a fagyizó. Persze, tudom, hogy tél van. De idebent meg meleg van, szóval nem hiszem, hogy néhány gombóctól megfáznék. De egyelőre nagyon igyekszem, hogy ne a fagyin járjon az eszem, úgyhogy szigorúan előre!
Régebben sokan mondták rólam, hogy antiszociális vagyok, amiért nem vagyok képes barátkozni az emberekkel, pedig a szándék az mindig is ott volt, csak éppen nem mindig sikerül a gyakorlatban megvalósítani. Teszem azt én tök jól el tudok beszélgetni valakivel egy ideig, aztán valami eszembe jut, elkezdek azon agyalni és tessék, már nem is tudom mit mondott a másik. És ebből igen, sajnos rengeteg félreértés alakul ki. – Valóban? Nos, köszönöm ez felettébb jól esik, mert vannak, akik más véleményen vannak. – Bár tény, hogy szókimondó vagyok, már amennyire az illem engedi számomra, de igyekszem nem egy teljesen más embert mutatni, mint aki volnék. Tudom milyen nehéz megmaradnunk önmaguknak, pláne akkor ha egy előítéletes környezetben élünk vagy csak szimplán annyira sok ember van körülöttünk, akiknek meg akarunk felelni. Ez amúgy egy elég nagy probléma azt hiszem. Persze a netes bűnözés se semmi, amivel eredetileg foglalkoznom kéne. 