halloweeni kalandozások || CN

A páros Washington leghíresebb kísértetháza előtt fut össze, ami Halloween tiszteletére ingyenesen látogatható. Úgy döntenek, tesznek vele egy próbát, hiszen a helyről mindenféle izgalmas legenda kering. Azt mondják, egy sorozatgyilkos és áldozatainak szelleme kísért a falak között, mások egy síró nőt véltek látni, megint mások gyerekkacajokra lettek figyelmesek. Mindenki csak városi legendának gondolja a történetet, ezért is népszerű annyira a hely. Ahogy belépnek, feltűnhet nekik, hogy a ház kong az ürességtől, pedig odakint még a jegyszedő fogadta a látogatókat. A gyanús csendet egy nő halk, elfojtott sírása töri meg, majd a szemük sarkában meglátnak egy árnyékot. Ha a bejárati ajtóval próbálkoznak, az nem nyílik ki semmilyen erőhatásra, beljebb kell menjenek a házba. Talán mégis igaz a városi legenda?

A semmi jelmezből tervem hamar füstbe ment, amikor a halloweeni munkám közölte, hogy a területre senkit nem enged be jelmez nélkül, így vagy teljes puccban jövök, vagy elfelejthetem a vaskos fizetést, amiben megállapodtunk. Így történt, hogy nemes egyszerűséggel múlt évszázadbeli rockernek öltöztem, öltöztetett az egyik kedvenc sminkes ismerősöm és teljes pompában jelentem meg, hogy este héttől tizenegyig fotózzak, majd gyalog indultam az éjszakába a pár utcára tartott házibuliba, ahová már hetekkel ezelőtt hívtak.
Ez az este mindig teli van meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal, az én váratlan fordulatom pedig Nessa volt, akivel sorsszerűen találtunk egymásra Washington hírhedt szellemháza előtt. Nem tudom, hogy miféle cukorkákkal teli hullámok vitték beszélgetésünket, ami onnan indult, hogy először meg sem ismert, arrafelé, hogy bemenjünk, ő meg én, újabb édes-savanyú chilis kalandba vágva a fejszénket, de az ajtó nyikorogva nyílt ki meg úriemberként intettem, hogy hölgyeké az elsőbbség.
Talán még egy extra halloweeni fotósorozatot is tudunk lőni valamelyik sarokban és most nem hagy faképnél álló… lámpánál. Szorosan követem befelé, a nehéz ajtó hatalmasat csattan a hátunk mögött, mintha úgy löknék be, és a csend másodpercek leforgása alatt telepedik ránk. Megtorpanok és körbenézek, a gerincemen borzongás fut végig bár semmi áron nem vallanám be, főleg nem neki, kellemetlen érzés kerít a hatalmába és a bensőm megfeszül.
Ez csak egy kibaszott kísértetház, Connor, az a lényege, hogy para legyen.
De annyira para, hogy az emberben beindítja a vészvillogókat?
A gyanúsan nagy csendet, a csendet ami nem létezhetne, amit mások ideges nevetése és társaságok beszélgetése kellene, hogy megtörjön, csak egy halk, női hang zavar meg. Sírás.
- Ah, na mi a fasz, gyere – ragadom meg a szőkeség kezét, hogy kézen fogva, teljes romantikában menjünk egy kört, és mielőbb távozhassunk. Remélhetőleg kettesben, hozzám.

- Dögölj meg Pedro! – vágom a kuncsaftom fejéhez a vörös melltartót, amit a kedvéért hordtam egész éjjel és ugyancsak kívánsága miatt engedem, hogy szagolgassa miután csattan egyet az arcán. Hátam mögött az ajtó hangos csapódással jelzi záródását mielőtt apró mosoly jelenne meg arcomon és venném elő a telefonomat; mára végeztem.
Lanyha lépésekkel hagyom magam mögött a férfit, aki az apám testvére lehetne, a nagybátyám, kinek keze most a nadrágjában motoszkál és a mellem szagát beszippantva kerül magasabb élvezeti fokra. Engem pedig nem érdekel, a jussom a táskámat nyomja, ma este még a lábamat sem kellett szét tennem, hogy a háromszorosát kapjam a tarifámnak. Kösz, Halloween.
Fogalmam sincs mikor érek ki a hotelből és miért balra fordulok a jobb helyett, mert túlságosan lefoglal a hajam kibontása, ruhám megigazítása, hogy mire bulizni érek már másabb szettbe legyek, mint amibe elindultam. Tükörképemet csekkolom, ajkaimon a vörös rúzst igazítom mikor kedvenc muffinomba botlok, finom, csípős csokival megtöltve. Szemöldököm kérdőn felszalad, de mielőtt bármit is mondhatnék önkéntelenül megyek utána, a kísértetház belsejébe és gerincem mentén – mert még valamennyi maradt azért belőle – végig szökken a hideg.
- Miért sírsz már most? – kérdezem gúnyosan, de az én belsőmben is megindul a rosszérzés tánca. Ez nem Connor sírása. Körbe nézek, de a sötétségen és vöröses fényen kívül nem sok mindent látok, keze enyémbe fonódik, ami még több kérdőjelet húz ki a varázslósipkámból. – Ez nekem nagyon nem tetszik, hol vannak a többiek?
Először nem akarok megindulni, édes kettesben vele nem, de itt maradni sem szeretnék a síró nővel valahol a fejem fölött. Kapaszkodok a kezébe, de azért kihúzott háttal, céltudatosan szedem a lábaimat, mert nem tűnhetek gyávának.
- Egyáltalán mit keresel itt? Megbeszéltünk valami találkozó szerűt?

- Kibaszott vicces vagy – morgok vissza az oldalba döfésre, jelezve, mennyire nem értékelem jelenleg a humorát; van valami a folyosót betöltő sírásban, abban, ahogyan visszhangzik a magasodó falakról, amitől futkos a hideg a hátamon.
Ki akarok menni innen.
Nem tehetem, nem változhatok ötéves kisgyerekké egy házban, aminek pont az a lényege, hogy a lelket is kiijessze a látogatókból; főleg nem Nerissa előtt, ezt az örömet egyáltalán nem adhatom meg neki.
- Nem tudom, gondolom, időközönként engedik be az embereket… ja, igen, gondolom ennyi – rántom meg a vállam, hogy eloszlassam a gyomromba költöző idegeket, messzire küldjem, ne zavarjanak meg. Mégsem csillapodik a szívem, az a bizonyos megérzés, amit az egész bensődben érzel, ha valami nincs rendben, nyomja és sokkal nyugodtabb lennék, ha idegenekbe botlanánk, akik szintén úgy döntöttek, körbejárják a házat.
Játszott határozottsággal indulok előre, el akarok menni a hangszórótól, amiből a sírást játsszák, mielőtt annyira az elmémbe ivódik, hogy ezzel álmodnék, húzom magammal Nessát is, ha tetszik neki, ha nem; minél előbb körbeérünk és elmondhatjuk, hogy nem fostunk be és hátráltunk ki, annál előbb szabadulunk, nem?
Kérdésére azonban megtorpanok és felé fordulok, továbbra is kapaszkodok fogom a tökéletesre manikűrözött kezét és bizonytalanul nézek szemébe, a vörös fények éppen csak pislákolnak a két irányba húzódó folyosókon.
- Mi van? Nem, az előbb már megbeszéltük, kint, hogy hová indultunk, de – homlokomat ráncolva pislogok kifelé, aztán a másik irányba kapom a fejem. Valami biztosan megmozdult ott, ahová csak a vízióm részlete jutott, valaki van ott, de… - Jó, menjünk tovább, faszom – kezdem húzni tovább magammal, jobbra fordulok be vele és alig pár lépést teszünk tovább, mikor a vörös fények is kialszanak és pillanatnyi sötétség borul ránk.

- Szia Morgó, én vicces vagyok. – nyújtom felé a kezemet szórakozottan, legalábbis a külcsín ezt mutatja belülről pedig majd megőrülök, mert ha egy valamit utálok akkor az a félelem. Egyenesen félek a félelemtől, attól, ami bejárja a testemet és borzongatja a kedélyeket, teljesen kiakaszt még csak a gondolata is.
Miért jöttem be ide?
Pillanatnyi elmezavarról lehet szó, áramszakadásról, ami az agyamat alkotó neuronok között történhetett és nem figyeltem, nem tudatosítottam, hogy egy horror házba térek be, ahol meg fognak ijeszteni. És nem is akárkivel az oldalamon élem mindezt át, hiszen Connor nem fogja a vállamat szorongatni, magához ölelni, ha az ijedtségtől pánikrohamot kapva alig bírok levegőt venni.
Meghalok. Érzem, hogy közelednek a falak felém, vállamra nehezedik valami vagy talán valaki, nem tudom megkülönböztetni mit kezdek el behallucinálni magamnak és mi a valóság. Talán ez a ház titka? Hogy nincs is benne semmi, de megőrjíti az embert a tudatlanság…
- Ja, persze, igen… mi más lenne? – bólogatok hevesen, szívem vadul kalapál mintha kovács lenne és patkókat készítünk a hírnökök lovainak lábára. Felkészítjük őket a világvége elhozására, magunk adjuk alájuk a tüzet, csiholjuk a félelmet és a hamis gondolatokat és… úristen, mi a szar ütött belém?
Hiába húzom ki magam, hiába lehetne vonalzót megszégyeníteni egyeneségemmel, belül a félelem már a karmaiban tart és adogat ujjáról ujjára, belemar a húsomba és megfertőz; tenyerem izzad, csúszik és pupilláim is elkezdenek lüktetni. Talán be is szedtem valamit? Nem mentosz volt az, amit bekaptam?
- Tényleg? És miért jöttünk be ide? – nézek rá összezavarodva, továbbra sem merek túlságosan szétnézni a teremben, a folyóson mert félek, hogy megpillantom az ázsiai horrorfilmekből ismert szereplőket. Azoktól mindig jobban fostam, mint az amerikaiaktól.
Amint lekapcsolódik a villany összerezzenek, kiráz a hideg és nem csak sötétség borul ránk hanem fülsüketítő sikítás minden oldalról. Remegve engedem el a kezét és tapasztom fülemre.

Prüszkölve forgatom meg a szemem a bemutatkozáson és valahogyan nincs kedvem visszaszólni neki semmit; túl feszült vagyok, mióta beléptünk az ajtón, olyan érzések kavarognak bennem, amiket egyáltalán nem kellene éreznem.
Nem ez az első kísértetház, amiben voltam, ezek csak díszletek és színészek, és ezt nagyon szeretném észben tartani.
- Ja, biztosan előrementek már, és amúgy is kurva nagy a ház – nyugtatom magamat és Viccest is, mert ha én ennyire be vagyok feszülve, neki is hasonlóan kell éreznie, meg amúgy is csaj, a csajok jobban paráznak… legyen bárhogyan is, nem akarom megkérdezni neki, hogy őt is ugyan az a baljóslatú érzés kerítette-e hatalmába, ami engem.
Erősebben szorítom a kezét, mikor az izzadtságtól szökni akarna szintén izzadó tenyeremből, gondolkodok kérdésén, de nem találom a választ rá, hiába próbálnék visszaemlékezni a beszélgetésünkre, ami miatt itt kötöttünk ki. A szám kiszárad, a torkomon megakad valami és meg kell köszörülnöm, hogy újból szóhoz jussak.
- Nem tudom, azt hiszem, hogy úgy döntöttünk? – adom a leghülyébb választ, ami csak kijöhetne a számon; nem tudok többet, jobbat mondani.
A szívem kihagy egy ütemet, gyomrom nehéz kavicsokkal telik, miközben elveszítem az érintését és én is utánozva őt megpróbálom betapasztani a fülem, hogy kizárjam a hangokat. Nem működik és csak jön és jön, kezdek beleszédülni és még levegőt is elfelejtek venni, míg nem kezd könnyebbé válni a fejem az oxigénhiánytól. Levegőért kapok, majd Nessáért, hátára csúsztatva egyik tenyerem kezdem el tolni és jövök mellette, sietősen, egy, kettő, három… bumm. Egyenest nekimegyünk a falnak, egy falnak ami eddig nem volt itt.
- Mi a, mi van? – kezdek tapogatózni mindkét tenyeremmel, ütögetni, hátha csak papírból való díszlet, végül az öklömmel is rácsapok, de a fájdalmon kívül semmi más haszna. A sikítás viszont elhalt, helyette sokkal rosszabb követ: gyerekkacaj.

- Mi van akkor, ha nem a ház nagy, hanem mi változtunk parányi méretűvé? – az agyam mintha külön életet élne a testem többi részétől, olyan szintekre emelkedik; nem egy házat látok, amiben rémisztő elemek akarják a szuszt is kiűzni belőlem, hanem egy átjárót. Egy másik világba.
Egyszerre rémiszt meg a gondolat és hívogatja elő a kíváncsiskodó ereklyefosztogatót, aki menne, csinálná, nézné elmém vásznára vetített rózsaszín dinókat, számolná őket, megakarná érinteni mielőtt mássá változnának, mielőtt a sírás beköltözne fülemen keresztül gusztustalan rovarként és megbolygatna mindent.
Szemem előtt szivárvány csík húzódik végig mikor átérünk a másik szobába, talán ennek köszönhetően indul be valami a szervezetemben, agyamban és kezdek el rettegni a rettegéstől. Izzadó tenyeremet nyomom a Connoréba, hogy összeolvadjanak, eggyé váljunk és legalább fél emberként távozzunk innen.
- Nem emlékszem a szavainkra, beszéltünk egyáltalán? – nézek rá majd vissza a majdnem sötétségbe, ahol Pandora szelencéje vár a felnyitásra. Ujjaimmal kinyúlok, mintha megérintenék egy láthatatlan entitást, fátyolszerű érzet simogatja begyeimet mielőtt a sikítás, a lélekbe maró és felemésztő hang el nem játssza szomorú nótáját.
Tenyereim átengedik a sikolyt, egyre beljebb másznak és érzem az első könnycseppeket leszánkózni arcomon ezzel egyetemben pedig az örök szomorúság költözik a szívembe. Talán a levegő fogy el vagy én a szobában, nem tudom, de kezd a sötétség mellé úgy igazán sötétté válni minden és csak a hátamra simító kéz nyugtat meg valamelyest. Indulok, lábam ólom súlyú és arcom hangos csattanással jelzi találkozását a fallal.
- Hol vagyok? – pislogok, látni akarok de nem, a sikítás abbamarad majd gyerekzsivaj tölti meg a pillanatnyi csendet. Hideget érzek, fura lánccsörgés szerű hangokat majd egy kezet a kivillanó combomon. – Connor, mondd azt, hogy ez a te kezed… - préselem össze ajkaimat majd a srác felé nyúlok, ahol gondolnám, hogy lenne de nincs.
- Connor? Ez nem vicces… Hallod? Válaszolj. – sikítom, remegve az egyre csak haladó kéz érintése alatt.

- Be vagy állva? – homlokom ráncolva nézek rá, nem tudom hová tenni a kérdését; ha a kanapémon döglenénk, előttünk üres pizzásdoboz, a tévében valami jó mese, akkor még jogos is lenne a kérdése, de jelenleg nem tudom, mi mondatja ezt vele. A gerincemen felmászó rettegésen kívül, persze.
Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta és valószínűleg így is érzi, és amiért ő így, hát én is. Talán, talán ha elég erősen kapaszkodunk és minél sietősebben tudjuk le a kis túrát, akkor túléljük. Miért ne élnénk túl, honnan ez a hülye gondolat?
Ez csak egy díszlet, színészekkel és hangeffektusokkal.
Szeretném az igazat mondani neki, azt, hogy nem emlékszek rá, olyan, mintha csak álomkép lenne a jelenet azelőttről, hogy besétáltunk a házba, de így is reszket, kapaszkodik én pedig hazudok. Nem csak neki, magamnak is.
- Biztosan, valahogy el kellett döntenünk, hogy bejövünk – hessegetem el az engem is aggasztó témát. Túl sok lenne a ház kisugárzása mellé még ez is, ha nem mondom ki, akkor nem válik annyira valóssá. Igyekszem menteni magunkat a sikoly elől, ami nem akar múlni, helyette csak erősödik, sérti a fülem és reménytelenséggel tölt el, egy új jövőről mesél, amit a sötétségbe zárva töltünk majd; tolom, sietek, míg falnak nem ütközünk és úgy tűnik, nincs kiút.
- Mi történt, én nem… - nyúlok oldalra, oda, ahol még az előbb állt, de semmi. – Nessa? – pördülök körbe, apró lábak dobogását hallom a sötétben, de semmi. – Nessa, hol vagy? – fordulok vissza a fal felé, öklömmel ütöm, de azon kívül, hogy a durva fal felhorzsolja a kezem, semmi. – Ne… - szólongatnám tovább, mikor csilingelő női nevetést hallok a hátam mögül.
Megpördülök és a folyosó végében fehérruhás női alak tűnik fel… ruha? Inkább egy darab lepedő köré csavarva, teste itt-ott világít alatta a kintről beáradó holdfényben.
- Most komolyan, ne szórakozz velem, ez nem volt vicces… - indulok meg felé sietős léptekkel. Ő az, nem? Ki más lenne?

Mintha színes lufik között ugrálgatnék azzal a szándékkal, hogy kidurrantsam őket de minél magasabbra érek ők feljebb kúsznak. Rendíthetetlenül próbálom tartani magam Connor előtt, de szétcsúszó elmém akár az olvadó fagyi az aszfalton és szavaimmal egyre inkább elárulom magam félelmemmel együtt.
Egyáltalán nem tetszik nekem ez a hely, meg amúgy is, maga a félelem sem a kedvencem mert ha egy dolgot utálok az életben a férfiakon kívül akkor az az irányítás elvesztése. Márpedig ez a helyzet olyan, nem tudom mire számítsak, honnan fognak előugrani és mikor választanak minket szét.
- Biztosan. – erősítek rá én is, nem, nem ő miatta inkább saját elmém megnyugtatására, de ahogy az ő szavai sem úgy az én hazugságom is csak olaj a tűzre. Ami belobban, szélsebesen kezd el égni körülöttünk a tüzelőanyag és a haláli sikítással együtt táncol körbe minket.
Nem, nem értem mi történik és csak a kijutásra szeretnék gondolni, de a fülsüketítő hang minden ép sejtemet kiűzte kobakomból, üresen kong amikor a fallal találkozok, aminek a nyoma még pár napig rajtam fog díszelegni. Itt viszont nem áll meg a körhinta, a ház elkezdi kivetni ránk édességért vágyakozó lakóit és a sírást nevetés váltja fel, rémisztő, csontig hatoló.
- Connor most már hagyd abba! – erőteljesebben szólok rá a srácra, aki biztos jól szórakozhat félelmemen meg úgy az egészen, de továbbra sem engedi el. Nagyot nyelek és a másik irányba kapaszkodnék meg a kezében de nincs, ekkor jobban rezzenek, lábammal rúgok egyet hogy a kezet eltávolítsam de semmi.
Izzadó tenyérrel nyúlok oda, a semmire mégis valamire, valami ami meleg és folyékony. Összesimítom ujjaimat, ajkamhoz emelem és nyelvemmel érintem. Fémes. Vér.
- Connor!! – sikítok, hátam a falnak ütközik majd tenyeremmel simítani kezdem, hogy találjak valami gombot, de nem. – Merre vagy? Kérlek… azt… hiszem vérzek! – kiabálom továbbra is a sötétségbe, mire újból felhangzik a kacaj és valami lánc szerű csörgés.
- Bazdmeg magad… - prüszkölöm idegesen, félősen majd egy nagy levegőt véve kezdek futni az egyik irányba, a másikba, mint ahonnan a csörgést hallom. Talán visszaérek a bejárati ajtóhoz…

A sikítás és a ránk boruló sötét megkavar és sokáig nem értem, merre lehet Nessa; kézfejem, amit erővel ütöttem a falba, lüktet, amikor meglátom végre a folyosó végén és idegesen indulok meg felé, hogy elkapjam törékeny kis vállait és megrázzam, kiakadjak rá, hogy ez mennyire nem volt vicces.
Rendesen beszartam.
A nő lassan fordul felém, túlságosan lassan és én már bőven túl közel vagyok ahhoz, hogy lássam, ez nem Nessa; teljesen más az arcuk, a haja mintha egyre elsötétedne és dús tincsekből csak pár maradna meg csontos koponyájához tapadva, ahogyan pedig bal oldalát is feltárja előttem, kibuggyanó gyönyörök helyett csak rothadó hús és kilógó csontok fogadnak.
Megtorpanok, egy pillanatra megfagyaszt a félelem és a gyomrom is fordul jókorát, majd felsikít, ugyan azzal a sikítással, amit nemrég hallottunk még kettesben a szőkeséggel. Üvöltök, ő meg megindul felém, egyik lábát húzva próbál szaladni és talán ez az egyetlen szerencsém; megpördülök és rohanok előre, a sötét fal, ami az előbb utamat állta, most nincs a helyén, helyette egy túlontúl hosszú folyosó vár rá, hogy végigsprinteljek rajta.
Mögöttem rothadó hús csattogása és hisztérikus sírás-nevetés-sikongatás jelzi, hogy közeledik az a valami, ami annyira megijesztett, olyan érzésekkel töltött el, hogy az agyam, a tudatalattim tudja, hogy ez nem egy színész és a ház nem csak egy nagyon jól berendezett hely… valami nagyon nincs rendben.
Lépcsőhöz érek, rohanok lefelé, majdnem pofára esek és a lépcsőfordulóban le merném fogadni, hogy valaki áll a sarok sötétjében és néz, de nem állok meg, hogy megnézzem. Ahogyan leérek, még egy fordulóval az első folyosóra érkezek, tovább futok, egy jobbra forduló és ott az ajtó, a szabadság ígérete. Meg sem állok, a kilincsre nyúlok, de azt már nem tudom meg, hogy nem eresztene a ház, mert nem nyomom le.
Nessa.
Nem hagyhatom itt Nessát.
- Nessa! – üvöltöm el magam teli torokból, az eddigi üldözőm úgy tűnik leszakadt és újból csend van. Néma csend. – Nessa, hol vagy? – kiabálok tovább, még azt is vállalom, hogy újabb szörnyűségeket csaljak magamhoz. Meg kell találnom a nőt, és csak remélem, hogy ő nem lépett meg nélkülem. Egy folyosó nyílik alig pár lépéssel a túra kezdete után, és le merem fogadni, hogy eddig nem volt ott; a végén, az újra vöröslő fényeknél pedig újból látom az igazi nőt, a valódit, azt, akinek nem rohad a húsa.
Újból kiáltom a nevét és megindulok felé.