halloweeni kalandozások || CN

A páros Washington leghíresebb kísértetháza előtt fut össze, ami Halloween tiszteletére ingyenesen látogatható. Úgy döntenek, tesznek vele egy próbát, hiszen a helyről mindenféle izgalmas legenda kering. Azt mondják, egy sorozatgyilkos és áldozatainak szelleme kísért a falak között, mások egy síró nőt véltek látni, megint mások gyerekkacajokra lettek figyelmesek. Mindenki csak városi legendának gondolja a történetet, ezért is népszerű annyira a hely. Ahogy belépnek, feltűnhet nekik, hogy a ház kong az ürességtől, pedig odakint még a jegyszedő fogadta a látogatókat. A gyanús csendet egy nő halk, elfojtott sírása töri meg, majd a szemük sarkában meglátnak egy árnyékot. Ha a bejárati ajtóval próbálkoznak, az nem nyílik ki semmilyen erőhatásra, beljebb kell menjenek a házba. Talán mégis igaz a városi legenda?

Hirtelen már nem tűnik viccesnek az American Horror Story első évadjában szereplő Murderer House; mikor belépek egyből elkap az a reszketős érzés, a csontig hatoló félelem és ahogy befurakodja magát a bőröm alá azzal a szándékkal, hogy belülről készítsen ki, a dolgok pörögnek.
Egyik másodpercben még egymás kezében kapaszkodva haladunk előre, beszélgetünk, a következőben már vérfagyasztó sikítás ömlik nyakunkba a szarral együtt és ez még csak a kezdet. Reménykedem, óh, annyira, de annyira, hogy még mindig a hotelben vagyok csak beszedtem valamit, amitől hallucinálok. De nem.
Rohadtul nem.
Nem csak a sikítás, sírás érezteti a helyzet valóságosságát velem, hanem a fal által adott pofont, illetve Connor eltűnése. Remegve, hirtelen nagyon felhevült testtel és egy kézzel magamon találok józanabb eszemre, cseresznyeként a tetejére pedig a vér kerül. A rettegés visszaszökik mellkasomba és megtölti rothadó szagával az orromat, ahogy elkezdek a másik irányba – remélhetőleg a kijutás irányába – futni, Connor nevét kiáltva.
Lassítani kezdek, kocsonyaként remegő testemmel dőlök neki a falnak míg fel nem gyulladnak a halvány fények; vörösben izzanak és csak látni vélek valakit a végén, kinek szőke haja szintén világít. Egyet dobban a szívem mielőtt a hangját is meghallanám, édesen hangzik szájából nevem és lábaim saját akaratukból indulnak meg.
- Hol a picsában voltál? – sziszegem, nem is tudom melyikünkre vagyok idegesebb vagy, hogy most mi is folyik. Narancslé és vodka tutira nem. Azt veszem észre, hogy az erőteljes léptek szaladássá fejlődnek, hajamba szél csap és a romantikus filmekből kiindulva most kéne egymás nyakába ugranunk de a közepén van valami.
Megtorpanok.
- Connor… - suttogom a nevét, a madárijesztőként kikötözött lény felmordul; vörösen izzó szemeit először rá emeli majd rám és vicsorogni kezd. Rothadó hús csapja meg az orromat, majdnem összehányom magam és nem tudva mit kezdjek a szituációval nézek a srácra. Mit kéne tennünk?

Bátor embernek vallom magam; kevés dolog ijesztett meg gyerekként is, sosem féltem igazán a sötétben, nem ijesztett meg a mumus és azt is tudtam, hogy nem fog értem jönni a zsákosember, vagy Samara kimászni a tévéből… most viszont rendesen félek, féltem a saját életemet és amint az ajtóhoz érek, rá kell jönnöm, hogy Nessáét is.
Nem hagyhatom itt.
Azzal a tudattal rohanok vissza a házba, hogy a félig rothadó nő még mindig a folyosókat rója, húzza a lábát és közben hisztérikusan nevet, sír, nevet, az életemet akarja és meg is kaparinthatja, ha nem vigyázok eléggé. Mégis, bent van Nessa, a nő, aki valamiért nem tűnt el az életemből az incidens után, és nem akarom, hogy baja essen. Még ha meg nem is akadályozhatom, legalább megpróbálok tenni ellene…
Nem hallom a nekem feltett kérdést, az agyam teljesen üss vagy fuss módba került, az adrenalin süvít az ereimben és úgy érzem bármire képes lennék jelenleg… a beszéden kívül. Rohanok felé, és szinte egyszerre húzzuk be a kéziféket, amikor látok megmozdulni valamit félúton; tehetetlenül figyelem, hogyan ébred meg, nyitja ki a szemét, majd meglepő nagy lendülettel, morogva vetődik Nerissa irányába.
Felüvöltök, artikulálatlanul, hogy tiltakozzak és talán megállítsam, de szinte látom lelki szemeim előtt, hogyan veti rá magát és marcangolja szét, miközben én végignézem. Helyette vaskos lánc csörren, ránt rajta egyet és megtartja, mint kikötözött, megvadult kutyát. Remegve engedem ki az eddig bent tartott levegőt, észre sem vettem, hogy eddig ragaszkodok hozzá; némán figyelem, ahogyan nekifeszül a láncnak, de az tart, próbálom bemérni a sugarát, aztán gyanakodva nézek hátra a vállam felett, de semmi.
A nő nem tért vissza, még.
- Ide kell jönnöd – emelem meg a hangom, mert úgy érzem, hangosabban kell beszélnem, hogy a madárijesztő hörgésén átjusson. – Erre van a kijárat, az előbb ott voltam – árulom el magam, bár most nem hinném, hogy neki feltűnik; nekem biztosan nem, csak a jelen pillanatra keresem a megoldást. – Nem fog elérni, ha… - felszisszenek, közel lesz. – Ide kell jönnöd, minél előbb ki kell innen jutnunk – próbálok nyugodt maradni, de a kézfejem remeg megállás nélkül.

Hiába pillantom meg a folyósó végén Connor tejfölszőke haját, kifejezetten idegesítő ábrázatát, nem nyugtat meg a tudat, hogy újból egymás mellé kerülnek csillagjaink és együtt folytathatjuk ennek a szörnyű háznak a bejárását. Egyáltalán nem akarok már itt lenni, ki akarok jutni amilyen gyorsan csak tudok.
Talán emiatt kezdem el szélsebesen szedni a lábamat azzal a szándékkal, hogy perceken belül a nyakába vessem magam, finom illata megtöltse az orromat és a hátamra csúsztatva a kezét mondja azt, hogy minden okés. De miért vágyok erre?
Nem merek belegondolni, csak sietek előre és már majdnem érzem a számban a szabadság ízét mikor a félelem újból belém nyomja méreggel átitatott kését. A hegye felsérti a tüdőmet és sípolva kezdem el venni a levegőt, azt a keveset amit enged beszívni elborult elmém. A madárijesztő szerű lény láncai össze-vissza csörömpölnek és annál hangosabban már csak elmém ad ki hangokat. Kattog, morgolódik és mintha vér folyna ki ajkai közül miközben tekintetét le sem veszi rólam; talán egy másodpercre a combomon lévő vérző seb is megrezeg, megsajdul, ahogy néz. Vajon ő ért hozzám az előbb? Vagy mindez csak nagyon ügyes sminktechnika?
- Mi? – döbbenten nézek a srácra, tekintetem az aprócska helyre vándorol és kétségbeesetten nézek a vállam fölött vissza. Nem, oda nem mehetek, és át kell jutnom Connorhoz mielőtt… - Kijárat? Arra? – a remény angyalként szárnyal be a poklomba és kezdi felgyújtani fényét, hogy kivigyen innen ezért merészkedek közelebb a lényhez, melyből ismét kacaj tör fel. Fura, gyilkosra emlékeztető kacaj.
- Nem fog menni… mi lesz…? – félve, remegve nézek rá, testem teljesen átszellemül és mintha flabéloson lennék úgy mozog. Hogy fogok átjutni? Madárijesztő bástyánk pedig mozdul, karmait meresztgeti felém és a nevemet kezdi suttogni.
- Biztos arra van a kiút? – kérdezem a sráctól és ha igennel válaszol, akkor egy mély sóhaj után a falnak préselődök, lassú, oldalirányú lépésekkel kezdek közeledni hozzá. Kinyújtott kezem a falhoz tapad azzal a szándékkal, hogy amint elérhető távolságba érek megragadjon és húzzon teljes erőből. Azzal viszont nem számolok, hogy a kifeszített lény morog, szemével követ ujjaival meg irányomba kapálózik s egy másodpercre meg is nyugszom míg a semmiből, a falból talán, nem tudom, de mintha szorító csontkezek fognák közre a nyakam.
Felsikítok.

Ki akarom vinni innen magunkat, amilyen hamar csak lehetséges, a ház viszont nem így gondolja és hiába futnánk egymás karjaiba, mint a mesék végén a hercegnő bátor hercegéhez, még egy mostohát, hétfejű sárkányt tartogat számunkra az út.
A pánik félelem jegesen fut fel a gerincemen és most már egyáltalán nem gondolom azt, hogy ezek csak színészek; a megérzésem azt súgja, hogy ez mind nagyon is valós és a megérzésére muszáj hallgatni az embernek. Az a kellemetlen érzés a gyomrodban nem hiába létezik.
Mégis a logikára kell bíznom magunkat, és az azt suttogja, hogy Nessa át tud jutni a szörny, a bűzölgő, rothadó húsú élőholt és a fal közötti résen anélkül, hogy komoly bántódása esne, ezért is kezdem győzködni, hívni magamhoz, hogy kijuthassunk.
- Igen, itt a kijárat, erre tudunk csak menni, Nessa, jönnöd kell – győzködöm tovább, mert bár tudom, hogy sokat, szinte lehetetlent kérek tőle, de muszáj lesz lépni; ketten nem tudunk átjutni, kétlem, hogy esélyünk lenne rá, hogy odamenjek érte, majd együtt térjünk vissza. Túl sok lépés, és ki tudja, mennyit bír a lánc…
- De igen, menni fog, meg tudod csinálni, semmi nem lesz – drukkolok tovább, nyomatékosan és azt kívánom, bárcsak megtehetném helyette, de esély sincsen rá. Aggódva figyelem, hogyan remeg a vörös fényben, miközben a madárijesztő egyre felhevültebben morogva kapaszkodik érte. – Igen, Nessa, gyere, itt vagyok, meg tudod csinálni! – sürgetem tovább, aggódva figyelem a megállás nélkül feszülő láncot, és rettegek, hogy elszakad.
Lélegzetvisszafojtva figyelem az útját és azon kapom magam, hogy imádkozok, némán, magamban; soha nem voltam vallásos, most mégis valamiféle felsőbb erőtől kérek megváltást, mert ketten ehhez kevesek vagyunk. Egy pillanatra földhöz ragad a lábam, amikor felsikít, aztán kapcsol az agyam és megteszem a maradék pár lépést, rohanva, hogy mindkét kezemmel vékony derekába kapaszkodja rántsak egy erőteljesen magunkon hátrafelé. Az ujjak visszasiklanak a falba, a madárijesztő őrjöngő sivítással kapja el nyomunkban a levegőt, de már nem éri el Nessát sem.
Hanyatt esünk, a hátamra, még annyi lélekjelenlétem marad, hogy a fejemet kicsit megemeljem és ne verjem teljes erőből a poros padlóba; úgy néz ki, évek óta nem takarítottak itt. Remegve ültetem fel magunkat, válla felett nézek hátra a madárijesztőre, aki bár már nem feszíti a láncot, de minket néz pár méterről vöröslő szemével.
- Mennünk kell, jól vagy?

Erős független nő vagyok, akinek nincs szüksége egy férfi segítségére ahhoz, hogy megvegyen egy bútort és összeszerelje azt, vagy megöljön egy falon békésen szundikáló pókot; de ez most más. Szívesebben fogadnám a fordított szereposztást, amiben én vagyok a menekülés oldalán és Connornak kell átmásznia az egyre idegesebbé váló madárijesztő előtt.
- Biztos arra van a kijárat? – kérdezem meg még egyszer utoljára mielőtt rávenném magam az átkelésre a szabadság reményében. Már érzem a számban az ízét, orromban az illatát, torkomat égetve pedig az alkoholt amit ezután fogok meginni jó nagy svunggal mert ezt ép ésszel nem tudom feldolgozni. Fejemben a One Republic egyik dalát dúdolom, hogy kikapcsoljam a rettegésemet, de nem segít.
Amint közelebb érek és tekintetünk találkozik megfagy bennem a vér, érzem a vég eljövetelét és klisés módon a szemem előtt kezd leperegni az elmúlt évek emlékei. Hirtelen Nixiet is hiányolni kezdem, szeretnék hozzáérni összekötött medálunkhoz, de levettem, így nem nyújthat biztonságot. Vajon ő most merre járhat? – elmélkedek, de nem sokáig mert a falból kinyúló karmok úgy kapaszkodnak nyakamba, mintha sosem fogtak volna vagy félnek az elvesztésétől.
Először sikítással próbálom lerántani magamról majd a kétségbeesés mély hullámokban tör rám egyre maga alá kényszerítve, én pedig elfelejtek levegőt venni; a tüdőm sípol utána, testem kicsit elernyed, fejem lekókad és tényleg elhiszem, hogy itt a vég. Egy kibaszott házban lehelem ki a lelkemet Halloween estéjén, de nem. Jön a szőke herceg fekete lovon és húz, ránt magával, de a karmok eleinte nem engednek amikor mégis ujjbegyeik felsértik nyakam finom bőrét, nyomokat hagyva maguk után. Mintha a borzalmas emlékeke nem lennének elegendőek…
Kapaszkodok a nyakába, lábaimat törzse köré fonom és összeszorított szemekkel, fogakkal várom a madárijesztő hangjának elhalkulását, szívem dobolásának csendesülését és a ház eltűnését. Mind szépen lassan csillapodik, a föld puhasága sajgó combomnak is jót tesz és úgy bújok Connorba, hogy magam sem értem mit kezdek el érezni iránta.
- Nem… nem vagyok. – szipogom bele a nyakába, még jobban hozzápréselem magam és remegve fújom ki a levegőt ezzel csiklandozva őt. – Te jól vagy? – emelem meg fejemet a biztonságot nyújtó nyakából, szemébe nézek, őt figyelem majd ajkait és valamiért késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam.

- Biztosan, Nessa, jönnöd kell, gyorsan - sürgetem most már, mert nem felejtettem el, mi várt a fenti emeleten és félek, hogy újabb fal csapódik majd kettőnk közé és újból szembe kell néznem azzal a valamivel... ha ő nem kezd nagyon gyorsan eljönni az itteni valami mellett, aminek a szaga leginkább napon romlott húséra emlékeztet.
Forog a gyomrom.
Pulzusom az egekben és csak remélem, hogy a madárijesztőnek tűnő, vörösszemű szörnyűség tényleg nem tudja elkapni a szőkeséget, mert akkor szó szerint a lelkemen száradna a vére. Minden annyira valós, jelenleg meg sem akarnám kérdőjelezni ezt az egészet, csak elfogadom a tényt, amit belsőm közöl villogó szirénákkal: tényleges veszélyben vagyunk.
Egy pillanatra lefagyok és nem tudom, mit tegyek, aztán kapcsolok. Nem hagyhatom Nessát magára, visszajöttem érte ahelyett, hogy hazáig fussak és egyszerűen nem nézhetem végig, hogyan szorítják ki belőle a lelket a falból emelkedő kezek. Rohanok, rántok rajta és meglepően gyorsan landolunk a földön, kapaszkodok belé és ő is belém, úgy érzem soha többé nem akarom elereszteni. Nem addig, míg itt bent vagyunk és bántódása eshet.
- Minden rendben lesz, mindjárt kijutunk - suttogom és hátát simogatom egyik kezemmel, másik karommal továbbra is szorosan tartom, attól félek, ha nem így lenne, foszforrá válna, esetleg átváltozna azzá a valamivé, amivel fent is találkoztam már.
- Igen, jól - hazugság, a csontomig hatol a rettegés, de ő jobban fél, remeg, mint a nyárfalevél; nézek rá, szemében csillog a félelem, ami engem is megbénít és az egyetlen, utolsó emberi érzelembe menekülök, ami nem fojt meg. Megcsókolom.
Ajkaim vigaszt, támogatást nyújtanak és keresnek egyszerre, szorítom magamhoz és szeretném addig csókolni, míg fel nem jön a nap és sugarai ránk nem találnak ennek az egésznek a közepén. Helyette valami felnyikordul, mintha valamiféle zár pattanna én pedig felkapom a fejem, várom a következő veszélyt bármely irányból...
Csak alulról nem.
Csapóajtó nyílik, lefelé és esünk, az egyetlen szerencsénk csak a vastag szőnyeg, ami valamelyest felfogja az esést; amint földet érünk időt sem hagyok felfogni magunknak, hogy lezuhantunk, az ajtó becsapódik és én felrángatom Nessát is a földről, szorosan kapaszkodok karjába. Sötétség borul ránk, mindent felemésztő sötétség és hosszas pislogás után sem szokik hozzá a szemem.
Valami megmozdul a sarokban.

Hinni akarok Connor szavainak és az előttem elhúzott mézes madzagnak miszerint megtalálta a kijáratot és ha felszívom a nem létező tökeimet az agyamig akkor kijuthatok innen. Kecsegtet a tudat, a vágy, hogy hamarosan kintről fintorogjak erre a helyre és fejben már rég a harmadik felejtést segítő Martinit tolom magamba, de nem maradhatok álomvilágomban hiszen kegyetlenül rántanak ki belőle.
Először a nyakamra tekeredő ujjak ébresztenek ki és sikolyommal szeretném elijeszteni, visszanyomni a falba és ráönteni még egy réteg betont mielőtt más valakit is elkapna, bekebelezne; másodjára a földre puffanó férfi testének a hangja, karjainak melegsége a derekamon és finom illata az orromban. Elbújok, mert könnyebb, mint szembe nézni az elmúlt másfél-két-három órában történtekkel. Vajon mióta vagyunk itt?
- Nagyon remélem, nem akarok itt lenni. – én is halkan válaszolok neki, talán amiatt mert elárulnám, hogy hol vagyunk a többi rémisztő számára és most, a föld tökéletes rejtekhelyet biztosít számunkra. Ugye? – Haza szeretnék menni, hozzád vagy hozzám, mindegy, de… el. – sóhajtok mielőtt szemébe néznék és hazugságára kérdőn figyelném arcát.
De nem érdekel, nem kezdem el kioktatni arról miért szomorú, hogy ilyen helyzetben is a hazugságot választja, az elterelése viszont gyönyörűen működik. Izmaim elernyednek és lágyan csókolom, megnyugtat a közelsége és az, hogy egy horror házban érinthetem finom, édes ajkait. Mióta vágyom ennyire a csókjára?
Már épp feltenném a kérdésemet és szállnék le róla mikor a hullámvasút nem áll meg itt; helyette szélsebesen bukunk a mélybe és nem tudom mi süvít jobban: a hangom vagy az esésünk szele. Kiráz a hideg és por kerül a torkomba, köhögni szeretnék, de nem megy. Látni szeretnék, de a sötétség továbbra is utunkat jellemzi ahogy összeszorított kezeink kapcsolata is. A karjába kapaszkodva simulok valaminek falnak vagy embernek már nem tudom, de megteszem miközben a mocorgás egyre erőteljesebbé válik és mintha minden elkezdene sisteregni. Méhkasba kerültünk?
- Keressünk valami kiutat, kérlek. – suttogom a fülébe, megbizonyosodok arról, hogy még mindig Connor az és arcára csúsztatom kezem. De nem maradok helyemen, amint megnyugodtam teszek egy lépést és majdnem elbukok a földön heverő gyökér szerű dolgokban amik lassan mozognak de minél inkább felverjük őket annál jobban tekerednek ránk és akarnak megfojtani.

Nessa sikít és belefájdul a dobhártyám, mégsem tétlenkedhetek túl sokáig. Egyértelműen nem fog tudni egyedül szabadulni, ezért veszem fel a hősköpenyt és rántom ki a mohón belémaró ujjak közül.
- Láttam az ajtót, pár lépés csak - bíztatom mindkettőnket és naivan még mindig hiszek benne, hogy ha felkelünk és megtesszük azt a pár métert, kijuthatunk a hűvös őszi estébe. Istenem, mennyire szeretnék fázni... valamelyest megnyugtat, hogy itt van és védelmezően ölelhetem magamhoz, de a madárijesztő még mindig minket néz a sötétből, a nő, akit Nessának hittem, még mindig a folyosókat járja, mi pedig még mindig bent vagyunk ebbe a földi pokolba ragadva.
- Hazamegyünk - ígérem minkettőnknek, és alig várom, hogy a lakásom biztonságában tudjam magam. Ma lámpánál alszok, már, ha hazajutunk.
Belemenekülök, kapaszkodok a csókba, az egyetlen dologba, ami most helyesnek tűnik és olyan nagyon boldoggá tesz, hogy más körülmények között már-már zavaró lenne. Nem jár sok idő nekünk megnyugodni, hamar zúgunk le az alsóbb szintre és egy pillanatra még azt sem tudom, merre a fent és a lent, de nincs idő kiheverni a zuhanást, mert érezhető a minket körbelengő veszély.
Ma este a halállal játszunk, és nagyon nem élvezem.
- Itt nem maradhatunk - közlöm az egyértelműt és nehezen, de útjára engedem, hogy én is a kiutat kutathassam. - Megvagy? - szólok oda a korom sötétben az irányába, amikor botlani hallom, óvatosan indulok el a másik térfélre, lábaimat emelgetem és valamire rátaposok, ami felnyekken, aztán mintha gyorsabban kezdene mozogni.
A falból fémes hang szűrődik ki, mintha lefele gurulna valami; megtorpanok és arra fordítom a fejem. Valami halkan huppan és elvakít a hirtelen fényforrás, pedig nem több egy gyertyánál. A gyertya mellett pedig egy kislány guggol, hófehér arccal, beesett szemekkel és liluló szájjal néz ránk. Egyenest bele a lelkünkbe.
- Nessa... - nem merem feldobni az ötletem, hiába van benne ráció, egyelőre észre sem veszem, hogy a lábam körül egyre több gyökér kel életre és kezd éhes tekergésbe. - Ott felmászhatnánk...

Odafent valaki baromira jól szórakozhat azon a tényen, hogy mindkettőnk nyakába ömlik a bűzölgő, évek óta rothadó szennyvíz és hiába gondolom, reménykedek abban, hogy ennyi elég volt számár rá kell jönnöm mekkorát tévedek; zuhanás közben érzem a jeges vízbe esésünket és az eddigi porció intenzitásának növekedését. Már alulról és felülről is közre vagyunk fogva, ahogy levegőért próbálnánk kapkodni ezzel megmentve az életünket.
Mert ez egy kibaszott szar szituációba, valós, igazi, rettegésre késztető, amivel nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy fülemet-farkamat behúzva keresem a kiutat és majd később nyalogatom a sebeimet. A remegést ugyan nem tudom megállítani, de elmémből kitaszítom a fizikális fájdalom érzését, mert nem szeretnék a vérző combommal és sajgó, pirosan virító nyakammal foglalkozni.
Az elmém kezdi megszokni a teljes sötétséget s bár ezután mindig fényben alszok, most mégis barátként köszöntöm és lassan lépkedve keresek egy kilincset, kitörhető ablakot vagy egy lyukat, amin kimászva megérkezhetünk a szabadba.
- Meg…csak… majdnem elestem valami gyökérszerűben. Vigyázz magadra. – nézek a hang irányába, remélve, hogy még ezután is ott lesz valahol a sötétben a biztonságot nyújtó szőke herceg. A remény egyre inkább kezd kifogyni hajtóművemből, ahogy előre haladva nem találok semmi kiutat a körülöttem lévő zaj pedig egyre csak erősödik. Nem veszem észre, s hogy is vehetném ha koromsötétben táncolok agresszív gyökerek között, az egyik settenkedését, lágy tekeredését a bokámra amit egészen addig meg sem érzek míg meg nem feszül és ránt vissza.
Arccal a földnek ütközök, állkapcsom csattan egyet az ütés hatására és érzem felhasadni a számat de a homlokom egy viszonylag puha dolgon pihen.
- Connor? Azt hiszem elestem… - próbálom kinyitni a szemem, de nehezemre esik és most nem tudom merre van a fent vagy lent; a hasamat is nyomja valami, illetve a hátamat is. – Találtál valamit? Próbálok felállni és utánad megyek… - hangosabban beszélek, fogalmam sincs mennyire vagyunk messze egymástól vagy most én hol is vagyok. Mintha víz alatt lennék és zúgna a fülem, majd lassan, tényleg baromira lassan kezd el húzni a gyökér, amit először fel sem fogok.
- Te húzol a lábamnál fogva? – amint meghallom a kérdésemet tudom, hogy hülyeség. Megpróbálok mozdulni, mintha bábba zártak volna, de a szorítás csak erősödik, csuklómra is ráfognak. – Connor? Azt… - kezdenék bele de a szoba másik végéből puffanást hallok, amennyiben Connor nem volt elég gyors és szállt be a liftbe, úgy egy vastagabb gyökér szintén ráfogott a lábaira és húzni kezdte a fő felé.
- Connor, mi történt?

- Oké - egyáltalán nem tetszik, hogy egy gyökerekkel benőtt, sötét pincében vagyunk és állandó motozás visszhangzik a rideg falakról; az sem igazán, hogy Nessa önálló akciónak tekinti a kiút keresését, sokkal szívesebben fognám a kezét és járnám körbe együtt az új börtönünket, ajtót, ablakot, bármilyen nyílást keresve rajta, mielőtt valamelyikünk agyába betör a klausztrofóbia.
Mi van, ha ennyi volt, itt halunk meg? Az egyikünk előbb, mint a másik, talán nekem több esélyem van a szirén lánnyal szemben; ha nagyon kétségbeesnék, megehetném és valamivel tovább tartana nyomorúságos bezártságom, majd csatlakozhatnék a ház népéhez jövőre.
Tovább haladok, óvatosan és minden egyes alkalommal, amikor a falat keresem kezeimet előrenyújtva, bennem lappang a gondolat, hogy valami megragadja majd vagy hozzáérek valakihez, aki nem Nessa.
Egyáltalán hogyan és miért kerültünk ide?
Megtorpanok a puffanásra és felé pördülök, én is megbotlok valamiben és egy pillanatig azt hiszem, mindjárt követem a földre, de sikerül visszanyerni az egyensúlyom.
- Minden oké? - indulok meg hangja irányába, óvatosan és irtózok egész testemben a gondolataimtól. Mi van, ha hullákon tiprunk, szétporladt és friss testeken, akik ugyan úgy kerültek ide, mint mi? Az érkező kis lift, gyerekestül, megállít és elvonja a figyelmem, csak a lány kétségbeesett hangja szakít ki a bámulásból és gondolkodásból.
- Nem tudom, valami húz - nyögök mikor visszatér a levegő a tüdőmbe a földre huppanás után; erőteljes rúgással próbálom büntetni a lábszáramba kapaszkodó valamit, ami szépen, lassan hurcol a földön, a kétségbeesés egy időre elhomályosítja az elmém, majd észbe kapok és felhúzom magam, a túlontúl puha és nyirkos gyökérbe kapaszkodok, ami éhes kígyóként szorítja el a lábam vérkeringését és kezdek huzavonába vele, rángatom, kínlódok, törni próbálom, esélytelenül.
- Nessa, jól vagy!? - kiabálok, hallani akarom a hangját, azt, hogy még egyben van, fordulok egyet és valami szúrni kezdi a csípőcsontom. Hát persze... Hátradőlve kínlódok, tovább küzdök a gyökérrel, ami a nagy harcban legalább nem húzott tovább, csak kapaszkodott, a zsebemből előhalászom a kis zsebkésem, kipattintom és döfködni kezdem vele.
Sivító hangot hallatt, apró gyökerek kezdenek csapkodni, de a szorítás enyhül a nagy csata közben.
- Van egy lift, ha leér, bele kell másznod, hallasz?