shoulder to cry on

Otthon vagyok.
Minden porcikám sajog, a kötél felsértette a bőröm és most vöröslik a nyoma, oldalam, arcom fájdalomtól zsibbad, de élek és nagyon, de nagyon fáradt vagyok. Az adrenalin, ami elöntött Oliver isten háta mögötti kis színházában, már régen kifogyott és most semmi másra nem vágyik a testem, mint hogy összegömbölyödjek az ágyamon és elaludjak, de agyam túlzottan kattog, túlpörög és tudom, hogy képtelenség anélkül lehunyni a szemeim, hogy újraéljem a halálfélelmet ami nemrég még egész testemet és elmémet uralta.
Az élet nem fair, ezt most mégsem szeretném elfogadni, ha lenne isten, most dühös imába foglalva kérdezném, hogy miért pont én?
Talán megérdemeltem, talán túl régóta játszom a játékom, túl sokakat akartam már a magaménak és döntöttem ezért össze nyugodt életeket, de ez tényleg a karma lett volna?
Gondolkodás nélkül veszem az irányt a lefelé vezető lépcsőhöz és lassan, elkínzottan de gondolataimat elcsitítva haladok a lent halkan hullámzó víz felé, hogy meggyógyítson. Hogy úgy igazán otthon érezzem magam a sós víz ölelésében, mintha szerető karok vonnának magukhoz és a víz suttogja a fülembe, hogy minden rendben lesz.
Már most minden rendben van.
Csak a falban lévő lámpákat kapcsolom fel, egész kevés fényt nyújtanak, éppen csak kiemelik a tárgyak, a medence vonalát, a víz sötéten nyaldossa a köves partot és valamennyire megnyugtatja összefeszült gyomromat. A partján állok meg és dobom le széttépázott blúzomat, bőrszoknyám és a vékony fehérneműt is, ami nem védett volna semmit, hogyha Oliver beváltja a fenyegetését és az emberét is odaengedi hozzám; végül lerúgom a csizmám és mielőtt túlzottan védtelennek érezném magam, bedőlök a vízbe.
Körülölel és simogat, vigasztal és leemeli a lelkemet nyomasztó élményt, mire végigérek a velem szemben lévő faláig; a felszínre eresztem elkínzott testem és lehunyt szemmel válok meg a lábaktól, pikkelyeim csillognak és erősebbnek érzem magam. Most próbálna meg bárki felnyalábolni és bedobni a csomagtartójukba.
Nem tudom, mennyi idő telhet el ebben a csendes meditációban, a víz tetején lebegve, miközben az marja az arcomon ejtett ütések nyomát, de halk léptek rántanak ki belőle; fordulok és a víz alá merülök, éppen csak orromig emelkedek ki és figyelem lélegzetvisszafojtva, ki érkezik.
Caspien.

Hosszú nap volt. Mikor megkaptam Chrissy első telefonját még az igazak álmát aludtam öösszegömbölyödve az ágyamban. Biztos megérezte hogy a pasijával álmodok. Ohh de milyen édes álom volt. Éreztem a testemen Fynn érintéseit, a csókjait a nyakamon a kék szemeket az enyémbe nézni.
Csodás álom volt amit a telefon csörgése szakított félbe. Korán reggeltől rohangáltatott. Kávéért menjek ide, oda amoda, ennek szóljak annak szóljak. Mindent el lehetett volna intézni egy telefonnal de neki könnyebb és jobb volt engem rohangáltatni.
Párszor összefutottam Fynnel akin egy kicsit mindig meg-megakadt a tekintetem. Még a lányoknak sem meséltem arról a srácról pedig az elúlt egy hétben minden álmomat végigkísértette.
Azok a kék szemek a gyönyörű mosoly az erős karok és minden más.
Akartam őt magamnak. Anynira akartam mint még soha semmit.
EMlékeztem az unokahúgaim tanítására, hogy hogyan szerezzek meg bárkit akit akarok de ez azért más volt. A főnököm pasija volt az istenért... Így csak szemezni tudtam vele. Bármikor ha szembejtt.
A szemem nem eresztette az övét , mosolyogtam rá, végigmértem.
Éreztettem vele hogy mit akarok.
Mindennig mindhiába.
Ahogy elindultam haza éreztem hogy másra sem vágyom csak egy alapos úszásra. Az kell nekem hogy végre kiáztassam a fejemből a srácot. AKkor tovább tudok majd lépni.
Ahogy a busz ablakából néztem folyót ai végigvezetett az út mentén haáig egyre csak nőtt és nőtt a víz utáni vágyam. Ahogy beléptem a házba üresnek tűnt így ahelyett hogy elindulta volna megkeresni a lányokat hogy köszönjek nekik a pince felé vettem az irányt.
Kibújtam a kabátomból és a pulcsimból út közben és csak alépcsőre szórtam őket. Tudtam hogy ha a lányok meglátják kapni fogok de... nem volt kedvem most elpakolni őket.
Meglepve vettem észre hogy fel vannak kapcsolva a lámpák a falban. Valaki van itt...?
- Hahó? - néztem körbe. Akkor vettem észre a ruhakupacot a földön, a drága csizmát és a ruhákat.
- Nixie? Nessa? - álltam meg - Ti vagytok idelent? - nézelődtem. Ekkor láttam meg a vízben a szinte eltűnő alakot. Csak egy szempár figyelt amit rögtön felismertem.
Szélesen elmosolyodtam.
- Nixie... - fogalmam sincs ogy tudtam megkülönböztetni őket, egyszerűen csak... tudtam - Miért nem szólsz, megijesztettél... - kezdtem el közelebb sétálni immáron mezítláb és ahogy egláttam az arcát megtorpantam. Sebek és zúzódások borították a gyönyörű arcot.
- Nixie...?! Mi történt veled? - a hangom megremegett a hirtelen jött védelmező dühtől, nem érdekeltek a ruháim egyből az arcához nyúltam hogy jobban megnézhessem.