girls on film

Washington népének krémje ugyan úgy ereszti ki a gőzt, mint az átlagemberek; alkohol, drog, szex, csak a körítés más. A pinkbe nem jöhet be akárki, nem a legolcsóbb vodkát vizezik és gondosan odafigyelnek rá, hogy a budi bármikor makulátlan legyen, ha az ember ott kötne ki egy gyors numerára.
Mintha itt minden szebb lenne, egy álomvilág, ahol mindenki gyönyörű, de legalább pénzes, bizsu helyett igazi ékkövek csillognak a nőkön és a férfiak csuklójáról leégne a kamu rolex.
A bejárat előtt eltiport cigi íze kapaszkodik ízlelőbimbóimba, idő, mire a pénz szaga felcseréli az orromba telepedett októberi éjszaka maró frissességét, nyakamban lóg a kamera és egyik kezemmel belekapaszkodva indulok útnak a már kellően részeg tömegben.
Keresem a mai estém Hamupipőkéjét, bár nem tervezem holnap utána vinni az üvegcipellőt.
Idő megtalálni a legszebbet, azt aki kiemelkedik a többi közül és míg várok a messiásra, lövök egy-két képet az apostolokról; a pultnál ülő tündérek csábos mosollyal pózolnak nekem, a rájuk szegeződő figyelemnek, aztán nevetgélve térnek vissza apucihoz, a tánctéren újabb esélyeseket találok, de nem befutó egyik sem.
Aztán meglátom pink neonfényben játszó csigalépcsőn, ahogyan megáll középen és végigpásztázza a tömeget. Ő kell.
Elkapom a pillanatot, gyorsan sokat és amint bizonyítékot szerzek a létezéséről, már megyek is felé, könyökömmel töröm magam át a tömegen mielőtt elillanna úgy, ahogyan jött. A semmiből a semmibe. A lépcső alján kapom el és pofátlanul állom el az útját, bárhova is vezesse és a hirtelen hévben kell egy másodperc, mielőtt megcsap a kisugárzása.
Annyira gyönyörű, valamiért egy macska jut róla eszembe. Mióta gyönyörűek a macskák? Mi van??
- Lefotóználak – emelem meg futólag a kamerámat, de egy pillanatra sem nézek el az arcáról; láttam már sziréneket és egyáltalán nem fair holmi emberekhez hasonlítgatni őket, de ő már tényleg nem evilági. Énekelnie sem kellene, és vinne előre az a bizonyos húzóerő a sziklák közé. – Nem pont itt, a tükörnél, arra – intek az elképzelt hátterem felé, kapaszkodok a fogásba és nem eresztem. Ma ő lesz a képeim főszereplője. – Persze ha nem kell sürgősen pisilned vagy felszívni egy sort – köztudott, hogy a nők nem sminkelni járnak a szórakozóhelyek budijába; azt a szart már otthon úgy lefújták, hogy az atyaúristen sem imádkozza le róluk, egy koktélnak esélye sincsen, így csak ez a két opció maradt.
Hiszen az köztudott, hogy a lányok nem sza kakilnak.

- Na, akkor meg miről beszélünk? – úgy teszem fel a kérdést, mintha most oldottam volna meg egyszerre a világbékét és az éhezést is, pedig csak addig tekertem a meghívásra és illemre kötelező kötekedését, míg teljesen ki nem facsarodott. Miért? Pusztán azért, hogy az idegein táncolhassak tovább és együtt nézzük meg, mennyire erősek a fejében futó madzagok.
- Téged sem lehet könnyű boldoggá tenni, ha magadnak ennyivel jobban tudod – direkt pörgetem úgy a szavakat, hogy kettes értelemmel ruházzam fel őket, csupán azért, hogy tovább piszkáljam az ébredező sárkányt, oroszlánt, azt a vadat, ami az idegen szőkeség lelke mélyén szunnyadt és most a véremet kívánja. Menekülnöm kellene, de ez a nő akár egy egzotikus húsevő növény, annyira gyönyörű, hogy nem tudom elkerülni, de attól tartok amint túl mélyre merészkedek, összecsapódik majd körülöttem és felemészt.
- Az magánügy, én sem kérdeztem rá, hogy te mit dolgozol, nem? – bár vannak elképzeléseim, már bőven elég időt töltöttem az elit szórakozóhelyek éjszakáiban ahhoz, hogy pár tippet összeszedjek… nem ítélkezünk természetesen, talán csak ki akarta adni a gőzt. Talán nem is akarom tudni a teljes igazat, elrontaná a varázst. – Azt egyből gondoltam, de akkor miért gyanúsítasz azzal, hogy védtelen csajokat hajkurászok? Akkor nem itt lennék, nem? – vonogatom a szemöldököm, állom a pillantását és teperek tovább a képekért, mert most már ráharaptam a csontra és nem fogom elereszteni. Ha kell, kifárasztom, mint egy jó horgász.
- Ha sokáig forgatod még a szemed, akkor fent fog akadni – bökök oda neki, gyerekesen. – Biztos nagyon sajnálná a barátnőd, ha létezne, aha – nem hiszek neki, kétlem, hogy bármikor is belibbenne emlegetett barátnő, akit a szóváltásunk, csipkelődésünk közepébe kevertünk jópár körre.
- Jól van, igenis bölcs asszonyság, elhiszem, hogy minden faszi szexet akar és nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de egy kibaszott pillanatra el tudsz vonatkoztatni a faszomtól és fotósként nézni rám? – sóhajtok fel, megadom magam, mert lassan kicsinál; felkötözött egy forgó kerékre és tőröket dobál felém, attól tartok hamarosan egyet sikerül is a lábam közé dobnia.
Újból felröhögök a gúnyolódásán, fejemet ingatva nézek rá, mérem végig és vigyorgok, mert nem akarom elhinni, hogy tényleg ennyire tüskés legyen azért, amiért le akarom fotózni.
- Ennyire reménytelen romantikusnak nézel, vagy mi? – taposom el a lábam előtt a csikket és összefonom a karom a mellkasomon, kíváncsian nézek rá és próbálom kibogozni, mi a legnagyobb problémája ezzel az egész helyzettel. De komolyan.
Felszalad a szemöldököm a beleegyezésére és nem is vagyok biztos benne, hogy hinnem kellene neki, közben meg… úgy pislogok rá, mintha még kisgyerek lennék és éppen most engedték volna meg, hogy fagyit vagy pizzát reggelizzek, mert bár készen álltam még hosszasan teperni és kampányolni, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ő itt most tényleg beleegyezik.
Hümmögök, elgondolkodva méregetem és próbálom a fogást megtalálni a feltételeiben, de nem látom, hogyan csinálhatna belőlem teljes hülyét… és ha meglesznek róla a képeim, nem mindegy egyébként is?
- Oké, megbeszéltük, Tündérkeresztanya – biccentek egyet és újból a gépemre nyúlok, ujjammal a bekapcsoló gombot simogatom. – Akkor, mehetünk oda, ahová én gondoltam, vagy esetleg van valami külön kívánságod? Legyenek szemtanúk, meg minden? – csípek oda azért még egyet, mielőtt a közösen megállapodott helyszínre vonulnánk; figyelem, nehogy most csináljon belőlem hülyét és lépjen le, mert nem engedhetem neki meg az örömet, hogy röhögjön rajtam egy jót. Azt semmiképpen sem.
A kék fényben világító fal előtt állok meg és izzítom be a gépet, pár apró állítás és már készen is állok, hogy lefotózzam a névtelen hölgyeményt, akinek a prémje hosszas hajtóvadászatba és még ki tudja, mibe fog fájni.
- Jól van, pózolj párat úgy, ahogyan gondolod, aztán meglátjuk, mennyire vagy amatőr – vigyorgok rá, mert hiába kellene most azon lennem, hogy megtartsam, képtelen vagyok nem tovább évődni vele, hegedülni az idegein, újabb dallamokat kicsalni belőle. Megemelem a kamerát, hajolok, közelebb megyek, távolabb és felzabálom tetőtől talpig, egy kibaszott sorozatgyilkosnak érzem magam, annyira lelkesedek érte. A drágaszág, a gyűjtemény legszebb darabja, kanapét kellene csinálni a bőréből… - Nem is rossz – egyenesedek fel jópár kattintás után és közelebb megyek hozzá, egyenesen elé lépve nézek le rá.
- Most pedig – csúsztatom a derekára egyik kezem, fordítok rajta, hogy háttal álljon nekem, majd másik kezemmel is csípőjére nyúlok, hogy pontosan olyan pózba forgassam, amibe elképzeltem. – Sosem vettek nekem Barbie babát, talán ezért vadászok mindig védtelen lányokra, hogy aztán a képekre verjem otthon – változtatom el a hangom, egészen sajnálkozóra, miközben megigazítom haját, ruháját, belenyúlok az aurájába, amennyire csak engedi; hogy miért pofázok hülyeségeket közben, fogalmam sincsen.
Talán meg akarom nevettetni valami bizarr, egyáltalán nem szexuális okból.
.

Úgy érzem magam, mint a sarokba szorított oroszlán, akiben mérhetetlen mennyiségű düh gyűl össze egészen addig a pontig míg ki nem ereszti és azzal a lendülettel dönt le mindenkit maga körül. Nem érdekli, ha megsebesül vagy valakit bánt, csak menti a bőrét egy sokkal rosszabb jövőtől. A lelkem különös csengésű nótát húz vonós hangszerével miközben a beszélgetésünk folytatódik tovább, kint a hidegben és mégis indulatoktól hevesen.
- A boldogság relatív és nincs szükségem más személyre ahhoz, hogy azzá váljak. – sziszegem fogaim között, és még csak véletlenül sem reagálok arra a másik értelemre, amit szavai hordoznak. Anyám mindig arra nevelt, hogy a férfi csak egy eszköz, egy pénzeszsák, akinek a hátán felkapaszkodva érhetünk el magasabb szintekre és igaza van. Látom miként néznek rám a férfiak mikor elhaladok mellettük, a vágyakozás a szemükben perzseli a bőrömet és erővel pumpál tele ahhoz, hogy ujjaim köré csavarva őket bábmesterként irányíthassam. De ez a srác nem ilyen, a zsinórja kicsúszik kezeim közül hiába kapok tíz körmömmel utána.
- Magánügy. – használom fel az általa használt kifejezést, oldalra billentett fejjel nézek rá majd hunyom le szemeimet, hogy elbújhassak a függöny mögé pár másodpercre. Szükségem van ezekre a szünetekre, hogy újult erővel térjek elő és ha kell, akkor nagyot harapjak csontos karjába. – Miért, nem azt teszed? Meglátsz, hozzám lépsz, kecsegtetsz a fotózással majd egy jól irányzott mozdulattal kötnék ki a kanapén széttárt lábakkal a nevedet nyögve. – vázolom le a képet, amit oly sokszor láthatott már ezen próbálkozása hatására. Nem akarok ünneprontó lenni és ha nem így találkoznánk talán nem is ellenkeznék, de így…
- És? Nem a te szemed fog kigurulni a helyéről. – ha gyerekesen játszunk akkor csak rajta, felveszem a kockás kis ingemet és a hozzá illó combközépig érő zoknit és rakosgathatjuk a kockákat egymás tetejére. Hitetlenkedve rázom meg a fejem és adok ki prüszköléshez hasonló ideges fújtatást, mintha a teafőző sípolna olyan érzés vele beszélgetni. Meleg, hosszútávon mégis agyzsibbasztó.
- Nem. – hangom őszinteségtől cseng ahogy tekintetem is, amit végig futtatok rajta és újból végig mérem. Talán, ha bent lennék és a csípőmet ringatnám valamelyik agyonmixelt dalra akkor nem érdekelne, vagy fel sem tűnne a létezése, de idejött hozzám, bemászott a barlangomba és zseblámpájával pedzegeti a békés szunnyadásomat.  
A legtöbb esetben nem szoktam felvenni a férfiak közeledését, vagyis jobban mondva az elmém nem úgy raktározza el az információkat, a kapott bókokat, mint ahogy az átlag nők szokták; mindent elrakok egy kis zsebbe és szétcincálom részről részre, parányi molekulákra, hogy megfejtsem igazi szándékukat, motivációjukat. Nem engedhetek akárkit közel.
Kérdésére már semmit nem válaszolok, a hátam közepére sem kívánom ezt a beszélgetést és a kezdetbéli szórakozottság átvált valami mássá, egy fajta unalommá, amit minél hamarabb szeretnék megszüntetni. Nem gondolom át a válaszomat, csak túl szeretnék esni rajta, mint egy látogatáson a fogorvosnál vagy a férfiak esetében urológusnál, ezért is egyezek bele végre mert ha megkapja, amit akar akkor én is a saját vágyamat.
Rohadtul leakarom koptatni.
- Ne hívj így. – tartom fel fenyegetően az ujjamat, mert az említett nő a kedvességéről, jótét lelkéről ismert én pedig minden vagyok, de nem Tündérkeresztanya. – Ahová csak szeretnéd. – ejtem le magam mellé a levegőben tartott kezemet, amiből a csikket is kipöccintem és eltaposom magassarkúm talpával. Bár nem mondok semmit és nem is utalok, mégis elmémben Őt és az akaratát tapostam laposra, amiért nem engedett megszökni.
Szótlanul követem vissza a tömegbe, éles váltás a kinti hideghez képest a bent uralkodó forróság, páramentesség, amitől úgy érzem menten összeesem így út közben egy pohár jéghideg szódavizet emelek el a pincér tálcájáról, néhány cseppet bőrömre engedek a többit pedig elpusztítom.
Megtorpan.
Vele együtt pedig én is, körbe nézek mennyire játszanak az én kontómra a fények és a háttér, majd kérésének megfelelően állok be az első pózhoz, majd fokozatosan változtatva testtartásomon viszem előre a képek készülését. Emelem a kezem, kapaszkodok a falba majd leejtem és végtelenül összetört szívvel nézek a messziségbe majd a fénybe, mely tükröződik íriszeimben és enyhén eltartom ajkaimat, hogy vágyakozást is megjelenítsek. Mindent, amit csak kívánna tőlem.
- Meglepettnek tűnsz. Nem először csinálom. – jegyzem meg semleges hangnemben. Figyelem miként közeledik hozzám és nyelek egyet, no, nem az izgatottságtól, hanem az összegyűlt nyálat küldöm a helyére. Fordulok, engedem, hogy igazítson és valóban Barbie babának érzem magam, akit hét éves kislányok irányítanak. Lehunyom tekintetemet és picit engedem csak rázkódni a vállamat szavai hatására.
Követem az utasításait, hogy megkapja a kívánt képeket is tőlem majd, amikor elégnek érzem, túl soknak a történteteket akkor felegyenesedek, hátra dobom hajamat és enyhén jobbra döntöm a fejem, tenyeremet tartom elé.
- Most én jövök. – jelentem ki határozottan, ujjaimmal hívogatom a gépet a kezembe és amint megkapom a pántját átvetem a fejem fölött, karomat dugom bele és kistáskát képezve belőle kezdek a csigalépcső irányába menni. Oda, ahol nem is olyan rég kifogott magának, majd felfelé rajta, egészen a legutolsó lépcsőfokig, ahonnan két oldalra vezet az út: fenti tánctermek és mosdók, a másik pedig a tiltott terület. A Rumour által bérelt szobákba. Elindulok feléjük, ügyelve, hogy a sötétben ne essek át semmin és ő se majd Luna fényekkel, tükrökkel teli szobájába nyitok be.
- Itt akarlak megörökíteni.