Misconstruction

Nőnek lenni veszélyes.
Nem mehetsz akármerre egyedül, nincsenek éjszakai magányos séták, mielőtt a kihalt parkolóban az autódhoz mennél, távolról alá kell nézned, nem vár-e rád valaki alatta egy éles késsel és még sorolhatnám, amíg bele nem őszülök, de a lényeg nem változik. Ha nő vagy, minden egyes sarkon a vesztedbe sétálhatsz.
Tudom, és mégis lesokkol a két férfi megjelenése; később rémlik majd csak fel éppen hol jártam és mit csináltam, mert abban a pillanatban hogy fogtak és vittek, az agyam leblokkolt és a legősibb reflex maradt csak felkapcsolva: túl kell élnem.
A tudatlanság a legijesztőbb, a pánik felülírta a fájdalmat és mielőtt kiengedhettem volna a hangomat, úgy igazán, hogy rá támaszkodva szakítsam be a dobhártyájukat, a számra erős tapasz került, én pedig csomagtartóba.
Nem tudom, miért vagyok itt.
Az adrenalin nem marad sokáig a testben és utána hullámvölgybe kerülsz; az arcom, az oldalam sajog, hátam mögött összekötött csuklómat dörzsöli a kötél durvasága, arcbőröm feszül a tapasz alatt. Az egész testem fájdalom, elmémben hatalmas kérdőjel, ami egyelőre elnyomja a halálfélelmet. Még nincs itt az időm.
Nyílik az ajtó, az érkezőre kapom a fejem és a sokk újabb hullámban árad szét minden porcikámba. Oliver Hudson, mégis mit keres itt ő? Mit keresek nála? Emlékszem, persze, hogy rémlik minden, hiszen a nők megjegyzik a kalandokat is; Avery nemrég lépett ki az életemből és hagyott a padlón, amikor az ágyába másztam, könnyen és kéretés nélkül, alkohollal vegyített vérrel, hogy felejtsek.
És most itt vagyok, egy filmbe inkább illő házban, fázok, fájok, féltem az életemet, erre belép ő. Oliver kibaszott Hudson.
Amint megszólal, egy újabb érzelem kerül a többi közé, elsötétül minden, mert a düh lángja fellobban a szívemben; ő az oka ennek, miatta raboltak el, szakadt fel az ajkam, ő az oka, hogy egy csomagtartóba dobtak és úgy rángattak, ahogyan csak szerettek volna. Miért, hogyha már olyan régen nem keresztezte az utunk egymásét? Valami ocsmány fantáziáját akarja betölteni velem?
Az első reakcióm, hogy sikítsak, mégis megállítom magam, hiszen mi értelme? Elhasználom az összes levegőmet azért, hogy belesikítsak a kemény, szürke tapaszba, minek? A frusztráció, ami eddig a többiek alatt lappangott, most feltör és kínomban kirúgok Oliver felé, mintha bármi értelme is lenne; esélyem sincs elérni. Dühösen követem a szobában, arcát figyelem és olvasni próbálok rá, a vágy, ami akkor és ott éreztem irányába, most sehol nincsen, átvette a helyét az undor és minden mást kiszorított. Gyűlölöm, de nem hagyhatom, hogy ez megakadályozzon a fő célomban: ki kell jutnom innen.

Egyértelműek az erőviszonyok a szobában és nekem fogalmam nincs róla, örüljek-e annak, hogy ismerem az elrablómat, vagy sem. Számít-e egyáltalán valamit, hogy egy futólagos ismerős arc vagy teljesen idegen?
Talán.
Ostorozza az idegeimet, a dühömet a hangja és ahogyan beszél, szeretném a tekintetemmel felnyársalni és próbát is teszek rá, hátha, de semmi nem történik; kelletlenül bólintok a kérdésre, mintha bármit is számítana. Ha le akarja venni, úgyis le fogja, ha sikítok, úgyis megvernek. Nem vagyok hülye. A nem is burkolt fenyegetéstől rosszul vagyok, fordul egyet a gyomrom, bensőm kétségbeesetten remeg meg, de megerőltetem magam és csak állom a tekintetét. Sírni szeretnék.
Kifújom a levegőt és lehunyom a szemem, míg ő az arcomhoz ér ujjával, felkészítem magam az elkövetkező fájdalomra; nem akarom, hogy lássa felvillanni a szememben, miközben leszakítja, ajkam fájón sajdul bele és az apró repedés, amit az első pofonnal kaptam, újból vért ereszt. Éppen csak egy csepp, bőven több, mint kellene.
Újból nyitott szemmel követem a szalag útját és undor telepedik az arcomra, amiért odanyújtja valakinek; nem sokat időzök, újból Oliverre nézek, nézem és próbálok olvasni róla. Minél előbb tudnom kell, élek-e vagy halok, hiszen ha hazudott a lehetséges hazamenetelemről (márpedig egy jó politikus még az igazába is hazugságokat rejt), akkor felesleges jól viselkednem.
A lekezelő hangnemtől forr a vérem, kihúzom magam és emelt fővel figyelem, mi történik; sajog az oldalam és talán már most elkezdett lilulni, kékülni, a hideg színek minden árnyalatában virulni.
Vizet akarok.
A kérdőjel, ami az itt létemet firtatja, még nagyobbra nő, sokszorozódik, amikor Oliver megszólal és ismerteti a bűnömet, amiért a saját kis bíróságára idézett; még csak az ügyvédemet sem hozhattam. Nem tudom, miről beszél, fogalmam sincs róla, a gondolataim kétségbeesetten, gyorsan cikáznak végig agyam minden mappáján, hátha előkerülnek a dokumentumok és én is átláthatom az ügyet; szeretném, ha tudnék mondani valamit, válaszolni neki, hiszen ő is azt akarja és jelenleg boldoggá kell őt tennem ahhoz, hogy távozzak. Ezt nagyon jól tudom.
- Miből? – kelletlenül teszem fel a kérdést és oldalra pillantgatok, készítem magam a következő pofonra. – Nem tudom, miért hoztál ide – nézek vissza félőn Oliver szemébe, megfeszülve várom a megtorlást a semmiért, a kérdőjeles bűnömért, amit nem követtem el. Azóta nem foglalkoztam Oliverrel, hogy a reggeli búcsúszex után hazamentem tőle; néha láttam az újságban a képét, de sosem maradt a gondolataim között pár másodpercnél tovább.
Mégis miért ütköztünk újra egymásnak ilyen körülmények között?

Első találkozásunkkor kíváncsisággal töltött el Oliver léte, az arcnak talán nem is mondható álca, amitől a vele töltött idő alatt végig úgy éreztem, káprázik a szemem. Ő nem annyira emberi, mint mi legtöbben, és most nem vagyok biztos abban sem, hogy hozzánk hasonló érzelmei vannak a benne lobogó haragon kívül, aminek lángja már elért és megégetett kutyáin keresztül.
Nem tudok olvasni benne, ami megijeszt, talán hatni sem tudok rá, ami még jobban, de ami megfagyasztja a vért az ereimben az továbbra is a bizonytalanság.
Túlélem?
Ha nem félteném jelenleg túlzottan az életemet és a rengeteg gyümölcsöt, ami még csak érik húszas éveim kertjében és még nagyon is szeretném leszedni őket, akkor felnevetnék a válaszán. Untatom? Komolyan untatom? Ezt ő sem mondhatja komolyan a nőnek, akit ő raboltatott el és miatta vertek meg. Mi vagyok számára jelenleg, egy hétköznapi esti film, amit unalmában indít el az ember?
Gyomrom görcsösen szorul össze, fázok és a testemet ért sokktól bőröm lassan száradásnak indul, szinte érzem, hogyan távozik a víz sejtről sejtre minden porcikámból. Lassan, de biztosan. Vizet.
Nem tetszik, ahogyan feláll, léptei koppannak a rideg szobában, remegve fújom ki a levegőt és hunyom le ezzel egyetemben a szemem, amint megérkezik következő állomásához. Mögém. Ne sírj. Összerezzenek érintésére és undorodok tőle, gyűlölöm attól a pillanattól kezdve, hogy tényleg megtette ezt velem, tényleg embereket vett rá, hogy bántsanak és elhozzanak ki tudja, hová, halállal fenyegetett. Mégis mi jogon? Remegek, egészen kicsit de lángoló ujjai alatt biztosan érzi, ahogyan azt is, hogyan próbálom meg lenyelni a torkomban képződő gombócot, ami sírásra késztetne.
Nem sírhatok.
- Miről hazudok? – fakadok ki, nyakam az azt szorító kézfejnek feszül és érzem, hogyan korlátoz le; úgy érzem magam, mint egy üvegbúra alá kényszerített pillangó, aki lassacskán veszti el az életét. – Mégis mit akarsz, nem tudom, miről beszélsz, miért vagyok itt? – hadarom nekifeszülve, a kétségbeesésem minden érzelmet felülír, mint egy jó vírus, a hangom beleremeg a kirohanásba és könnyek szöknek a szemembe. Haza akarok menni.

A kiszökő könnycseppek marják a szemem, hajamba markoló ujjai, szétszaggatott felsőmbe sikló tenyere újabb érzelmet kever a többi közé és a kétségbeesés hullámai körül fellobban bennem a düh. Mi jogon tette és teszi ezt velem, miért kellett pofonokat kapnom, miért tuszkoltak egy csomagtartóba és most hogy merészel ilyen szinten a privát szférámba férkőzni? Mégis ki ő ahhoz, hogy ezt tegye?
Tovább fenyeget és attól félek, idővel elfogynak a szavak és következnek a tettek, mert egy következetes szülő is így neveli a gyerekét, Oliver pedig következetesnek tűnik. Ha eddig is bántottak, mi akadályozná meg a folytatását? Mégsem bírok válaszolni a feltehetőleg is költői kérdésre, még ha tudnék is mit mondani rá, belém fagyna a szó, de semmi értelmes nem jön a nyelvemre. Túl nagy a sötét, a tudatlanság.
A közelsége, ami annyira vonzott azon az éjszakán, most taszít, gyűlölöm, amiért közelebb hajol és felszisszenek, amiért erősebben markolja a hajamat, mozdítok a fejemen, hátha az enyhít valamennyit a húzódáson. Feleslegesen.
- Nem tudom, miről beszélsz, mit akarsz? Miből kinek? – emelem meg a hangom kissé, hátha ezzel átjut azon a vaskos koponyán a benne rejlő erőhöz, és felfogja, hogy nem csak szórakozok, hanem valóban fogalmam sincsen arról, mit akar tőlem. Mégis mi mást kellene mondanom, amivel elhinné, hogy ez az egész helyzet egy óriási kérdőjel az elmémben és bármennyire is akarok válaszolni neki a szabadságomért, az életemért cserébe, képtelenséget kér tőlem?
Könyörgök, csak hadd menjek innen haza.
A szék hátának nyomom magam, mozdulok, tekeredek az érintése elől, amennyire a hajamba markoló keze és a kiszolgáltatott pózom engedni; tehát nem járok sikerrel, a tenyere a blúzomban mellemre mar és elmém sötét zúgja attól fél, menten kitépi a szívemet. Nem akarom, hogy bántson, megremegek és sírásra torzul az arcom, kapnom kell a levegőért, mert a testem erőszakkal préselné ki magából.
Nem tudok válaszolni sem kérdéseire, fájdalmasan nyögök a hirtelen mozdulatra és belesajdul összefeszített állkapcsom; a pánik újonnan szétáramlik a testemben szavai hallatán a nagydarab embert nézve és ösztönösen préselem térdeimet egymásnak, mintha ezzel bármit megakadályozhatnék. Ez nem történhet meg.
- Mit akarsz, én nem csináltam semmit, évek óta nem is láttalak, mit… - hadarom a kétségbeesés újabb szintjére érve, pillanatok alatt ver le a hideg veríték és remeg a mellkasom, gyorsabban kapok levegőért és a kilátástalanság hisztériája egyre inkább eluralkodik rajtam; jelenleg nem érzem az előző ütések fájdalmát, csak fejbőröm folyamatos feszülését és tüdőm égését, újabb könnyek kezdenek végigfolyni arcomon és szipogva próbálom egyben tartani magam. – Én semmit nem csináltam, Oliver, kérlek – kezem lábam remeg és rettegek; ha tehetném, ha bármit mondhatnék neki, már régen tudná, a gondolat, hogy mi történik, ha nem hisz nekem, tovább hajszol a rettegésbe.

A félelem és düh keserű vegyület, felcsalja a gyomorsavat és a nyáltermelésem reflexként indul be amikor Oliver arca az enyémnek ér. Szeretném leköpni, megharapni, kiszabadítani a kezem és addig bökni, szúrni a szemét, míg csak a helye marad, a tény pedig, hogy a benne létező lénynek ezzel nem ejtenék különösebb bántódást, még tovább hergel.
Gyűlölöm, bántani akarom, ahogyan engem is bántottak, de túlságosan féltem a saját életemet ahhoz, hogy megpróbáljam. Bárhogyan is nézzük, sokkal rosszabbak az esélyeim.
- Nem tettetem, mi… - folytatnám hadarva, mikor erősebben markol, összeszorítom a szemem és tartogatom a sírást mialatt az ő ujjai melltartóm csipkés anyagába tévednek. Nem akarom ott, nem akarom, hogy a testemhez érjen, sikítani szeretnék, de helyette csak számolok magamban, hogy egyre gyorsuló légzésemet csillapítsam. Ha teljesen hiperventilálok, képtelen leszek tisztán gondolkodni, pedig most szükség van az agyamra.
Fájdalmasan nyögve hagyom abba a tudattalan menekülést érintése elől, az erőszak ígéretére, fenyegetésére újabb könnyek homályosítják el a látásomat, újból szisszenek és kitolom a mellkasom, hogy szabadítsam magam a feszítő fájdalom elől, amit ujjaival okoz.
Vajon hazamehetek még innen, vagy ez lesz az én örökös poklom?
- Nem tudom! – nyögöm kétségbeesetten, a rettegés már teljesen átvette az agyam felett az irányítást és az idő összefolyik, az Avery után menekülésből halmozott szeretőim neve keverednek az idővonalon, nem tudnám megmondani, hogy Max vagy Mark húzódott hónapokig és melyikük volt egyetlen délutánom főszereplője. Miért juttatott egyáltalán egyetlen együtt töltött éjszaka ide?
Ellép tőlem és a testemet és elmémet egyáltalán elöntő páni félelem falán átüt a pillanatnyi naiv remény, hogy hirtelen valamiért hisz nekem, megúsztam és hamarosan már otthon vakarhatom le magamról az érintése mocskát. Valamiért amíg újra meg nem szólal, bár rettegek a fenyegetésétől, nem hiszem el teljesen, száz százalékosan, hogy igazat mond, viszont kimondja és egy pillanatra megfagyok a sokktól.
Döbbenten, a szabadulásom hitétől pillanatokig megfosztva meredek a férfira, aki a páholyból figyeli, hogyan emelnek meg; felszabaduló bőrömet pillanatnyilag éri csak a fagyos levegő, helyette forró tenyerek ocsmány érintései, embertől messze álló fajzatok fogai terítik be és tartanak meg, hiába adta fel a lábam a sokkhatástól, súlyosan nehezedik rám a tudat.
Meg fognak erőszakolni.
- Nem, nem, nem, nem… - kétségbeesetten szakad fel a sírás a gyomromból és egy pillanatra elhaló testem újból félve remeg meg, az élet, az élni akarás visszatér végtagjaimba és kalimpálok a lábammal, rúgni akarok és találni, mert nem fogom tálcán kínálni magam, még akkor sem, hogyha jobban fog fájni. Ha ez a haláltusám, nem fogom megkönnyíteni a dolgukat. – Nem! – robban ki a végső, utolsó „nem” a számból és míg az eddigiek csak félelemmel telt motyogásként hatottak, ez a „nem” az élni akarásomat foglalva magába hasít a fülükbe bántóan magas frekvencián. Hiszen egyetlen egy erőm van velük szemben, amit használhatok, és az a hangom; sosem fogok elég nagyot rúgni ahhoz, hogy komolyabban megérezzék.
Egyikük hátrébb tántorodik tőlem, a másik felé kapva próbálok rúgni, kapálózni, mert tart és ha kell, vele együtt fogok elesni. Meg kell ölniük ahhoz, hogy megtehessék, amire készülnek, feszegetem a csuklóm és körmeimmel próbálok a kötél felé kapni, miközben harcolom az igen rosszul álló harcomat; tényleg értelmetlen halált halok húsz évesen?