Nelson Wood

A Hálaadásra vágott malac – nem, nem pulyka volt szokásban a Pritchard családban akkoriban – sem visított úgy a levágásakor, mint az alig tizenhárom éves jómagam, mikor a hegyes füleimet kerekre íveltre szabdalták, mondván ne legyek annyira más ...jelentsen ez akármit. A gondolatot előbb neszeltem meg, valójában jóval előbb, semmint az valósággá vált volna. Nem lett volna szabad, nem értettem, beleveszett több más hangos, mindenhol ott lévő zűrzavarba, amely káosszá tett leginkább mindent körülöttem. A megváltást csak később találták fel, addig maximum gyengébb főzetek segítettek volna, ha a Pritchard házaspár nyitott lett volna arra, hogy konzultáljon önmagukon kívül másokkal is. ...nem voltak.
Gyerekként az életem semmi másból nem állt, csak értehetetlenségek ijesztő, rettegett egyvelegéből. Az anyai érintés éppen annyira vált hiányzóvá, mint a gyengédség megléte egy olyan világban, ahol a nadrágszíj beszédesebb és hangosabb szószólóvá nőtte ki magát édes kísérőjével, a pálcával, mint az alapvető kommunikáció bármely eszköze. Mindennapi megszokottság lett, sokkal előbb, mint arra egyébként számítani lehetne vagy egyáltalán gondolatként megfoganna a szürkeállomány kusza tekervényei között.
Daeterlan halálának körülményeire és az azt követő huszonnégy óra alatt lezajlott eseményekre nem emlékszem. Nem tudom miért nem maradtam a sajátjaimmal, hogyan kerültem a szaporasága mellett kifejezetten agresszívnek megismert faj egyedei közé és ennek a kérdésnek a megválaszolását már sok évtizeddel ezelőtt feladtam. Vannak emlékeim az értetlenségről, a fejfájásokról, amelyeket nem az esős idő jöttének érzékelőjeként kell elképzelni, hanem sokkal inkább migrénes rohamoknak mondanám, ha fel kellene címkéznem őket. Arról is, hogy a házaspár büdös volt, ha adott a személyes higiéniára, ha nem, a bor szagára, amely a szájukból, bűzös leheletként ömlött rám – és még más egyéb a kezeik közé került ifjakra –, ehhez képest furcsa tény, hogy a mai napig kedvelem a fermentáláson átesett, szőlőből nyert kivonatot. Mindegy.
Arra is jól emlékszem, amikor az öreg Gustin visított úgy, mint én a megcsonkításom alatt, az első alkalommal, hogy letéptem az árnyékát a testéről és a légneműnek sem nevezhető, megfoghatatlan, mély ürességű feketéset leküldtem a torkán. Baja nem lett mondjuk, de húgy áztatta el mocskos nadrágját. Ma is az orromban érzem savanyú, orrfacsaró szagát, ha eszembe jut, egészen megnyugtató elégedettséggel töltve el minden porcikámat.

A „gyógyszert” újra és újra átforgattam az ujjaim között, már nem emlékszem pontosan hányadik alkalommal. Eddig bevált, elnyomta a kéretlen hangoskodás semmivel sem összetéveszthető kegyetlen zűrzavarát, a dolgát megtette és arra is alkalmas volt, több erőt, időt és energiát fordíthattam arra, amely képességem valóban hasznosnak tűnt és bizonyult. Már koránt sem véletlenségből sikerült a sötétséget olykor akaratom alá hajtani és kedvem szerint kezdeni vele ...nos akármit, amihez éppen kedvem vagy gusztusom akadt. Fejlődni mindig van hová és pillanatnyi megrekedtségemet sem annak sikerült betudni, elértem határaim legszélét, egyszerűen csak nem lehet mindig egy seggel két lovat megülni egyszerre és ez tény.
Ha bevenném, minden folytatódna tovább a megszokott medrében, ahogyan az egyébként is a szürke hétköznapok tengerében, ráadásul ez az elvárt, a törvénytisztelő, ha úgy tetszik és tőlem ez a minimum, amit megkövetelnek, elvégre annak betűjét minden körülmények között betartanom kellene. Kellene, igen. Azonban eleget éltem már ahhoz, hogy pontosan tudjam, ez soha nem arról szól valami fehér vagy fekete, a lopás bűn, akkor is, ha farkaséhesen és nincstelenül élelemre kell. ...és akkor is, ha mentális betegségből fakadóan leküzdhetetlen az inger az eltulajdonításra, hiába nem a megkárosítás lenne a cél a sértett fél irányában. Mégis vannak olyan szürke területek, amelyek kénytelenek mozgásteret adni és hagyni, máskülönben a saját erkölcsi mércéjével küzd meg az, akinek semmi más dolga nincs, mint végrehajtani. Elvégre ezt tesszük, lehet sokféleképpen cicomázni, definiálni, igazság szerint csupán annyi a dolgunk, hogy betartassuk a szabályokat és következmények elé állítsuk azokat, akik mégsem hajlandóak a kijelölt kereteken belül maradni.
Ha pedig már itt tartunk, az ujjaim között forgatott kis doboz tartalma ennek valahol az útjában áll. Mennyivel könnyebb volna, ha a velem született képességet egyszerűen csak hagynám érvényesülni… és tulajdonképpen ettől semmi más nem tart vissza önmagamon kívül. Basszák meg, kell ez a fenének. A tégely tartalma a klotyóban a következő lehúzással tűnik el. Szinte már előre érzem miként hasogat a fejem elviselhetetlenül, de csak amíg nem jövök rá, miként használjam.

Az áthelyezési parancsot a legtermészetesebb rezignáltsággal vettem át. A felesleges kérdésekért magam sem rajongok és tulajdonképpen annyira nagyon nem is érdekel, mostantól hová járok be nap, mint nap, ugyanazt csinálni, mint eddig, így nem szórakoztattam sem a felettesemet, sem pedig magamat azzal, hogy faggatózásra adjam a fejemet. Biztos vagyok abban, megvolt az okuk erre a döntésre, az elődömmel kapcsolatban pedig megelégszem azzal a kevés információval, amit a tudomásomra hoztak; ő megy, én meg a helyére. Ez egyszerű és érthető, ennél többre pedig nincs szükség.
A jövőre nézve a legelső napon, ahogy átvettem a posztot, legegyszerűbb volt az eligazítást az alapvetővel kezdeni. Nem én leszek az, aki folyton folyvást a nyakukban liheg, felnőttek, elvileg felelősségteljesek az itt dolgozók, máskülönben rég kiestek volna az alkalmassági körök valamelyikén. Amíg nincs zűr, nem kapok szart a nyakamba mások miatt és betartják, amit be kell, nem fogok atyáskodni felettük. Pont nem izgat melyikük késik akármilyen mondvacsinált vagy valódi indokkal, ha lemaradnak az eligazításról, saját szakállukra derítsék ki milyen feladat vár rájuk, munkaidő végén húzzák le, amit elcsaltak és bár nem nem akadok fent az említetteken, az senkit ne tévesszen meg, igenis megkövetelem, hogy a feladatok el legyenek végezve és időre. Ebben benne foglaltatik a papírmunka és a kötelező szolgálatteljesítés is, ami esetenként eltérhet a megszokott feladatköröktől. Aki ezeket képtelen nyújtani, a következményekkel találja szemben magát és az nem az én haragom lesz, hanem a vonatkozó eljárás, amit magával hozhatnak a tettek vagy azok hiánya. Szeretem, ha a dolgok a maguk medrében folynak. Maradjanak is úgy.