Történelmünk

Hogy az idők hajnalán melyik nép született meg legelőször, azon a mai napig képtelenek a történészek és énekmondók megegyezni. Minden nép önmagát tartja a legősibbnek, és ebben a szellemben is írják történelmüket a mai napig is. Fejlődésük nem azonos ütemben zajlott, némelyek fejlettebb képességekre tettek szert már fejlődésük korai szakaszában. Az összes faj közül az ember fejlődött a leglassabban, ám emellett ők foglalták el a legnagyobb területet, és szaporodtak a leggyorsabban, az Anyatermészet pedig válaszként megalkotta a vámpírokat. Az volt az emberek életének első találkozása a „természetfelettivel”, ahogy akkor még egymás között hívták. Hamarosan, látva a vámpírok szabad mozgását az emberek között, a többi varázslattal bíró lény is megmutatta magát. Ahogy az emberi társadalom tagozódott, nyelvek és népcsoportok alakultak ki, úgy vándorolt velük a többi nép is. Fejlettebb mivoltuk miatt az emberek tisztelni és félni kezdték őket, így lassan kialakultak a mai „pogány”-ként ismert vallások. A varázslények egyet értettek abban, hogy így sokkal könnyebb együtt élni a babonás, és hozzájuk képest még fejletlen emberekkel, hiszen nem fognak ellenük fordulni. A vallásos tisztelet engedése azonban nem az emberi gyengeség kihasználása volt, csupán jogos önvédelem.



Ha egy történészt kérdezünk, ő elmondhatja nekünk, hogy a kereszténység, az első században alakult ki, a zsidó vallásból, ami szintén egyistenhívő vallás volt abban az időben, és hogy apró, földalatti közösségből szépen lassan nőtt egyre nagyobbra, míg a Római Birodalom államvallásává nem vált. Ha egy elég idős vámpírra vagy elfre hagyjuk a mesélést, ők elmondhatják az igazságot. A kereszténység, mint önálló vallás, egy egyszerű embertől jött, aki azt állította, hogy egyetlen Isten van, aki nem ezen a világon létezik, hanem a Mennyországban, és aki nem hisz benne, az örökre elveszett. A lelke elkárhozik, és örök szenvedés vár rá. Ez az ember azt állította magáról, hogy ő ennek az egy Istennek a fia, és aki nem követi őt, nem üdvözülhet. Az emberek számára, akik akkor még az isteneik kegyelmére, és közbenjárására szorultak, ez félelmetesen és hihetően hangzott. A többistenhitet szépen lassan felváltotta a kereszténység, míg i.u 313-ban a Római Birodalom államvallása nem lett. Ekkor minden lénynek, minden „istennek” menekülnie kellett a birodalomból, és érthető módon nem foglalkoztak egymással. Mindenkinek az volt a legfontosabb, hogy a saját családja biztonságba jusson.
Abban mind egyet értettek azonban, hogy a legpusztítóbb erő a világon, a kicsinyesség. Akik az egyház élére kerültek, egytől egyik hataloméhes, nagyravágyó emberek voltak, és azt akarták, hogy nekik legyen ezen a világon a legnagyobb hatalmuk. Így elkezdték az embereket erővel áttéríteni saját hitükre, a pogány „isteneket” pedig megölni. Néhány év múlva a világnak mindenki számára látható felszínén már csak az emberek voltak. Az elfek és a tündérek visszavonultak áthatolhatatlan erdők sűrű védelmébe, a szirének mélyebbre húzódtak a sötét vizekben, a dzsinnek az elemek közé rejtőztek, míg a vámpírok és vérfarkasok visszavonultak az éjszaka árnyai közé, ahol nem érhették már el őket az emberek. A varázslények szövetsége felbomlott. Elkezdődött az emberek több mint 600 éven át tartó uralma.



Minden faj a maga lehetőségeihez mérten vívta a háborút, amit csupán az emberek akartak. És nem is minden ember, pusztán azok, akik mindenki fölé helyezték magukat, egy aranytrónusra egy nemlétező Isten nevében. Az ő szemükben, azok a lények, akik nem voltak emberek, istentelen szörnyetegek voltak, a nép pedig hitt nekik. Hogy ne hitt volna, hiszen mindenben az egyháztól függött. Szemüket áhítatosan emelték az égre, keresve valakit, aki nem volt ott, miközben megölték
azokat, akik segíthettek volna megismerni önmagukat.
Az elfek visszavonult életet élve ritkán csaptak össze az emberekkel, ám a csatákból rendre vesztesen kerültek ki, így megpróbáltak annyira elbújni az erdőkben, amennyire csak tudtak. Erődöket emeltek, amiket eredményesen védelmeztek a támadó seregekkel szemben, nem engedtek senkit ki, és nem engedtek senkit be. Állóháború alakult ki, amelyet az emberek lassan elveszteni látszottak, így az elfek fegyverrel ugyan, de kivívták saját békéjüket.
A szirének a hajósok ellen fogadtak bosszút, amiért kellemes szigeteikről a hideg, sötét árkokba száműzték őket. Sok eltűnt hajóért a szirének portyázó csapatai tehetőek felelőssé, akik hangjuk hipnotikus erejét kihasználva néha egész flottákat süllyesztettek el. Minden támadásnál igyekeztek, hogy egyetlen ember se maradjon, aki elmesélhetné, mi történt odakint a nyílt vízen. És bár a hajósok féltek tőlük, a szirének nem minden hajóra támadtak rá válogatás nélkül. Ám ők sem voltak legyőzhetetlenek, sokan áldozatul estek az emberek hálóinak és szigonyainak, ám harci kedvük mit sem lankadt.
A tündérek célul tűzték ki maguk elé, hogy ott támadnak majd, ahol az embereknek legjobban fáj. Ahelyett, hogy csapatokba verődve vonultak volna ellenük, a tündérek a családokat kezdték támadni. Gyakran, ha egy-egy állat megbetegedett, vagy az egész termés magától tönkrement, a tündérek álltak a háttérben. Előszeretettel raboltak el gyerekeket a bölcsőjükből, hogy egy tündér gyermekkel helyettesítsék őket. AZ ilyen „váltott gyermekek” hatalmas nehézségeket okoztak a családoknak, ám azt, hogy hová vitték az igazit, szinte soha nem tudták kideríteni. Magányos utazók gyakran vesztek el az erdőkben, őket a tündérek rabolták el, és ölték meg, figyelmeztetésképpen. Tettek róla, hogy az emberek ne merjenek bemerészkedni az erdőkbe.
A dzsinnek, akik az elemek közé rejtőzködve várták a háború végét, gyakran mértek természeti csapásokat az emberek városaira és falvaira. Bennük az emberek nem tudtak különösebb kárt tenni, hiszen taktikusan elbújtak, ám ők annál nagyobb pusztítást tudtak véghez vinni, és vittek is, segítve a többiek háborúskodását, hiszen nekik nem kellett szeretteik biztonságáért aggódni.
A vámpírok a maguk módján igyekeztek kivonni magukat a háború alól. A családfők visszavonulásra szólították fel a teljes vámpír populációt, ám a magányosak szisztematikusan elkezdték gyilkolni az embereket, kirobbantva ezzel egy hatalmas vámpír-hisztériát. Az emberek vámpírvadász csoportokat alkottak, és elkezdték keresni őket. Az üldözésben a világ szinte összes vámpírját megölték, a túlélő családok olyan magasan körbe bástyázták magukat kastélyaikban, hogy ne tudják őket többé utolérni az emberek. A Pátriárkák nem akartak visszavágni, vagy bosszút állni, de minden család védelmét kisebb hadseregek kezdték biztosítani, az összes emberi betörést visszaverve.
A vérfarkasok voltak az egyetlenek, akik az emberek között tudtak maradni, ám saját védelmük érdekében falkákba verődtek, és ahelyett, hogy letelepedtek volna, a világot járták, így gyakran estek áldozatul az idegengyűlöletnek. Gyakran egy-egy falka képes volt kiirtani egy egész falut, ha éppen emberek lakta települések közelében érte őket a telihold. Az emberek hamar az „éjszakai gyermekeinek” kezdték hívni őket, a vámpírokkal karöltve, és hajtóvadászatot indítottak ellenük. A falka ereje már nem minden esetben védte a farkasokat, ám képtelenek voltak lemondani a vándorló életmódjukról, így számuk gyorsan fogyatkozott.



A háború, és az egyház rémuralmának kicsúcsosodása az volt, amikor az emberek maguk között is felfedezték a varázslatot. Elkezdték üldözni maguk között is a különleges személyeket, veszélyesnek titulálták azokat, akik varázserejükkel segíteni tudták volna őket. Kezdetét vette a boszorkányüldözések, és az inkvizíciók kora.
1692-t írtunk, amikor az addig széthúzó varázslények úgy döntöttek, hogy ideje felemelni a hangjukat. Az elfek és a vámpírok vezetői tanácskozást hívtak össze, ahol megegyeztek abban, hogy békésen, de fel kell lépjenek azellen, ami a világban folyik. Ezen döntésüket az amerikai Salem városában történt események fényében hozták. Felkelésre buzdították a többi népet is, és hamarosan összeállt egy egységes és erős szövetség, hamarosan pedig az emberek is belátták, hogy nem tudnak felül kerekedni rajtuk.
1693 februárjában minden nép követet választott magának, és a tengeren átkelve Amerikában, Washington városában tárgyalóasztal mellé ültek. A tárgyalások több héten keresztül zajlottak, hogy minden nézeteltérést és nehézséget át tudjanak hidalni. Lefektették az új világ törvényeit és szabályait, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. A békeszerződés aláírására ünnepélyes keretek között Washington szívében került sor.
A világ hamarosan megváltozott. Az emberek, bár nem számolták fel a hitrendszerüket, lassan befogadták a varázslényeket, és néhány éven belül természetessé váltak a vegyes házasságok, és az élet minden területén megkezdődött a keveredés. Nem kellett száz év sem hozzá, hogy Amerikában jól működő, és stabil társadalom alakuljon ki. A fajok közti villongások még nem szűntek meg teljesen, azóta sem, ám békében tudnak élni egymás mellett.
A XXI.-századra Amerika a világ vezető nagyhatalmává vált. Az Amerikai Egyesült Fajok Tanácsa mindent megtett, hogy erős gazdaság, és békés politikai légkör alakuljon ki. Minden faj nyugodtan él egymás mellett, együttműködésüket ritkán árnyékolja csak be néhány probléma. Alapelvükké vált ugyanis az egymás segítése, és az elfogadás, a Tanács is igyekszik ennek szellemében hozni a döntéseket. A felszín alatt fáj még néhány, a háborúból visszamaradt régi seb, hiszen egy társadalom sem lehet tökéletes és idilli.