Death of a bachelor ~ Leo & Ian

Mióta elkezdtem fiatal tehetségek felkarolásával foglalkozni, egyetlen dologban teljesen biztos lettem: a munkám csakis hirtelen és tragikus véget érhet. A legkedvezőbb opció, amit el tudtam képzelni, egy végzetes és visszafordíthatatlan idegösszeroppanás volt. A csúnyábbak közé tartozott az ügyfelem feldarabolása és az ezzel járó börtön, az ennél is súlyosabbakba pedig még gondolat szintjén sem mentem bele szívesen. Mi csúnyább létezhet valaki feldarabolásánál? Nos, két évet sem szükséges lehúzni Leonard Davis mellett, hogy a kreativitásunk szárnyra kapjon.
Rózsás kedvemben huppantam be az autóba, pillanatnyi önkontrollom elvesztését az ajtó heves csattanása jelezte. A hang fájdalmasan csendült bennem. Nem az autó hibája volt, és nem is szándékoztam azon levezetni, amiért ennyit dolgoztam - nem mintha a másikon, akiért ennyit dolgoztam, le tudtam volna vezetni anélkül, hogy a testi sértés kategóriába esnék. Maradt a kávé és a vég nélküli puffogás.
Egy évvel ezelőtt fogalmam sem lett volna, mihez kezdjek Leonarddal. Késésben volt, előző éjjel pedig annyira szétitta magát, hogy azt sem tudta megmondani, hol van. Isten tudja, sikerül-e taxit fognia és ha igen, mikor, hogyan és milyen állapotban keveredne el ide, az pedig milyen hatással lenne a munkájára. Egy évvel ezelőtt valószínűleg a kávé és a puffogás sem segített volna. De mit épít ki a jó dzsinn egy borzasztó ügyfél mellett? Agyi infarktust. És azon túl?
Rutint.
Könnyű volt néhány órával elhalasztanom a fotózást. Némi kompenzálás, alternatív megoldások ígérete, bájos mosoly és ezt el is intéztük. Leonarddal megértetni, hogy maradjon a fenekén és ne merészeljen megmozdulni szintén nem bizonyult kemény diónak, lévén, hogy alig fogott fel bármit is a kiabálásomból a kötőszavakon túl. Aktiválni a telefonjába épített nyomkövetőt? Egyetlen gombnyomásba került az anyám gyorshívója mellett. Már csak előbb oda kellett érnem a jel által sugárzott helyszínre, mielőtt Davis magánakciózásba kezdett volna. Néhány közlekedési szabály megsértése révén sikerült negyed órán belül leparkolnom egy nagyon is lerobbant és ízléstelennek ható épület előtt. A karórámon ellenőriztem, mennyi időnk maradt. Ha be tudtam ültetni húsz percen belül Leonardot az autóba... Nem, még így is kockázatos lett volna átvágni a városon. Ha bent ragadunk a dugóban, ismét elkésünk... A saját lakásom közelebb volt, de azzal megszegtem volna egy szigorú szabályomat. Sosem vittem még fel magamhoz egyetlen ügyfelemet sem, és nem pont vele akartam elkezdeni.
- Gondolkodni lépcsőzés közben is ráérsz - dörmögtem magamnak, és azt kalkulálva, hol és hogyan tudnám a leggyorsabban és a leghatékonyabban zuhany alá dugni a kölyköt, kikapcsoltam az övemet és kiszálltam az autóból. Egyáltalán nem tetszett a környék, bizalmatlan oldalpillantásokat lövelltem az utca minden irányába, miközben belöktem a panelház kapuját és elindultam fölfelé. Az ajtó előtt még megigazítottam az öltönyömet, aztán becsengettem.
Nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy bárki is ajtót nyitna, úgyhogy az illendő két másodperc kivárása után lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Sok mindenről el kell beszélgetnünk, fiatalember...