when we feel alone we say bye

- Gyerünk, Chad, el fogunk késni - nógattam a karjánál fogva, egyelőre azonban nem volt hajlandó mozdulni az autója mellől. Biztosra akart menni - ezredjére is -, hogy a kicsikéjének semmi baja nem esik abban a két órában, amíg a fogadás tart odabent. Amikor pedig végre hajlandó volt megindulni velem befelé és hagyta, hogy a karjába fűzzem a sajátom, végig arról panaszkodott, hogy egy ilyen színvonalas estéhez igazán szervezhettek volna valami szuperbiztos, kamerákkal és kutyákkal őrzött parkolót. Nem szóltam semmit, csak elkönyveltem magamban, hogy ez is egy hosszú este lesz, mielőtt az ajtóban ácsorgó, öltönyös férfi mosolyát viszonozva bemondtam a nevünket, ő kipipált minket a listáján és ajtót nyitott.
- Csak próbáld meg valahogy túlélni ezt a két órát.
- A kocsim élje túl valahogy....
Megforgattam a szemem, de aztán kaptam egy puszit az arcomra, ami egy kis időre enyhített a világvége hangulatomon és azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy ez az este talán mégsem lesz olyan unalmas, ahogy húsz évvel ezelőttről emlékeztem rá. Aztán ahogy leadtuk a kabátunkat és a fekete, testhezálló, hátul kivágott ruhámban Chad bekísért az állófogadáshoz berendezett terembe, körbenéztem és sorra szúrtam ki a befolyásosabbnál befolyásosabb alakokat, itt egy bankigazgató, ott egy multi vezetője, amott a rendőrfőkapitány, valahogy a maradék reményem is elpárolgott.. A sznob partik krémje, élükön a mellettem ácsorgóval.
- Szerzek magunknak valami innivalót - Mielőtt Chad nyithatta volna a száját, hogy bármit is mondjon, már el is libbentem az oldaláról. Alkohol. Az egyetlen figyelemre méltó pontja az estének az ingyen alkohol, és szerencsére csukott szemmel is eltaláltam volna az italpulthoz.
- Kettő gin tonicot. - mosolyogtam rá a pult mögött serénykedő kislányra, de az utolsó pillanatban eszembe jutott Chad. - Oh, és valami gyengébb koktélt - Az első pohárra szükségem volt a türelmem és a hangulat megalapozásához, a másodikat meg csendben terveztem elkortyolgatni, lassan, hogy aztán legyen ürügyem kimenteni magam bármelyik erőltetett bájolgásból és rárepülni majd a harmadikra. Ha szerencsém van, Chad addigra már eléggé aggódni fog az autója épsége miatt ahhoz, hogy hazainduljunk.
Míg a három ital elkészítésére vártam, akaratlanul is eszembe jutott, vajon ő is itt van-e. Nehezemre esett ellenállni a vágynak, hogy alaposabban is körbenézzek; ha a sors úgy akarja, úgyis egymásba futunk, ha pedig nem... Akkor a legkevésbé sem leszek csalódott, pff, dehogy. Ezzel az elhatározással köszöntem meg az elém kerülő poharakat, rögtön fel is hajtva az első tonicomat.

Ezek a partik mindig marha unalmasak. Jobbára csak korzóztam és pezsgőztem, próbáltam túlélni a bájcsevegést és reméltem hogy az este végére akad valaki érdekes társaságom aki majd megmelegíti az ágyamat aznap estére.
Persze az sem volt elhanyagolható tény hogy a kapcsolataim 80%-át ezeken a fogadásokon ápoltam, itt beszéltem meg a következő adag... befektetésemet és persze itt szereztem amgamnak új ügyfeleket.
Mindenkit csábított a sötét oldal és én maga voltma az ördög ha úgy vesszük. Elég volt rám nézniük, elég volt látniuk a drága autómat, a minőségi öltönyömet, elég volt hallaniuk a híremet hogy olyanok akarjanak lenni mint én.
Mindenki tudta hogy ki vagoyk, még a vegasi rendőrkapitány is tisztában volt vele hogy ki vagyok és mivel foglalkozom. Persze a névjegykártyámon nem az díszelgett hogy maffiózó, vagy hogy fegyverkereskedő és drogcsempész... nem. Egyszerű... Befektetőként léptem be ezekre a fogadásokra.
Hogy aztán eladjak néhány raklap fegyvert a vegasi rendőrfőnöknek, és megpénzeljem őket hogy a zsebemben legyenek mind egy szálig.
Ez volt az igazi hatalom, amit mindneki irigyelt de senki nem tudott elérni még.
Egy pohár whiskyt szorongatva álltam a gallérián, lustán fürkészve a tömeget, miközben fél füllel hallgattam az előttem álló nő csacsogását. Nem emlékeztem már a nevére, de tudtam hogy egy szállója van valahol Las Vegas határában. Már régóta alám akart feküdni de mindig találtam jobbat.
Ekkor lépett be.
Ezer közül is megismertem volna a járását. Az arcát. Szinte éreztem az illatát, a bőre selymességét, láttam magam előtt a mosolyát.
Viv.
Le sem vettem róla a szemem ahogy beljebb lépett valami ostoba pojácávál az oldalán. Látszott hogy már most rémesen unja magát pedig csak most értek ide. Szolid, fekete ruhát visel, visszafogott sminket mégis ő a leggyönyörűbb nő a teremben. A városban. A világon.
- Elnézést - léptem el a nőtől és mielőtt utánam szólhatott volna elindultam lefelé. A bárpult felé vettem az irányt, le sem véve a szemem a nekem háttal álló nőről. Láttam ahogy lehúzza az első italt majd a másodikért nyúl.
Ez az én feleségem hölgyeim és uraim. Nem véletlenül szerettem őrülten még most is.
Félig mögé félig mellé lépve álltam a pulthoz.
- Még egy Decantert legyen kedves, a hölgynek pedig egy dirty martinit az én kontómra - támaszkodtam a pultnak a kezemmel - Hello szívem, jól elszaladt az idő míg elugrottál egy doboz tejért. Skerült venned? - pillantok húsz év után először az egyetlen nre akit valaha is szerettem. Pont olyan gyönyörű mint aznap mikor elvettem. Ugyanaz a tűz ég a szemében. A szívem pedig ugyanúgy ver ha csak rápillantok.

Ha filmen láttam volna, valószínűleg csak forgatnám a szemem rajta, így élesben viszont mégis kénytelen voltam alátámasztani a borzasztó klisét: már azelőtt megéreztem a jelenlétét, hogy meghallottam volna a hangját. A tarkómon égnek álltak a pihék, a gerincem mentén végigfutott a borzongás. Olyan régen nem éreztem hasonlót, azt hittem, húsz év alatt elfelejtettem már, mégis rögtön tudtam, kinek köszönhető ez a reakció. Aztán ahogy felcsendült mögöttem az ismerős hang, csak elmosolyodtam, részben a saját megfigyelésem helyességén, részben a helyzet iróniáján, részben - egy egészen kicsi részben, tegyük hozzá - a viszontlátás öröme miatt. Egyetlen lopott oldalpillantás elég volt hozzá, hogy az utóbbi helyét bosszúság vegye át. Képtelen volt sörhasat növeszteni és vénségére megszottyosodni? Pont olyan jól nézett ki, mint amikor húsz évvel ezelőtt rácsaptam az ajtót, csak az ártatlannak ható babapofi helyett szerzett néhány bölcsességet és ravaszságot sugárzó ráncot magának.
- Ha martinit akarnék inni, azt rendeltem volna. - A fene vigye el, amiért még most is emlékszik a kedvencemre! De hát Elijah Heathenről van szó, mindenkiről tudott mindent, aki ebben a nyüves városban megfordult. Egyetlen percig sem hittem, hogy túl sokáig elkerülnénk egymást.
- Miből gondolod, hogy nem szeretném még józanul élvezni egy kicsit ezt a csodás partit? - Nem mintha bármiféle kifogásom lett volna az ingyen ital ellen, főleg, ha megkönnyíti némileg Elijah váratlan felbukkanásának elviselését. A kérdése hallatán elfojtottam egy mosolyt és a poharam száján körző ujjamra fókuszáltam a figyelmem.
- Mintha csak tegnap lett volna. Hogy repül az idő... - kortyoltam egyet a poharamból és a kezembe fogva az italt hátat fordítottam a pultnak, nekitámaszkodtam, hogy rendesen szembe tudjak nézni vele.
- Szervusz, Elijah. -  Leplezetlenül végigsiklott rajta a tekintetem, a feje búbjától a cipője orráig - csakis szakmai-házastársi kíváncsiságból, nyilván.
- Nocsak, megtanultál nyakkendőt kötni? Ha tudom, hogy ennyire előnyödre válik, hamarabb eljövök - Vagy talált magának valakit, aki átvette ezt a nemes feladatot tőlem. Őszintén szólva szerettem volna azt hinni, egyik verzió sem érdekelt különösebben, de az utóbbi gondolata mégis keserű ízt hagyott a nyelvemen, amit sietősen leöblítettem a gin maradékával. Ha már várt rám egy dirty martini, illetlenség lett volna megváratni.

Tudtam hogy érzi a jelenlétem. Szinte láttam a hátán végigszaladó finom remegést. Szinte láttam magam előtt a mosolyát ahogy a hátához simulva a fülébe sugdosok. Tudta hogy közeledek hozzá. Én pedig csak őt láttam magam előtt mint mindig. Tökéletes volt. Gyönyörű volt.
És csak az enyém.
Ahogy mellé léptem láttam hogy az ajkai apró mosolyra húzódnak és rám pillant. Nem viszonoztam a pillantását csak kihúztam magam miközben kértem neki is és magamnak is egy italt.
Nem tudtam elfojtani a mosolyom ahogy megszólalt és felé fordulva végre ránéztem.
Pontosan ugyanolyan gyönyörű volt mint azon a napon mikor rámcsapva a bejárati ajtót otthagyott. Nem az volt az első alkalom hogy kiviharzott a közös házunkból, és addig az alkalomig mindig visszajött. Akkor nem... De az íróasztalom fiókjában még mindig ott pihent a karikagyűrű amit húsz évvel ezelőtt ő húzott az ujjamra.
A szívem pontosan ugyanúgy dobbant mint mikor húsz évvel ezelőtt megláttam egy ehhez nagyon hasonló fogadáson. A kezében dirty martini és cigaretta, az ajkain gyönyörű mosoly. Pimasz volt, intelligens és én tudtam hogy csak rá vágyom. ALig két hónapra rá kértem meg a kezét. Fél év múlva már házasok voltunk.
- Ismerlek kedvesem, egy martini bármikor jólesne - mosolyodtam el a szemeit fürkészve. Az a tűz... szinte perzselt. Szinte még éreztem a forró érintését a karomon, a csókját az ajkaimon. Hányszor égettük majdnem porig a hálószobánkat...
- Az ilyen partikat nem lehet józanul élvezni. Hacsak nem szociopata az ember - mutattam rá könnyed mosollyal és fel is vettem a pultra kirakott whiskimet hogy aztán elé tartva koccintásra nyújtsam.
- Repül bizony... De te még mindig pontosan ugyanolyan gyönyörű - a bójaim pedig semmit nem változtak a húsz év alatt. Őszinték voltak és kéretlenek. A kezére pillantottam ahogy felemelte az italát. Nem volt rajta másik karikagyűrű, vagy jeggyűrű. Még mindig az enyém. Örökké az is marad.
- Szervusz Viv - mosolyodtam el én is és hagytam hogy végigmérjen. A szerelésem ugyanaz a fekete ing, fekete öltöny kombó volt amit már megszokhatott. Ha valamiben megtaláljuk a tökéletességet abból nem adunk lejjebb. A nyakkendőm ezüstös szürkéje volt az egyetlen ami megtörte az egyhangú feketeséget és ezt ki is szúrta rögtön.
- Oh nem, a boltban megkötik nekem én pedig szigorúan megkötve tartom őket a szekrényben. Túl öreg vagyok én már ahhoz hogy megváltozzak - kacsintok rá és én is az ajkaimhoz emelem az italt. Le sem veszem róla a szemem míg belekortyolok a borostányszín whiskybe.
- És a család hogy van? Messzire kerültél otthonról, szívem - biccentem oldalra a fejem érdeklődve.

Szerettem volna megcáfolni őt, az orra alá dörgölni, mennyit változtam az elmúlt húsz évben, de hát kit is próbáltam áltatni? Odavoltam a martiniért, és odavoltam érte is. Más kérdés, hogy ennyi kevés volt egy jól működő házassághoz; talán ezért sem esett nehezemre beismerni, milyen erős hatással volt rám a viszontlátás; sosem ezzel volt a probléma kettőnk közt. Sejtelmesnek szánt mosolynál többel mégsem reagáltam, a büszkeségem nem engedte, hogy már az első szavára a lábai elé omoljak. Ebben az egyben a mai napig nem működtem jól.
- Akkor biztosan jól érzed magad - szúrtam oda kedvesen, mert hát ha a kedvenc italomat nem felejtette el, akkor arra is emlékeznie kellett, hogy ez nálam még a kedves évődés kategóriába esett. Megdöntöttem felé a poharamat, finoman összekoccintva az övével.
- Nos, köszönöm. Az idő veled is jól bánt... Vagy a fodrászod, igazán nehéz megmondani - Egy egészen kicsit bosszantott, hogy minimális csalódottságot sem éreztem az Elijah-n látott változások miatt. Ugyanolyan vonzónak és jóképűnek tűnt, mint régen, sőt, a kor igazából csak előnyére vált. Rá is és magamra is egyaránt haragudtam emiatt, ahogyan azért is, mert képtelen volt bárkit összeszedni maga mellé az évek alatt. Sokkal könnyebben ment volna a viszontlátás, ha mindketten fenntartjuk a látszatát, hogy rég túlléptünk már egymáson. Nem igazán tudtam hirtelen hova tenni, hogy senkije sem volt.
- Azért még ne temesd magad. Az életviteledet figyelembe véve bőven van még benned fél-másfél évtized - Futó mosolyt villantottam rá, mielőtt még lecseréltem volna a kiürült poharamat a martinisre. Körbelestem a teremben Chadet keresve, és egy pillanatra átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán ideje lenne megkeresnem őt, végül azonban a tekintetem Elijah-n pihent meg és úgy döntöttem, néhány percet még kibír a társaságom nélkül.
- Jól vannak. Gideonnak saját praxisa van már, Ayden egy nagyobb cégnél dolgozik, Philip meg... Nos, ő Philip. Még keresi az útját. - A jelzőjét inkább elengedtem a fülem mellett és belekortyoltam a martinibe. Lehet, hogy jól bírtam az italt, de az első két poharat rekordsebességgel nulláztam le, a gondolataim kezdtek elnehezülni és egyre könnyebbnek éreztem magam.
- Mondanám, hogy üdvözletüket küldik, de tudod, hogy megy ez - Bocsánatkérőn mosolyogtam rá a poharam felett. Testvéri szolidaritásból nyilván mindhárman mellém álltak aznap, amikor ott hagytam őt, és azóta is lelkesen szidják előttem, ha úgy érzik, a lelkivilágomnak arra van szüksége. Semmi személyes.
- Csak néhány hete érkeztem a városba, egyelőre Lip albérletében húzódtam meg, de Chaddel már folyamatban van egy közös hely keresése - Ismét a tömeget kezdtem el fürkészni, hátha rábökhetek a kiválasztottamra, kicsit sem felvágás céljával, dehogy, viszont még mindig nyomát sem láttam. Feladtam inkább és bosszúsan kortyoltam a martiniből. - Valószínűleg ismered, ő is üzleti körökben forog - Azt inkább nem tettem hozzá, hogy jóval egyszerűbb és unalmasabb piacokon.

Halk, rövid, de annál szívbőljövőbb nevetést hallatok ahogy válaszol nekem. Másokat egy ilyen beszólásért valószínűleg megkínoznék, de ő... ő minden felett áll. És meg kell adnom neki, valószínűleg igaza is van ezzel kapcsolatban. Van baj a fejemben, de így szeretett belém. Így jött hozzám. És bár a gyűrűmet már nem viseli, még mindig hozzá tartozik.
- Sokkal jobban most hogy már te is itt vagy, kedvesem - mosolyodtam el szélesen és odakoccintottam a whiskys poharat az övének. Azok finoman csendültek én pedig továbbra sem engedtem a tekintetét csak belekortyoltam a whiskymbe.
- Oh igen, a fodrászomnak köszönhetek mindent, ő tart fiatalon. Mielőtt belövöm a hajam csak egy átlagos öregember vagyok, így meg nézz rám, kész sármőr - villantok rá egy féloldalas vigyort. Ugyanaz a tűz csillan a szemében ahogy rámnéz, és tudom, érzem hogy még mindig akar engem. Én is akarom őt.
Mi ketten összetartoztunk. Mint a puzzle két darabja, tökéletlenek de együtt... passzoltunk.
Le kell győznöm a késztetést hogy megérintsem a kezét vagy megsimítsam az arcát úgy ahogy húsz éve tettem. Még mindig gyönyörű és még mindig ugyanúgy érzek iránta. Bár enyhült volna, bár beleszerettem volna valaki másba de... nem volt ekkora mázlim. Ebben nem.
Így hát nem maradt más minthogy visszahódítsam. Valahogy. Akaráhogy. Akartam őt, jobban mint bármit a világon mégis olyan elérhetetlennek tűnt...
- Mmm... tetszik a pozitív hozzáállásod kedvesem. Igyekszem kihozni mindent ebből a kevéske időből ami még van - kacsintottam rá és én is belekortyoltam a whiskymbe ahogy ő átváltott a martinire.
A tekintete újra rajtam állapodott meg én pedig ismét nem engedtem a tekintetét. Mintha mágnes vonzott volna hozzá.
Hümmögve bólogattam ahogy a családjáról kezdett beszélni. A testvérei sosem kedveltek igazán, ez valószínűleg azért volt mert három hónap ismerettség után elvettem a húgukat aki fél év után otthagyott. Talán.
- Áh igen, már értem miért csuklom mostanában annyira - simogattam meg az államat elgondolkodva - De nem bánom... amíg rám gondolsz nem bánok semmit - mosolyodtam el kissé közelebb hajolva.
Aztán ahogy előkerült egy név egyből felszaladt a szemöldököm.
- Chad? - kérdeztem vissza ostobán. Ki az a Chad? És miért akar vele közös helyet? Oh nem. Nem nem nem. Őt nem adom senkinek. Ő az enyém
- Ha ismerem is nem lehet túl nagy durranás, ha még csak be se ugrik ki lehet az - hátrahajolok ismét és próbálok nem úgy hangzani mint egy sértődött gyerek akinek elvették a kedvenc játékát.
- Szóval honnan ismered ezt a Chadet? - akaratlanul is megnyomom a nevét. Bárki is legyen ez, nem kedvelem. Viv jobbat érdemel. Nem csak nála, de nálam is.

"Kedvesem." A szó megpendített bennem valamit; vágyódást a rég elmúlt iránt,  amit lehetetlenség már hamvaiból feltámasztani. Mindketten tovább léptünk, hiába mantráztam azonban ezt magamban, Elijah mellett úgy tűnt, mintha az elmúlt húsz év tényleg annyiból állt volna csak, hogy leugrottam a boltba. Képesek lennénk ugyanott folytatni, ahol abbahagytuk?
Utáltam, hogy még mindig képes volt megnevettetni, de nem próbáltam leplezni az érzelmeket, amiket kiváltott belőlem. Egy ideje már kinőttem a játszmákból és abból, hogy folyton a sértett felet adjam. Jó volt Elijahval ajtócsapkodás helyett végre felnőttek módjára beszélgetni.
- Megadhatnád a számát. Egy darabig itt leszek, talán velem is csodákat művelhet - Egy pillanatra elgondolkodtam azon, miért így fogalmaztam meg a költözésem időtartamát, hiszen Chaddel már házat néztünk és a munkám is hosszú távra szólt. Az elmúlt évtizedekben annyira hozzászoktam az állandó mozgáshoz és költözéshez, hogy már nem mertem sokáig tervezni egyik városban sem.
Elakadt a lélegzetem a szavaitól és attól, ahogy közelebb hajolt. A mosoly az arcomon ragadt, de a tekintetem hitetlenkedést és gyanakvást tükrözött. A beszélgetésünk kezdett valami egészen másba átfordulni, már ha eleve nem volt a legelejétől kezdve az.
- Azt hiszem, így kvittek vagyunk - A viselkedése alapján biztosra vettem, hogy ő is gondolt rám, és ez a tudat izgalommal töltött el. Mintha újra fiatalok lennénk, mintha először udvarolgatnánk egymásnak. Éreztem a gyomromban a forró bizsergést, és emlékeztetnem kellett magam, hogy már nem az övé voltam. Nem is Chadé, tegyük hozzá. Nem szerettem az elképzelést, hogy bármelyikük is birtokoljon.
A tekintetem szúróssá vált, mikor Chadről beszélt, de mintha némi játékosság is bujkált volna mögötte, ahogy őt fürkészem. Féltékeny volt. Még húsz év után is.
- Talán pont ez tetszik benne. - jegyeztem meg a poharam felett, mielőtt belekortyoltam volna. Elvégre próbálkoztam már nagy durranásokkal, és mindketten tudjuk, hogyan sült el. Az átlagos néha.... Jó. Általában borzasztó unalmas, de azért.... Jó.
- Bostonban találkoztunk egy konferencián, tavaly nyáron. Meghívott vacsorázni, én meg igent mondtam, aztán utána elkezdtünk találkozgatni. - A poharamban lötyögtettem az italt, nem tudván, mi mást mesélhetnék még. Közel sem voltak olyan érdekes vagy különleges történeteink az elmúlt évben, mint vele fél év alatt, habár nem tűnt jó ötletnek összehasonlítani őket egymással.
- Vissza kéne mennem hozzá. Már így is sokáig feltartottalak - döntöttem el hirtelen, eltolva magam a pulttól, és egy karnyújtásnyira tőle is. Túl közel volt, a nevetése, a tekintete túl sok emléket hozott vissza. Semmi értelme nem volt beszélgetnünk, a végén úgyis csak megbántanánk egymást valamivel, és azt a fájdalmat sem magamnak, sem neki nem kívántam.
- Jó volt újra látni - A kezem ösztönösen találta meg a felkarját, gyengéden végigsimítottam rajta, mielőtt átgondolhattam volna. Jól esett. Jó volt újra a közelében lenni, megérinteni, évődni vele, és a szívem már most nehezen viselte a búcsúzás súlyát. Pont ezért kellett most elmennem, mert később csak jobban fog fájni. Ismertem már magamat.

Nem tudom letagadni magam előtt hogy ugyanolyan forróságot gyújt a mellkasomban a jelenléte mint húsz évvel ezelőtt. Hiába telt el azóta egy fél élet, hiába tűnt el mellőlem egyetlen pillanat, egyetlen szó nélkül, ugyanúgy szerettem mint az első pillanattól ahogy megpillantottam. Már akkor udtam hogy a feleségem lesz. Akkor már tudtam hogy senki másra nincs szükségem az életemben.
Pontosan ugyanolyan módon szikrázott köztünk a levegő mint azon az estén mikor először megszólítottam. Láttam a szemében hogy nem csak én érzem a tüzijátékot hanem ő is. Láttam a szemében a vágyat, amit ügyetlenül próbált elrejteni előlem. De előlem semmit nem tudott elrejteni. Túl jól ismertem.
- Minek az neked? Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy - vontam fel a szemöldököm meglepettséget színlelve hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi - Míg én megöregedtem te még mindig szemtelenül fiatal vagy, Viv - a becenevét amin csak én szólítottam olyan puhán mondtam ki mint még soha semmi mást. Csak ezt tudtam ilyen hangsúllyal kimondani.
A levegő megváltozott köztünk ahogy közelebb hajoltam hozzá. Láttam a szemében megcsillanni a vágyat, a hitetlenséget és a tüzet ami a közelségem okozott neki. A szám sarkában apró mosoly ült és képtelen voltam nem lepillantani mosolygó ajkaira. Ha csak egyetlen csókot lophatnék....
A szavaira ismét a szemeibe pillantottam és elmosolyodtam.
- Bűnös vagyok ügyvédasszony... - mondtam könnyedén és kinyújtva az ujjaim finoman végigsimítottam a felkarján. Olyan közel volt hozzám a bőre pedig szinte tüzelt. És olyan közel volt. Muszáj volt megérintenem... mi van ha véletlenül eltűnik.
Ahogy szóva került Chad olyan érzés volt mintha arcon vágott volna. Hátrahőköltem egy kissé és összevontam a szemöldököm.
Előtte nem tudtam úgy tartani a pókerarcom mint máskor. Ő tisztán láthatta a szemeimben a mardosó féltékenységet amely zöld szemű szörnyként kezdte tépni a belsőm.
- Hah... unalmas alaknak hangzik - nem tudtam elrejteni hangomból a gúnyt ami savként csöpögött közénk. Meglepett volna ha nem gondolkodik erről ugyanígy. Pontosan jól tudtam milyen az ízlése.
- Micsoda szerelmi sztori - vontam fel a szemöldököm unottan, a hangom száraz és továbbra is gúnyos. Nem volt kérdés hogy Viv jobbat érdemel ennél a Chadnél. Nálam is jobbat érdemelne, de én nem vagyok hajlandó kiengedni őt a kezeim közül.
Ahogy búcsúzni kezdett egy pillanatra megmerevedtem. Még nem voltam kész arra hogy elengedjem. Lágy keze végigsimított a felkaromon én pedig azonnal utánakaptam és a kezembe fogtam a kézfejét.
Ahogy visszafordult felém, gyengéden felemeltem és a kézfejére csókoltam.
- Be is mutathatnál neki. Csak hogy tudjam kivel kell versenybe szállnom érted - mondtam halkan, szinte a bőrére lehelve a szavakat. Láthatta a szemeimen hogy komolyan gondolom. Még mindig szerettem őt. Pontosan úgy ahogy régen.

Nem akartam hálásnak tűnni, nem akartam, hogy azt higgye, a bókjai bármiféle hatással lehetnek rám. Pedig nehéz volt tagadnom, milyen erősen megmozgatták a hiúságomat, a szeretet- és figyelemhiányomat, az iránta táplált, eltemetettnek hitt érzéshalmokat.
- Van némi előnyöm az emberekhez képest - jegyeztem meg anélkül, hogy hosszabban ránéztem volna. A tekintete veszélyes volt, a hangja, az érintése... Mindene. Inkább a poharam szélén köröztem az ujjammal és minden figyelmemmel megpróbáltam arra koncentrálni, hátha azzal elkerülhettem azt a hibát, hogy hagyom magam elbűvölni a sármja által. Emberhez képest túlságosan veszélyes volt, még ha én a dzsinnek előnyét is élveztem közben.
Persze, hogy bűnös volt, és ha legálissá tették volna, itt helyben elégetem, hogy mindkettőnket megszabadítsam a szenvedéstől. Ezt jelentette a közelében lenni, kínt, amit furcsa mód élveztem, és kihívást, tüzet, mely elől még én sem menekülhettem. A saját fegyveremet fordította ellenem. Az érintése túl sok volt.
Értetlenül összeráncoltam a homlokom. A reakciója meglepett. Féltékeny lett volna? Mire? Hiszen olyan rég nem láttuk egymást... Mégis, ahogy kiejtette a száján a szerelem szót, önkéntelenül felnevettem.
- Szerelem? Ne legyél ennyire naiv - A fejemet csóváltam. Szerelem? Komolyan? Ő még hitt ebben? Azok után, amit egymással tettünk, amire minket kényszerített az a bolond érzés, tényleg azt gondolta, lennék olyan ostoba, hogy újból átadom magam neki? Chad iránt.... Szándékaim voltak. Talán komolyabb szándékok, mint amit érdemelt volna, vagy amit megírtak számunkra az égiek. De hogy szerelem...? Ez volt a tökéletes jel arra, hogy távoznom kell. Képtelen voltam csitítani a menekülési ösztönöm, amint a szívügyek kerültek terítékre. Elijahval beszélgetni, flörtölni... Könnyebb volt, mint gondoltam, mint vártam, ezen a ponton azonban meg kellett húznom a határt.
Meg kellett volna. Ahogy elkapta a kezem, mégis váratlanul ért, arra késztetett, hogy a magabiztosság álcája leolvadjon rólam, láttatva meglepett grimaszomat. A kézcsók és a szavai megmozgattak valamit bennem, a tekintetét pedig túlságosan nyitva hagyta előttem. Nem szabadott volna ennyi mindent kiolvasnom belőle; betolakodónak éreztem magam ott, ahol egykor otthon voltam.
- Nincs semmiféle verseny, Elijah, és nem vagyok nyeremény, amin marakodhattok. - Megmakacsoltam magam és elhúztam a kezem az övéből, ha kellett, erővel. Csípőre tettem inkább, tekintélyt adva szigorúvá váló tartásomnak. - A mi időnk már lejárt. Ami köztünk volt... Mégis mit gondoltál? Húsz év után ugyanott folytatjuk? Mindketten eldobunk mindent, csak hogy újabb esélyt adjunk annak, ami egyszer már megbukott? - Fogalmam sem volt, lebeszélni próbálom-e vagy éppen győzködni. A hangszínem, bármennyire is igyekeztem elutasító lenni, kicsit mindkét irányba hajlott, és ettől idegesen a hajamba túrtam.
- Elég nagy ez a város. Tegyünk úgy, mint érett, normális felnőttek és éljünk egymás mellett békében, jó? Kérlek. Ne bolygassuk egymás életét feleslegesen. - vetettem még rá egy kétségbeesett pillantást, majd anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, elindultam kifelé. Eszem ágában sem állt megkeresni Chadet, mielőbb ki akartam jutni erről a helyről, távol Elijahtól és minden ostoba érzelemtől, ami a felbukkanásával ismét megkörnyékezett. Úgy tűnt, van, ami húsz év után sem változott; még mindig egyetlen módszert ismertem csak a konfliktusok rendezésére: a menekülést.