Néha szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és egyébként is, nagyon ügyelek, hogy ne legyek rajta egyetlen fényképen sem, és hasonlón. Ha megkérem az ilyen helyek koordinátorait, tiszteletben tartják az óhajomat, és nem fotóznak. Jobb így, nekem elég a tudat, hogy jót tettem, és le foglalom addig magamat valamivel. Sosem tudtam egy helyben ücsörögni, és ezzel próbálom ellensúlyozni magamban azt az egyébként velem született képességet, hogy halottakat támasztok fel. Már megbarátkoztam vele, mi több, elfogadtam, de azt is tudom, hogy nem vagyok szörnyeteg. Egyszerűen csak egy ritka képességet birtoklok, amit rengetegen félnek, és ezt a félelmet próbálják meg keretek közé szorítani. Ezt pedig nem engedhetem meg senkinek sem, nem uraklkodhatnak már felettem többé, mert a magam ura vagyok, azt teszem amit akarok, olyan feladatot vállalok el, amit akarok. Nem kell pihenés nélkül bele vetnem magamat újabb, és újabb harcokba, amelyeknek a dicsőségét mások arassák le. Nem számít már az sem, hiszen ezek a munkák már csendben mennek.
Korán érkeztem, és a kinti barkácsolással kezdtem, valamiért kevés férfi jött el erre az eseményre, de nem bántam, nem érdekeltek az ilyen dolgok. Most is inkább az volt a fontos, hogy a derekamra kössem a szerszám készletemet, kalapács, szögek, tiplik, és ki szállok a pickupomból, sivatagi mintás taktikai nadrágot, taktikai bakanccsal, kényelmes, és nem az a tipikus rendőrségi, inkább a tengerész gyalogos fajta, és egy egy szűníű pólót viselek. A hajam, hosszabb, majd megnövesztem, de így is elkezdett göndörödni.
Egyelőre nem zavar, majd levágatom.
A délelőtt azzal telik, hogy a hátsó kertben a gyerek játékokat szerelem össze. Délben megyek csak az ételes asztalhoz, hogy távol mindenkitől elfogyasszam az ebédemet, az egyik lépcsőn ülök az árnyékban, mellettem egy palack víz, és csendben figyelek, mindenkin átfut a pillantásom, és elemzem őket. Egy szépséget látok elillanni, talán ő is az ételes asztal felé megy. Tiszta maszat, festékes az arca, és még talán a ruhája is. Látszik rajta a lelkesedés, és felismerem, a fajtámba tartozik, halványan mosolyogva fordulok a tányérom felé.
- Hééé! Hééé te ki piszok! – nevetek fel halkan, egy bátor cica dézsmálta épp a bacon szeleteimet a tányéromon. Fél órám azzal telik el, hogy vele játszok, csak egy fű szál, de hatalmas lelkesedéssel veti rá magát, a pihenő időm végére még egy simogatást is meg enged. Egy darabig követ is, de aztán eltűnik. A játszó szobát kell fehérre festenem, majd be jelölték, hogy mettől meddig milyen színekkel, mert itt valami kreatív festés lesz. Szó nélkül vetem bele magamat a munkába, a plafon x magasságig kék lesz, és majd felhők is lesznek rajta. Nekem nem lenne ekkora kreativításom, igaz, nagyjából a kocsimban élek, és út széli motelekben, de nem bánom. Egylőre jó így. Hallom, hogy elkezdenek tüsténkedni alattam, ahogy a létrán ülök, ennyit még megtehetek a felhők érdekében, hogy körbe festem a ceruza rajzok mentén a fehér rész körül kékre, vastagabb esettel a felhő szélei mentén haladok.
- Elnézést fiatal úr, megmondaná, hogy hol találom a fő szervezőt? – le pillantok és előre hajolok, mert felém nyújt valamit ,egy rajzot, az egyik gyerek készítette az itt dolgozóknak. Mosolyogva köszönöm meg, mire a nyakamból előre hullanak a dögcéduláim, mind át ütve, ami azt jelenti, hogy az illető meghalt. Igen, Ryan Mayfair. A múltam meghalt. Zavartan dugom el a dögcédulát.
- Ó, maga katona volt? – látom a csillogást a nő szemeiben, mire biccentek. – Beszélne a srácoknak arról, hogy milyen katonának lenni? – lelkesen várakozón pillant rám.
Fanyarul mosolyodok el , és megrázom a fejemet.
- Nem, nem azért vagyok itt, hogy a katonaságról beszéljek, ne haragudjon. – biccentek, és le mászok a létráról. Ha dohányoznék, most rá gyújtanék. De csak az ablak elé állva pillantok ki a játszótérre.

Jótékonyság. Egy fogalom, amelyet nem gyakran kell bárkinek is magyarázni. Alapvetően azt jelenti, hogy valaki önzetlenül támogatja a nála kevésbé szerencséset. Néhány vallásban az alappillérek egyike, amelyet a hit követői betartanak. Máshol egyszerűen csak egy cselekedet, amivel igyekszünk a saját bűneink súlyát csökkenteni. Mert általában pontosan ezért teszi valaki, bűntudatból. Tudatosan vagy tudat alatt, de felismerjük, hogy vannak, akik alattunk állnak, szegényebbek nálunk és sokkal nagyobb szükségük van ugyanarra az összegre, mint nekünk. Ha van, amit adhatunk másoknak, jobbak vagyunk és a lelkünk ezt jelzi. Valaki azzal nyugtatja meg, hogy havonta vesz részt valamilyen gálán, oszt csekkeket szét a pénz gyűjtő urnák között és utána nem érdekli, mi történik. Mások alapítványokat hoznak létre, és próbálják az igazgatói székből csinálni a dolgukat. Általában pedig fogalmuk sincs róla, mi folyik ott. Én nem szeretek pénzt adni. Megtehetném, ezt tudom, de nem érzem jónak. Inkább olyasmit választok, amiben benne lehet az én munkám is, másokat jó érzéssel tölt el. A neten találtam a felhívást az árvaház felújítására és jelentkeztem, amit lehetett. Még azt is megbeszéltem a szervezővel, hogy én magam biztosítom a festékeket és dekorálom a falakat, hogy ettől is könnyebb legyen a munkájuk. Maguktól úgy sem engedhetnék meg, hogy a speciális mosható festékből felhasználjanak minden árnyalatot, amit én elképzeltem a rajzokhoz. Egyszerűen túl sok és túl drága, főleg, ha valaki nem olyan profi festék keverő, mint én. Pedig ez is csak sima művészet és ha valaki eleget próbálkozott, könnyedén létre tudja hozni az egyedi árnyalatokat. Csak nem mindenkinek jut pár évtized gyakorolni. És ez reális, az emberi élet rövid és tüzes. Egy elf a születésétől kezdve tudja, hogy nem fog hatvan év alatt túljutni a legaktívabb szakaszon. Gyakorlatilag én régebb óta vezetek autót, mint amióta a legtöbb itt lévő a világon van...
Reggel már jó néhányan vannak a terepen, mikor megérkezem. Sok a munka, sok a felügyeletre szoruló gyerek, szóval könnyedén elkeveredem közöttük edzőcipőben, farmer sortban és egy ezer éves fekete pólóban. Azt hiszem Evanescence a zenekar a hátán, de már kissé megviselt és nem fogom sajnálni, ha végül menthetetlennek bizonyul. Körül nézek, felkötöm a hajamat egy rendezetlen kontyba és kipakolok a kocsiból. Jó pár kanna színes festék; a fehéret az árvaház már beszerezte és ha minden igaz, részben fel is festette; ecsetek és tégelyek több méretben, tisztító felszerelés, kendők, egy mappa és egy hordozható vetítő. A szervezőktől előre elkértem a szobák méreteit és tulajdonságait, hogy ne itt kelljen kitalálnom valamit és már meg is rajzoltam az alapokat. Egyet a bölcsődébe, egyet a nagyobb gyerekek játszószobájába és egyet a tinik tanulószobájába. Az utolsó lesz az, ami igazából csak árnyékok és szürke árnyalatok, amelyek együtt egy teljes Harry Potter világot alkotnak meg. A legkönnyebb feladat, ott maguk a szoba használói kapják meg az ecseteket és a festékeket, hogy felrajzoljanak mindent. Ezért a vetítő, miután a többi keretet megcsinálom.
Behordok és egy helyre pakolok le mindent, majd végig nézem a szobákat. A fehér réteg már valamennyire megvan, elég száraz, hogy fel tudjak skiccelni a képeket. A bölcsődével kezdek, oda Miki egér és barátai kerülnek az egyik falra bébiként. Beállítom a vetítőt a megfelelő falra, kiválasztom a képet és rajzolni kezdek. Majd kibővítem, hogy a többi oldal se legyen teljesen üres. Felhők, plüss nyuszik, pandák. Mindet körbe rajzolom a megfelelő színekkel és két ügyes kezű lányra hagyom a teljes színezést. Itt egyszerű formákat és alap mintákat választottam, hogy ne terhelje túl a kicsiket. Majd árnyékolni vissza jövök, előtte a csajok dolga annyi, hogy az általam kikevert színeket szépen a falra viszik és ha valami lecsöppen, gyorsan feltörlik. Én pedig átvonulok a játékszobába és szintén becélzom a szabad falat. Itt sokkal több részlet lesz, ezért csak nagyjából skiccelem fel a tájat, a dombokat, felhőket, folyót és utat. A figurák több részletet kapnak, de ebből sem azonosítható mind. Ide jön a mappa is, egy számítógépes programmal kiemeltem az azonos színskálába tartozó színeket, így nem kell keresnem folyamatosan az egész műben őket. Lett vagy tíz nyomtatott lap, ami megtalálja helyettem. Félre rakom őket a sarokba, és átpakolom a vetítőt a tiniknek. Akik elég lelkesek, mikor meglátják, mit kell csinálniuk és némi útmutatás után már neki is állnak a leghalványabb szürkével pingálni a fal tetejére. Mikor biztos vagyok benne, hogy menni fog nekik, ott hagyom őket és vissza térek a lányokhoz. Szépen haladnak, a legtöbb szín megvan, így némi fekete és sötét piros segítségével erősebb árnyalatokat hozok létre és szépen eldolgozom őket a halványakkal, hogy teljes legyen az átmenet. Mire szólnak, hogy menjünk ebédelni, már több mint valószínű, hogy mindenki ruhája és bőre mellett a haja is csupa festék, de némi kéz mosás után besorakozunk és lehúzódunk az egyik padra. A lányok beszédesek, mesélnek a suliról, a rajzórákról és még néhány tippet is kapnak technika javításra. Ebéd után pedig rájuk hagyom a maradék három fal mintáit, persze csak miután végig kérdezhettek minden aggodalomra okot adó részletet. Jöhet a neheze!
A kezem tele van zárt üveges általam kevert festékekkel és ecsetekkel, így nagyon kevésen múlik, hogy nem borít fel a szobából kisiető nő, az pedig kifejezetten a tánc tudásomnak köszönhető, hogy odabenn nem megyek neki a létrának sem. Mégis ki hagyta ezt az ajtó előtt? Bár a kérdés felesleges, mert nem vagyok egyedül és a másik személy épp úgy néz ki, mint aki a kék háttérrel birkózik a szabad falakon. Azt hiszem, tudom, ki került mellém segíteni.
- Hello, Harmonia vagyok, enyém lesz az a sok firka a jobb oldalon - mutatkozom be, miközben gondosan lepakolom a cuccokat az említett faltól jó egy méterre, majd felegyenesedem, hogy végig mérjem a másikat. És picit meghökkenek. Nem hittem volna, hogy itt futok bele egy másik elfbe. De hát ilyen az élet. Azt nem fogom megkérdezni mit csinál itt, mert egyértelmű. - Nem volt itt egy barna mappa? Oh, már látom - indulok el az ajtó mögé és szedem fel a terveimet. Ezek nélkül bajban lennék. Gyorsan kinyitom, végig futok rajta, ellenőrizve minden megvan-e, majd előhúzom a leghalványabb színűt. Szürke, majdnem fehér a kastélyhoz a bal felső sarokban, kicsit sötétebb, magyarul dupla réteg középen fenn Dumbo-hoz. Igen, Disney a téma itt is. Már csak fel kell varázsolnom a fal tetejére. - Van rá esély, hogy húsz percre megkapjam a létrát? Felül kellene kezdenem, ha még ma végezni akarok - pillantok felé reménykedve, miközben ránézek a munkájára. Hopsz, ő is a felhőknél tartott. Azt hiszem, akkor megyek és kérek egy széket a raktárból. Arról is elérem a dolgokat.

Nem hallani,hogy be jön, de meg érzem, hiszen erre képeztek ki,hogy érezzem a környezetemmel járó változásokat. Ráadásul az illatokra különösen érzékeny vagyok. Bár az élet illatát mindig is jobban szerettem, hiába vagyok nekromanta. Valamiért néhányan azt hiszik, hogy ha valaki nekromantának születik, akkor az…odáig van a rothadó hullákért is, hát, nem. Nagyon kevés beteg elme létezik, aki odáig van értük. Semmi jó nincs bennük. Persze, megfelelő hatást elérve, dermesztő, mi több, ijesztő végletekig lehet fokozni a holtakkal való harcot.
Az új nevem pedig? Egy fricska, a foglalkozásommal szemben is. Csendes merengésemet egy nő hangja szakítja meg, és így legalább egy sóhajjal tovább is engedem a rossz szájízt, és az elfre pillantok. Tiszteletteljesen biccentek, idősebb, mint én, és körbe lengi őt az a fajta aura, amit a gyógyító elfek közelében éreztem általában. Meleg, kedves érzés. Amit korán elvettek tőlem.
- Hello Harmonia, a nevem Asher. – biccentek, és arrébb húzom a létrát, hogy elinduljak a tetejére, kékkel tovább mázolni a plafont.
Tetszik az Evanescenses pólója, de nem jelenti azt, hogy efféle zenéket is hallgatna.
Követem a pillantásommal, ahogy elkezd tenni, venni, és mosolyogva biccentek.
- Igazából, az Öné lehet, hogy befejezze a mese figurákat, ha pedig úgy érzi, segíthetek is, hajnalban érkeztem, és minden barkács feladatot elvégeztem, a festés, amolyan grátisz volt. – rakom a disney figurák elé a létrát.
- Ha megmondja, hogy mely színekkel kit fessek, úgy szívesen segítek, hogy ne kelljen éjszakáznia is. – persze tudom jól, hogy ez teljesen karitatív munka, amiből bármikor felállhat az ember, viszont, sosem tudtam teljesen ki kapcsolni, elaludni, szakmai ártalom.
- Az összes szobát maga tervezte? -  jártam azért az összesben, láttam, hogy mindben más a téma, a Harry Potteres is tetszett, magam is olvastam a történetet, és rémlik még egy két gyerek mese is ebből a szobából. Tulajdonképpen, ezért is jó, hogy ilyen feladatokat is be vállalok, tetszik hogy sok emberrel találkozom.
- Hozhatok egy üveg vizet? – általában nem vagyok ennyire beszédes, de egész nap csendben voltam, és az elfekkel valahogy könnyebben szóba tudok elegyedni. Az emberekből elegem van.
Az üres üvegemre pillantok, innék, pár kortyot, mielőtt folytatom, tulajdonképpen többet is lazsálhatnék, ahogy azt meg teszik egyesek, de nem ezért jöttem. Jó lesz látni, ahogy a gyereke birtokba veszik a helyet majd.