Másnap visszaolvasva a nem kevés üzenetet, amit váltottunk, inkább választottam a totális rádiócsendet. Kicsit úgy éreztem, bármit írtam volna is, csak rontottam volna a helyzeten. Meg hát… ezt amúgysem nagyon volt hova magyarázni. Szokták mondani, hogy az alkohol őszintévé teszi az embert… az a mellékhatás nem volt meg, hogy a dzsinnt még idiótává is. Azóta sem tudom elhinni, hogy képes voltam leírni nem csak az öltönynadrágos részt, de a rénszarvasos törölközőt, meg a randevúmeghívást is. Ha Mike nem szívná a vérem minden egyes alkalommal, hogy valószínűleg az egyetlen vagyok a világon, aki részegen is képes barokk körmondatokban fogalmazni, még azon is elgondolkodnék, hogy a tojáslikőr és a bár melege már az elején kiütött, és csak West állt neki üzenetezgetni a nevemben Xavierrel.  Így azonban kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy lényegében kikezdtem az ügyvédemmel. Vagyis Noel ügyvédjével, nem igaz? Egyébként is nincs ebben semmi rossz, a kezdeti unszimpátiámat is szépen ledolgozta az elmúlt néhány hétben, és azt felesleges lenne letagadnom, hogy igenis megmozgatta a fantáziámat, nem csak azokkal a szépen kidolgozott hátizmokkal, amiket volt szerencsém premier plánban megcsodálni.
Épp az íróasztalom előtt ülök, mellettem egy bögre félig elfogyasztott, már nyilván hideg kávé, és az áthelyezésem ügyében levelezek a new yorki irodával, a halasztási kérelmemet pötyögöm nagy lendülettel, Noel ügye miatt, amikor csengetnek. Fogalmam sincs, ki lehet, nem vártam senkit. Noel nem valószínű, hogy önként idetolná a képét, és amúgyis két napja beszéltünk, a barátaim sosem jönnek anélkül, hogy előre szólnának, így előbb számítok egy kollégára a küszöbömön, mint arra, aki valóban ott áll.
Xavier Thornton életnagyságban, hanyag elaganciával és egy üveg remek whiskyvel, vigyorogva. Én meg mezítláb, egy sötétkék pólóban és fekete melegítőnadrágban nyitok ajtót. Nem mintha bármi szégyellni valóm lenne, de azért ha tudom, hogy vendégem érkezik - pláne ilyen -, jobban összekapom magam. Azon fenn sem akadok, hogy tudja a címemet, tisztában vagyok vele, hogy körülbelül öt helyre leírtam a papírjaira.
- SMS-ben elég nehéz lenne whiskyzni - mutatok rá a nyilvánvalóra enyhén feljebb rebbenő szemöldökkel, mert hát kizárt dolog, hogy megálljam, hogy ne kössek belé amikor csak alkalmam adódik. Az azonban becsületemre legyen mondva, hogy nem ül ki a minimálisnál nagyobb meglepettség az arcomra, és nem kezdek el visszavigyorogni sem. Legalábbis nem az első pillanatban.
- De mivel ahogy látom, remek ízlésed van, bejöhetsz - hogy ezt a kezében tartott üvegre értem-e, vagy arra, hogy idáig eljött miattam, már rábízom, hogy megfejtse. Inkább félreállok az ajtóból, és beljebb tessékelem.
- Érezd otthon magad! - intek a lakás belseje felé, miközben becsukom az ajtót.
A lakás egészen kicsi, épphogy másfél szobásnak mondható. A bejárattól jobbra van egy csukott ajtó a fürdőnek, a kis előtér után jobbra ott a konyha egy kis pulttal és négy bárszékkel. Ami talán feltűnő lehet, a konyhaszekrényben kialakított, plafonig érő, nyitott polcsor, rajta pedig körülbelül két tucat válogatott tömény, leginkább whiskyk, de akadnak rumok, brandyk, sőt, néhány gin is. A konyha egybenyílik a nappalival, aminek a nagyrészét a kanapé, szemben a tévével, valamint az íróasztalom foglalja el. Balra a hálószoba ajtaja áll tárva-nyitva, egészen rendezett képet mutat.
Belépek a konyhába, és előveszek két karcsú, whiskys kóstolópoharat, majd leteszem a pultra, és leülök az egyik bárszékre, jobb karomat lazán a pulton pihentetve.
- Alábecsültelek - rendben, mostmár ha nem is vigyorgok, de magamhoz képest egészen jóízűen mosolygok, miközben Xaviert figyelem.

Spiccesen kifejezetten viccesnek találtam Xavier és Theo kapcsolatát, és valahogy ez józanul sem vesztett sokat a varázsából. Bármilyen idegesítő is lehet néha, azért nem olyan rossz, ha valaki törődik az emberrel.
Például hoz neki egy üveg whiskyt, és veszi a fáradságot, hogy személyesen megkeresse, még ha csak egy részeg sms-ezésnek indult is ez a valami. Bármi legyen is. Tény, hogy figyelmes lépés, én pedig értékelem.
Bármennyivel okosabb lenne is befogni a számat, nem tudom - vagy inkább nem akarom - riposzt nélkül hagyni az öltözetemre tett megjegyzését.
- Köszönöm, de ez csak az itthoni munkaruhám. Lényegesen kevesebb textilben alszom - dobom vissza a labdát, miközben igyekszem a lehető legjobb fapofát előhúzni a nem létező farzsebemből - elég kevés sikerrel. Persze, hogy elmosolyodok én is azt a gigantikus vigyort látva! Meg hát kíváncsian lesem azt is, betaláltak-e a szavaim, ha már ennyire kedve van csipkelődni.
Mondanám, hogy ittasan is hasonlóan rendezett a lakásom, de igazából annyira ritkán szoktam tényleg berúgni - bárszekrény ide vagy oda -, hogy fogalmam sincs, mennyire lennék képes rendetlenséget teremteni magam körül hosszabb távon. Az viszont tény, hogy szeretem, ha minden a helyén van, de szerencsére nem veszem kórosan komolyan. Meg hát ilyen kis lakásban egymagamnak még ilyen kevés szabadidővel sem olyan nehéz rendet tartani.
Az a mártírokat megszégyenítő grimasz, amivel válaszol a megjegyzésemre, igencsak jókedvre derít. Mondhatnánk úgy is, hogy indokolatlanul.
- Akkor nem strapálom magam, hogy leszokjak róla - mondom, miközben az üveget megcsodálva megbontom a whiskyt, és megillatolom a dugóját. Ezután öntök csak mindkét pohárba egy kicsit. Csak óvatosan.
- Nem tiltakoztam, csak tényeket közöltem - emelem fel a poharamat, hogy finoman az övéhez koccintsam, miközben a szemébe nézek, majd én is megkóstolom.
- Remek választás volt - ennyi elismerés kijár, ha már ilyen jó italt választott, nem igaz? A második kortyot hosszabban ízlelgetem, miközben hallgatom.
- Igen, rémlik, hogy miután rákérdeztem a reumájára, felmerült, hogy sétabotot kapott tőled. Pedig az elegánsan öregít - vigyorodok el, újabbat kortyolva, majd leteszem a poharamat. - Igazából nem volt olyan szörnyű, mint elsőre gondoltam. Bár így utólag lehet, hogy a tojáslikőr meg a whisky számlájára írom.
Pont mint azt, hogy Theo képes volt rávenni, hogy írjak rá Xavira. Nem mintha ezt annyira bánnám. Ha úgy lenne, azóta is a folyosón lenne kénytelen ácsorogni. Gondolkodok egy fél pillanatot, mielőtt még egy - nagyobb - kortyot húznék az italomból, és felkelek a bárszékről.
- Mindjárt jövök - emelem fel az ujjam, mielőtt besétálnék a szobámba, hogy bő fél percnyi kutakodás után egy kis csomaggal térjek vissza, amit Xavier elé teszek az asztalra.
- Teljesen józanul vettem - másnap, amikor ismét visszamerészkedtem a plázába, hogy ezúttal tényleg levadásszam Noel ajándékát, ez meg… nem tudtam otthagyni, na, és az eladólány valamiért elég furcsán nézett rám, amikor elmorzsoltam egy nevetéstől kicsordult könnycseppet vásárlás közben. - Így utólag is boldog karácsonyt, vagy újévet, vagy amit akarsz. Vedd fizetéskiegészítésnek.
Reméltem, hogy elveszik költözés közben, de ha már Xavier önként jött utánam, miért ne adhatnám oda neki?