Dédihez bicegtem be, hogy helyre tegye a lábam. Zsörtölődött, hogy már megint nem bírtam magammal, és nekem akkor is olyat kell tennem, amit nem kéne. Egy meglett férfi nem rohangál a kertben, hogy aztán bibis legyen a lába. Aztán a végére megsúgta, s vállon veregetett, hogy égessem el azt a fadarabot, ha jót akarok... magamnak.
Sóhajtva vettem kézbe a táblát. Jól érzékeltem, hogy van lakója és az nem a szú. Ez is csak mostanában kezd kialakulni. Legelőször egy maszkban kezdtem érzékelni és most ez. A maszkot nem volt lelkem felvenni, tiszteltem a privát szféráját a benne lakónak, így kérettünk egy újat, s felkértük a maszkot, volna-e kedve velünk maradni, s vigyázni a szentélyre. Az utóbbira nemet mondott, ám szívesen maradt velünk, így az egyik, eléggé elszeparált szentély részbe helyeztük, ahová nem járnak turisták, elzártan még a hívők és japánok előtt is.
Hagytam Ivoryt pihenni, nekem pedig az óceán kellett, ahhoz meg dédi gyógyítása, mert addig nem tudtam volna eltekerni biciklivel és hiába van forrásvizünk, nekem az óceán adja meg azt, amire szükségem van.
Édesdeden pihentem, s a lábam is rendbe jött, s gyorsan tekerve tértem vissza, hogy még az előtt mindent össze készítsek, hogy Ivory felkel.
Csendben pakoltam össze a reggelit a konyhában egy tálcára, hogy majd ketten fogyasszuk el. Leteszem a tálcát az ajtaja elé, miután letérdeltem és egy halk, bemegyek és várakozás után, elcsúsztatom a sojit. Ha alszik, úgy még hagyom.
- Jó reggelt!- átemelem a tálcát, átlépek a szobába, majd újból ülve, behúzom az ajtótáblát.
- Hoztam reggelit – helyezem a tálcát az alacsony asztalkára, ahol bőven elférünk reggeli közben.
- Hogy aludtál? - Igazítom magam alá a kimonót, ahogy helyet foglalok az asztal mellett.