From now on its my sanctuary!

Lassan agyonhasznált cipőm ütemesen tocsog a nedves aszfalton. Esik az eső, és egy szál esernyő nincs nálam. Eddig az utcán álldogáltam, az ismerőseimmel bagózva, de amint elkezdett zuhogni, mindannyian arra futottak, amerre láttak. Én leszakadtam tőlük, és épp a magam fedezékét keresem az este sötétjében. Nem kell túl sokat mászkálnom, hogy megtaláljam a megfelelő helyet: egy kocsmát, ráadásul Menedék a neve. Pompás. Már markolok is a kilincsre, és belépek a meleg fényekkel kivilágított helyre. Nincsenek túl sokan, de elegen ahhoz, hogy ne nagyon vegyék észre a jelenlétem. Szerencsém. Leveszem magamról vizes farmerkabátom, és a fekete pólómra nézek. Remek. Az is tiszta víz -ezen kevésbé látszik-, meg a tépett farmerom is. A cipőm pedig teljesen átázott. Nem csoda, annyi lyuk van rajta, mint egy ementali sajton. Vizes hajam az arcomra tapad, de nem bánom, mert legalább takarja az arccsontomon terpeszkedő lila foltomat, amit legutóbb kaptam. Lassan a pulthoz sétálok, leülök az egyik bárszékre, és körbe nézek. A kínálat fent van a táblán, és én csak bámulom a szöveget, szerencsére a pultos még nem foglalkozik velem, mert mást szolgál ki. Talán egy teára van pénzem. Bele nyúlok a farmer zsebembe, jó mélyen. Mire kihúzom a kezem, kettő darab kis érme fekszik a tenyeremen. Nem elég ahhoz, hogy bármit is vegyek.
- Bassza meg... - morgom az orrom alatt halkan. Körbe nézek, gondolkodva, mit is tehetnék, tekintetem az ajtóra siklik. Általában kidobják azokat az alakokat az ilyen helyekről, akik csak a levegőt szívják. Lehet dobbantanom kéne.

Ma úgy volt, hogy időben haza megyek, s az estét én szépséges Josephinemmel, és Zoémmal fogom tölteni. Igaz az is úgy volt, hogy Vieolett ma be tud ugrani pultosnak helyettem, de úgy látszik már 20 percet késik. Ugyan nincs sok vendég, csak pár darab, annak is a fele a törzsvendégek közé tartoznak. Meg tehetném, hogy kidobom őket, s haza indulok, de az nem én lennék, helyette inkább haza telefonálok, hogy kések egy kicsit. Éppen csak leteszem a telefont, amikor egy ázott ki madárka lép be a Mendékbe. Elsőre csak átlagos fiatal nő vagy leányzó, aki teljesen át van ázva, de mégis rá nézésre több erő lakik benne, mint egy halandó emberben. Talán egy Farkas? Vagy esetleg egy dzsinn? Tündér biztos, hogy nem, hiszen amikor leveszi a kabátkát akkor tisztán kellene látszódnia a szárnyainak.  Elf sem lehet, nem olyanok a vonásai. Csinosnak csinos, de valahogy túlságosan emberi.
-Hé Tim! Kérek még kettőt a torokcsavaródból! – kurjant oda nekem Bill egy majdnem 200 kilogrammos emberi törzsvendégem.
-Kapsz egyet ma, utána menj haza. – mondom miközben bicegek oda hozzá, hogy kitöltsem neki a Kárpátokból származó pálinkát a pult alsó részéről, ami nincs is az ár listán a falon. Nem azért, mert illegálisan árulnám, vagy valami, de ha nincs fent a falon az ára, és a pult alól adom az emberek úgy érzik, hogy illegális. Ezért többen veszik, mert hát ki nem örülne neki, hogy egy helyen a pult alóli itókát megosztanak vele. Bill csak valami dünnyögésfélével válaszol, amiből tudom, hogy elfogadja a feltételemet. Közben a fiatal ázott vendégem közelebb lépdel a pulthoz, s igencsak kevés aprót kezd el számolgatni. Egyből körbe kezd el tekinteni, mint egy préda, aki a ragadozót keresi. Láttam már ilyet ezerszer, most vagy távozik, vagy próbál valakit lehúzni egy kis pénzzel. Közben én is oda érek elé, s kedves mosollyal köszöntöm a fehér ingemben.
-Szép estét fiatalhölgy! – köszöntöm kedvesem. Elsőre azon gondolkoztam, hogy felajánlok neki száraz ruhát, de félő, hogy tolakodásnak venné.
-Nem fogja elhinni, de a legutóbb, amikor az Angol királynővel teáztam, akkor nagyon leszidott, hogy miként tartom a teás csészét. – mondom őszintén fapofával az igazságot, bár sejtem, hogy ezt nem fogja elhinni, de remélem ez már elég alapja lesz egy kis beszélgetésnek. Addig sem menekül ki ebbe az esőbe.
-Azt mondta, hogy ha legközelebb hozzá megyek teázni, akkor tartsam jól a kezemet. – hazudom, nem is tagadva, hogy mekkora hazugság ez.

Gondolkodom, mit is csinálhatnék. Ugyan is az a pénz, amit a kezemben tartok, az is talán még valamikor valaki jó szándékából került a kezembe. A szüleim nem igazán foglalkoznak a hogylétemmel, a ruháimat is magamnak vadászom.. akár kérve, akár lopva. A cipőm épp ma ért meg arra, hogy kidobjam, mert gyakorlatilag magától leválik rólam lassan. Most azonban nem egy ruhaüzletben vagyok, hogy elcsenjek valamit, hanem egy kocsmában igyekszem az eső elől meghúzni magam. Természetesen ez nem egy étterem, itt nem tudok azzal játszani, hogy kirendelem az italom, aztán köddé válok fizetés nélkül. Itt ha elém rakják amit kérek, akkor addig fog lihegni a nyakamba a csapos, ameddig nem csengetem a pengőket. És ami azt illeti, talán egy fél minicukorkára van nálam pénz. Ami azért kellemetlen, mert így estefelé, az esőtől vizesen, áthűlve nem csak a szomjúság, de az éhség is gyötör. Nem akarok haza menni, de talán ez lenne a legokosabb. Már épp az ajtóval szemezek, amikor a csapos mellém lép, és én enyhe szívinfarktust átélve kapom felé a fejem. Arcomra kínos mosoly terül szét, tenyerem gyorsan össze is zárom, hogy ne lássa, mennyi is van nálam, de lehet már mindegy. A szavai olyan.. furák. Mármint.
- Hogy.. mi? - kérdezem kicsit összezavartan. Általában egy beszélgetést "hello"-val, vagy jó napottal kezdenek, ez a férfi meg csak mellém lép és elkezd hadoválni a királynőről, én meg csak nézek, mint Rozi a moziban, hogy... ez hogy jött... Várjunk...
- Teát mondott...? - nézek rá enyhe gyanakvással a tekintetemben. Ujjammal a pultot piszkálva figyelem az urat, csak úgy pörögnek a fogaskerekek a fejemben. Vajon a véletlen összjátéka, hogy a teát hozta fel beugrónak, vagy nem? Bárhogy is, nagyon jól esne bármi, ami meleg, mert megint kiráz a hideg.
- És milyen teát ittak..? - kérdezem bizonytalanul, azon gondolkodva, hogyan csalhatnám ki tőle teljesen ingyen az italt. Először rá kéne venni, hogy megcsinálja. Aztán jöhetnek a bánatos bociszemek.